IGAZSÁG

Vak vagy-e te szent Igazság? Néked látni kellene; Látni, mint hevűl a gazság Jámborságnak ellene.

“Nem valék vak, hív Igazság, Láttam mit mivelt a gazság Lest intézvén s szopván vért, S adtam néki méltó bért.

Ajkát méreg haboztatta, És dühödve vívt velem, S eltiporván megszaggatta Vérrel ázó kebelem.

S hogy ne látnék vad szüvébe, Fátyolt vont szemem fölébe; S nem rettegvén már tanút Nyílt bűnének tágas út.”

Szépre, rútra hát így gondot Nem tarthatnak szemeid, Szent Igazság és e fontot Mégis hordják kezeid!

“Szépre, rútra nincsen gondom, S nem magamnak függ így fontom, Mely kezemben semmi bért Százak óta már nem mért.

Tartom azt újjam hegyéből Elmeredve, mint csontváz; S a Gonosz rablott kincséből Serpenyőmbe terhet ráz.

A teher sújt bús erőben, S a lebillent serpenyőben, - Borzadjon bár föld és ég, - Néki száll a nyereség.”

Hát befátylozott szemével, Kinn e pompás kapunál, S rosszra fordúlt mértékével Istenséged őrt mért áll?

“Ah, benn ültem hajdanában, S szózatom zengő hangjában, Fennálló székem körűl Megcsendült sok gyáva fül!

S már itt állok elnémítva, Bús orcámon zápor s szél; S a Gonosz nem háborítva Benn veszélyes kénynek él.

Zúg csapása villámának, S romján más boldogságának, Melyet rogyni vígan lát, Alkot márványpalotát.”

Szent Igazság, és honodnak Hol vagynak határai? Szenvedsz, s vissza nem ragadnak Hű szerelmed szárnyai?

“Jámbor, fenn hazám az égben, Mondhatatlan messzeségben, A csillagpályák között, S már valóm felköltözött.

Ám tekintsd e hidegséget Arcom holt vonásain; És tapintsd e keménységet Testem márvány tagjain:

S ím befátylozott szemével Rosszra fordult mértékével, S kinn e pompás kapunál - Lelketlen kép ami áll!”