Rákos, bolyongék partjaidon, s vized
Hullámit ittam s keblem emelkedett,
Könny forrt szememben, s érzeményim
Szívem alatt tüzesedve vívtak!
Körűlem érzém egykori hőseink
Árnyékaiknak gyönge fuvallatit,
Az égi szellem fürteim közt,
S arcom előtt suhogott csapongván.
Hajh, látom őket sátoraik közűl
A népesűlő térre tolongani,
Buzgó kebelt látok hazámért,
S lángszemeket dagadó könyekkel!
“Fegyverre, jőn az ellen erős hada!”
S ím villog a kard, s tárogató riad,
A büszke ló szökdell, nyihog, fúv,
A lovag űl diadalmi tűzzel.
És nem kerűlnek mély sebeket s halált,
Ki halni tud, nincs járom erős nyakán,
Néked, tenéked szent szabadság
Áldozik a nemesen kifolyt vér!
Magozz fel, ó vér, puszta mezőnk fölett,
S teremj magodból szép csemetét nekünk!
Ah, szélveszek közt nyert honunkat
Rút puhaság özönébe fojtjuk!
Habzik borunk a tág kehely öble közt,
Tolongva zúgunk táncpaloták felé,
S förtéztetett lyány karja közzé
Szórja vadúl erejét az ifjú.
Romlasz magyar nép, romladozol hazám,
És lassan őrlő féreg emészt belől,
Ha fog kigyúlni magzatidnak
Szűk kebelökben az égi szikra?