RÓZA

“Kéred, bajnok, hű szerelmem, Kéred jobbomat, Kell-e szívemben viselnem Majd úgy arcodat?

Bajnok, Róza kebelében Nincsen hézak már, Kinek olvadt szerelmében, Rá siron túl vár.”

Hallja Forgács gyötrelemmel, S kínról kínra dűl, “El, el innen keservemmel” - Szól és lóra űl.

“Látni, látni, messze messze Pogány táborát, Hogy keverje, hogy feressze, Véremben nyilát” -

“Vérző szívnek, mély sebeknek Orvos a halál, András, hol zászlóid lebegnek, Sorsom rátalál” -

S téren, völgyen, kősziklákon, S tenger habjain, Rengetegben s vad pusztákon Fut szél szárnyain.

Küzd a bajnok a csatában, S kardra kard felé; Elhúnyt élte hajnalában, Szűk sír fogta bé.

Ó, de lelkét nem tarthatja Földi zár s fedél, Nyítva az égnek boltozatja, S lángszárnyakra kél.

És keletröl el nyugotra Röpül mint orkán, Néz tengerre, néz partokra Messze pályáján.

Egy pillantat és az égen Még csapongva száll, Más pillantat, s egy térségen Már honában áll.

Róza nyugszik a ligetben, S álma sergivel, Vékony égi leplezetben Tűn a lélek fel.

Csüggedt arcnak halaványa, S véres kebele, S régi kellem maradványa Tűntek fel vele.

“Róza, Róza, kebeledben Nem volt hézak már, Az, ki olvadt szerelmedben, Rád siron túl vár” -

Mint szélzúgás s tündér-ének Zengtek szavai; Róza reszket, s eltünének Vészes álmai.

Búsan űl a szép leányka, S ébren álmodoz; Hervad, ah, a szép leányka Sír lakóihoz!

Mely felé zúg, minden szellem Halál szelleme; Rózsa-szép kor s égi kellem Halnak el vele.