Nézd, milyen ifju tart felénk! Szemébe rémes, büszke láng, Baljában a napfáklya ég, Szétszórva millió sugárt.
Jobbjával egy zászlót emel, Mely, mint szivárvány, hétszinű, És csillagkoronát visel, Szép homlokán fönség s derű.
Hittől, haragtól tündököl Dúlt arca oly félelmesen? Villámot szór és öldököl A lobogó, démoni szem.
S ki az mögötte, nézd a nőt! Tán az örök Szépség maga, Minőt a költők álma szőtt? Csáb s tisztaság összhangzata.
Oly szűzies, mégis merész, Vakító szép; szeplőtelen; Ihlet, gyönyör, lelkesedés Támad, amerre csak megyen.
De minket mégis árnyba von És elpirítja lányaink; A fény a szeráf-homlokon Fölgyújtja kisded házaink.
S amint a lángifjú rohan, Aszúvá lesz a zöld vetés; Mindent megöl e vad roham, Mit kezünk ápol és becéz.
Bár dics köríti homlokát, Nyomában vész és viharok, Halál kiséri nyomdokát, Amerre büszkén elrobog.
Csöndhajlokunk, békés tanyánk Földúlja még e lázadó! Ha zsúptetőnkbe kap a láng, Nem lesz e vészhez fogható.
A renyhe csönd drágább nekünk, Mint duló eszmék vad heve, Drágább növényi életünk, Mint a lángok költészete.
Ó, boldog tengés, enyhe rend, Nyugalmas, kéjes rothadás! Vérünk lassan s bizton kereng, Távozz el tőlünk, Messiás!
Kerüld el csöndes berkeink, Tengődni hagyj minket tovább! Szemünk a napba nem tekint, Drágább nekünk a mécsvilág.
Attól, mit a Sors rendele, Nem térünk el egy percre sem. A Megszokás ráncos keze Vezessen minket csendesen!
S bocsásson le, ha elfogyunk, Sirunkba az együgyü hit, Megváltást mi nem szomjazunk, Főbusz! Nincs mit keresned itt!
Ó, boldog tengés, síri csend, Nyugalmas, kéjes rothadás! Vérünk lassan s bizton kereng: Távozz el tőlünk, Messiás.
Cookies on Poetry Cove