REMETE

Bal sors akit számkivete Kedv és öröm közűl, Cellájában a remete Kulcsolt kezekkel űl.

S egyszerre lágy emlékezet Álomként lepte meg, S szemén, mely rég nem könnyezett, Egy tiszta csepp remeg.

És ím keresztűl ajtaján Lassú sohajgás jő, Felpillant, s egy vándorleány Roskadva lép elő.

Vállán sötét hajfürtje leng, De képén siralom, S melléből, ah, hörögve zeng Szívmetsző fájdalom!

Sejdítve néz a remete, Forr s küzd érzelmivel, A lyány, kit egykor szerete, Lelkében tűnik fel.

De az, mint rózsa mely virúl Ha május napja kél, Ez itt, mint rózsa mely elhull Támadván őszi szél.

“Ki bút visel fáradva járt, O vándor űlj le itt, Vedd tőlem e habzó pohárt, S kertem gyümölcseit.” -

“Nem kell gyümölcs, s habzó pohár, Mond a vándorleány, A szenvedő csak helyre vár, Meghalni hol kiván. -

Futottam szél s hullám előtt Keresni hívemet, Egy év eltűnt és másik jött, S a sors ím eltemet.

Kerestem itt, kerestem ott, Sehol sem volt a hív, Remény emelt, kétség nyomott És megrepedt e szív!”

Mond a leány, s halálra dűl, Végsőt mélyen sohajt, Kifejlett a láncok közűl Többé nem érez bajt.

Borongva néz a remete, Forr s küzd érzelmivel, A lyány, kit egykor szerete, Lelkében tűnik fel.

Röppenti a hervadt felé Bús pillantásait, Majd elveszté, majd fellelé Kétes vonásait.

S ím lánc övedzi hűlt nyakát, S a lánc alatt egy kép, S fátyolhüvelyt a képen lát, Mit gyorsan öszvetép.

Borzasztva lobban fel neki A rettegett villám, Önképét, hajh, ismerte ki A holt baloldalán.

A képet, melyet a legény Örök jegyűl adott, Midőn szerelme szép egén Szebb hajnal víradott.

Mély gyászt reá fájdalma von, De hangot nem lele, Itt fekszik, akit egykoron Szent tűzzel kedvele.

Akkor mint rózsa mely virúl Ha május napja kél, De most mint rózsa, mely elhull Támadván őszi szél.

Egy gödröt ás árnyék alá, S hivét letészi ott, Mohot virággal hint reá, Rak földet s pázsitot.

Puszpáng a sír zöld fedelén Kupresszel párosúl, Mely nyár mentén, mely tél jöttén Örök búként virúl.