Az ablakon át dérütött
Száraz levélke hull rám;
Nyitott levél ez, szélüzött,
A halál írta hozzám.
A többiekhez csatolom;
Irójuk egykor ő volt;
Mily boldog voltam akkoron!
Ah, milyen szép idő volt!
Ott künn a fa kifosztva áll,
Nem ismer önmagára;
Talán ő sem ismerne már
Önnön keze nyomára.
Holt szerelemnek pírfutott
Betűi, élve hűtlen,
Mint rajtavesztett hazugok
Állanak szégyenülten.
De tűzbe dobni nincs erőm
A régi édes álmat;
Rám néznek búsan és merőn
A szók, és halni vágynak.
Elzárom én szúró gyönyörnek
Őket szivembe mélyen,
Emléke égjen, s bár gyötörnek,
Fájdalmit újra éljem!
Hozzáteszem, mit a halál
Üzent, a kis levélkét,
Hogy mindenik seb írt talál
S az élet kínja békét.