KÉPZELETHEZ

Szállj képzelet, szállj rózsafátyolodban Bátran lebegve, mint királyi sas, S ezerfelé változva szép arcodban Lélekre, szívre bájerővel hass.

Ragadj magaddal, s tündérkárpitodban Száz tűneményt, száz új szcénát mutass: Míg nap derűl az énekes mellében, S élet s virágzat tűn fel énekében.

Csak dalt adott, csak lantot a költőnek, Csak dalt, csak lantot a végzés nekem, Lángérzeményim oszlanak s megjőnek, Örömre, búra szállong énekem.

Kerestem rejtekében szívnek s főnek Mitől virúlna boldoggá életem, S szent képzelet, megfutván egy világot, Csak hív öledben leltem boldogságot.

Te öntőd a dalt, s gazdag ömledése Forr, mint Tiszának áradt habjai, Elfoszlik a bú, s szívem vad küzdése Leszáll derengvén vídámb álmai.

S mint hűs berek, mint esti szél nyögése Ha felhasadnak május napjai: Enyhítve leng az érzetek homálya, S virít, mint rózsáskert az életpálya.

Borítsd el arcod fényben, mint Auróra, S világolj rám fáklyád sugárival; S tenéked szentelt légyen minden óra, Szentelve néked follyon minden dal.

S ím mint midőn lángot kerengve szóra Az égi tűz villámcsapásival Folyást talál a költő szent hevének, Reng e kebel, s ömlengni kezd az ének.

Fény és homály közt, mint az est órája, Körűlem mely tündér szín nyíla fel? Mely ég, minő táj, s mely szél hint reája Ámbrás fúvalmat hűs lengésivel?

Látok, de többet érzek, égi bája E helynek mély örömbe sűlyeszt el, O pillantás, o rég táplált reményim, Váró gyönyörben függnek érzeményim.

Amott a parton férfikellemében Jár a legény, szép búval homlokán, Ah, mennyi vész fog dörgő fellegében Üldözni téged élted nyomdokán!

De jót hoz a veszély is eltüntében, Süvöltni nem fog mindég az orkán, S ki bátran szállt a küzdés ellenébe, Mosolygva dől majd jobb sors hív ölébe.