“Ah, kinek is volna kedve Inni magán, nóta nélkül? Ki ne vágyna hű kebelre Dőlni, ha a bortól szédül?”
Én; a barát ritka holló; Sok iszik úgy, mint az állat, Gondolatlan; más világból Hívok inkább ide társat.
Ha a borban eszme kábit, Az csak az iszapot hordja, Mint a Gangesz szent hullámit Túrja az elefántcsorda.
Dinonüszosz atyaszíve Ölelő karral fogadta, Ki a zajtól émelyítve Maga ment az áldozatra.
A csöndes éjben egymagam Titokban itten iddogálok, A csillagraj távolba van, Nincs ellen itt, se jó barátok.
Máskor szeret a képzelet A csillagégben messze járni, Szorítom most a serleget, Még egyszer el találna szállni.
A szétsugárzó gyertyafény, Kedvem telik már jobban ebbe, Így legalább szemlélem én Árnyékomat a falra vetve.
Árnyékom! Jer, koccints velem! Föl cimborám, te létlen alak! Nos, idd ki, hát, édes felem, Fenékig az árnyékpoharat!
Villogni látva serleged, És tompa fényben úszni nedvét, Nagyobb gyönyörrel élvezek, Jobban esik ez eleven lét.
A görög is, az egyszeri Átélte újfent mind a kéjet, Hádeszba megjelent neki, Ő maga árnyék, árnya élet.
Változásod még Sose volt, ó, árnyék, Alakod már rég Ép ilyennek látszék.
Mit az idő szórt Arcomra, a hamvat, Hervadást, a kórt Sohasem mutattad.
Ősszel így a bérc Nézte a világot, Mélyiben az érc Nagy időket látott.
Törzse, az erős, Színe tör panaszra: “Erdeim a bősz Vihar elragadta.”
“Nyájaim a hó Falura terelte, Nincs furullyaszó, Köd borult a lejtre.”
Égnek eredő Homlokát feszíti, Magvát az idő Meg nem semmisíti.
Mint a hegytető Én is messze nézek, Mint a sziklatő Nevetek a vésznek.
Szőlők vére forr Szilajon eremben, Hegyek tüze, bor Jár keresztül engem.
Fény, igazság, jog Harci vértüzében Bátran értük fog Omlani a vérem.
Fiam, árnyék, nos köszönts fel, Éltess habzó serlegeddel! Hisz ha engem sírba visznek Véged akkor, árnyék, hidd meg!
Sok sirat bár könnybe folyvást, Olyat, mint te, nem tudok mást, Velem együtt ki egészen, Mindenestül elenyésszen.
Esküszegő bűn ha támad, Ne érezzen szúró vádat: Mélyen átgondolt regékben Nélkülöz a bűnös régen.
Üdvözöllek, hű barátom! Drága voltod én belátom, Gyúlni érzek büszkeséget, Csak mutasd meg, meddig érek!
Cookies on Poetry Cove