IDEÁL

Gyakorta jött felém szent fáim alkonyában Lebegve szárnyain egy kedves Ideál, Lelkem derűlt miként a Chárisok honában Az első nyári nap Eos sugárinál.

Csapongva szórta szét fantáziám hatalma Ifjú korom kecses, de földi képeit, S mint égi kert virúlt halottaim sírhalma; S nem ismert szellemnek érzém lengéseit.

Mi hely, mi érzemény, mely álmok bájolának Sötéten, mint Hypnus s tisztán mint Grácia? Érzém, de nem tudám nevét szivem honának, Egy más Paphos vala az, s egy más Arkádia.

Nem mint te Hermáón, s mint Hébe aranyhajával, Nem mint boldog lakód, léthei szent virány, Borítva láttam ott az ifjút glóriával, S plátói lélekként fellengett a leány.

Mely szív, mely ömledés, mely lángoló remények, S forró találkozás örök sors karjain! És jöttek a napok, mint égi tűnemények, S virító rózsaként Sylphidák nyomain.

Mosolygasz, ó barát, hogy érett éveimben Gyúladva festem én az eltűnt gyermeket, Ah, most is újulást találok képzetimben, S könnyebb szárnyain bolyong elmém a föld felett.

S mit tész, ha így adá lantunknak istennéje Szemlélni tündérfényt a természet körűl, És terjedő karral szállonganunk feléje, S sötétben lenni majd, ha bája szétröpűl?

Mikor, mikor lesz, hogy nem fog távozni tőlem A hullámok között mosolygó bölcseség, S ez elszendergető Démon kiszáll belőlem, S elő lepletlen áll a tiszta emberiség?

Nem fényben, mint Olymp, és mégis nem sötéten Ha foglak, hív anyánk, meglátni, hű fiad? Nem függve már tovább örökre csalfa képen, S nem sírván s örűlvén múló álmok miatt.

Ah lelkem e testtel szelíd harmóniába Pályámon lengjen át vígan mint égi pár, S egyszerre dűljenek szent kényeim karjába, Mint egy Anakreon, kit rózsás kelyhe vár.