VÉRMENYEKZŐ

Nyugszik Hasszán sátorában Rába zúgó partjain, Jőn Olajbég s vad lángjában Felriasztja hangjain:

“Fel, fel, bajnokok vezére Csákányba a menyekzőre, Lesz, kit ott rabszíjjra fűzz, Sok szép legény, sok szép szűz!”

Zsákmány a török bálványa, Gyorsan felriad Hasszán, Vállain leng már kaftánja, Kardja függ már oldalán.

“Fegyvert, fegyvert minden karnak, Foly ma vére sok magyarnak!” Így harsogván szavai, Készűlnek bajnokjai.

Bús az éj sötét leplébe, Zúgva leng a déli szél, S a török Csákány elébe Rába habján általkél.

Terhesen mint jégfelhőnek Vészhozó dörgési jőnek: Pusztulás minden nyomán, Úgy közelget a pogány.

László nyert a szép Lilának Idvességet hű kezén, És szomszédi felszállának Kedve zajgó ünnepén.

S a billikom kerültében Minden férfi gyúl szivében; S víg ének zengésinél Az ifjúság táncra kél.

Nézi László szívmerűlve Hölgye lángtekintetét, S kedv, remény közt lelkesűlve Vére kényhullámot vét.

S az könnyű mint esti szellet, Táncát vőlegénye mellett, - Szíve olvad, arca ég - Pártájában lejti még.

Hajh de, mint volkán, egyszerre A sötét éj felpirúl, S a dühödt szél arra s erre Szikrát s lángot szór vadúl.

A pogány nép ordítása, S a réműlet bús jajgása, Egy hanggá keveredvén Harsog ált a lég öblén.

Elnémúl a palotában Tánc és élet, kedv és zaj, Fennakadva dobbantában Minden könyű, minden jaj.

Színe halvány minden képnek, Minden keblet gondok tépnek, Elszorúlva minden szív, Küzd és habzik, forr és vív.

Jön most Hasszán s tigris nyája Vérrel ázott nyomain, Zúg, mint orkán, lángszablyája, S száz magyar nyög láncain.

S ah fenndörgő szózatjára Dúlva ront a palotára S holttestről holttestre lép A kegyetlen szolganép.

Öszvejajdul irtózással Hölgy és nő, s remegve néz; De sebes meggondolással Kardon minden férfikéz.

Kél és forr a harc dagálya, S nem reményt nyújt a vérpálya: Rablóikkal mindenek Csak halálért küzdenek.

Halnak ők, s hőslelkeiknek Szabadság nyújt koszorút, Hajh de árva hölgyeiknek Örökségül rablánc jut!

Fájdalomról kínra szállva, Minden reménytől megválva, Honnan lelkök nyugtot vár Egy ohajtás sincsen már.

Líla áll még oltalmában Lászlójának egyedűl; Harcol ő, de bús harcában Keble s arca sebesűl.

És midőn fogytán vérének Érzi gyöngültét kezének, Még egyszer hölgyére néz, S új erővel sujt a kéz.

Nézi hulltát sok töröknek, S ajka habzik, s keble ég, S ordít Hasszán: “e kölyöknek Egy halál még nem elég!

Bajnokim! csak ellenébe, Mártsatok fegyvert szüvébe, Nyiljon bár seb s follyon vér, Szép hölgy ott a pályabér!”

Mint a villám vad szózatja A nemes szüvébe csap, S testét lelkét áltszaggatja, Borzad ő, s hölgyéhez kap:

“Gyászos a halál hörgése, Hajh, de a rablánc csörgése, S törvény, melyet rabló szab, Líla, Líla gyászosabb!”

- “Nyugtat a halál hörgése, Líla mond, nem félem azt, Hajh, de a rablánc csörgése, S rabló törvény megborzaszt.

Szálljanak bár ellenedbe, Mártsanak fegyvert szüvedbe, S nyiljon bár seb s follyon vér, Szép hölgy nem lesz pályabér!” -

Vészi László gyötrelmére A halálvigasztalást, S rátolongó ellenére Készít még egy bús csapást.

Jön Olajbég, s “gyáva féreg” - Igy zeng ajkain a méreg - “Száz sebben félhalva már, Kardod mégis ölni vár?”

Mond, s kezéből nyíl módjára Vasbuzgánya zúg s röpűl, S ím itt a perc melyet vára A magyar hős s öszvedűl.

És ott fekszik mell-hörögve, Hölgye látja s könyörögve Felsohajt az égre még: “Isten, isten itt a vég!”

S ráborúlva s elroskadva Lelke zajlik, keble reng; “Én halok”, mond az lankadva, “Búcsút ajkam mégsem zeng.

Ó ne rettegd bús pályámat, Vérhintette nyoszolyámat, Lélek él, ha vész a szív, Kardom itt van, mátkád hív!”

Mond s hal; és ím szép hölgyétől Jaj nem hangzik, könny nem hull, Áthevűlve szellemétől Kardjához buzogva nyúl.

“Nékem, nékem bús pályádat, Vérhintette nyoszolyádat, Lélek él ha vész a szív, Mátka, mátkád hozzád vív!”

Vészi kardját; Hasszán látja: “Jer leányka, mit mivelsz? Vágyaidnak nem lesz gátja, Kényt s szerelmet nálam lelsz.

Kard csak a búsúlt vitéznek, Téged engesztelve néznek, Kelvén érzeményei, A bajnok lángszemei.

Jer velünk a büszke ménen, Váram gazdag, keblem hő; Jer s derűlj a jobb reményen, Mely egedre most feljő.

Légy e győzelem pompája, Szép kertemnek szebb rózsája, Melynek bíbor kebelén Bőv jutalmat leljek én.”

“Félre rabló!” fájdalmában Így sikolt a hű leány: “Dúltál éltem forrásában, S vad kegyelmed még lest hány,

Itt, hol áradván testére Kedvesem gőzölgő vére, Melyet ontál ó pogány, Int, hogy induljak nyomán!

Menj, eredj a büszke ménen, Várad zsákmány, kebled düh; Nincs remény; a vérösvényen Nem kél virág, nem kél fű,

Győzelmedre átok húlljon; Kerted tüskével virúljon, S árnyékába hogyha mégy Kínjutalmat bőven végy!”

Szóla s hallgat, és intézi Hómellének hű vasát; A török dobbanva nézi A hőslyány mozdúlatát.

S fut, hogy (melynek vesztét szánja) Megtartassék szép zsákmánya, Hajh de késő jötte már, Líla lelke mennyben jár!

Látja Hasszán s elfagy vére, Visszaborzad s megfordúl; Int, s nyomában intésére Népe zajgással tolúl.

S közte búsúlt érzeménynek Hátán a nyerítő ménnek, Vivén átkot s hagyván jajt, Szigetvárra visszahajt.