ENDYMION

Leszáll az estve, nyíl az égi pálya, Kél és megindúl Lúna nyájason; Enyhűl az éjnek tőle bús homálya, Melyen szelíden fénylő leplet von.

Sejdítve nézi, titkosan vizsgálja Sziklája bércén őt Endymion: S csapongva gyúlnak gerjedelmi, s vélek Küzd ismeretlen harcban szív és lélek.

“Hová, hová te képzet csalfa kéje? Mi zúg fel itt a pásztor kebelén? Mi gond, mi álmok lengenek feléje? Mi bájvidékre, s mért esdeklem én?

Fel, fel hozzád forr, fénynek istennéje, E lángsohajtás, e vívó remény: Szűk érzetemnek porlakom határa, Csillagkörödben ott áll tündérvára!”

“Dagadsz, dagadsz a szívben hév indúlat, Kész lelkem, ah, de szárnya még sem kél! Küzd és borong, hullámzik s lángra gyúlad, S porsátoromban fojtja rabkötél.

Mért a halandón e komor borúlat? Lélek, rohanj: mint hab felett a szél! Vagy, Istenasszony, szánd meg ó nyögésem, S enyhítsd egedből kínos esdeklésem!”

“Önt könnyet, aki küszködött hiába, Szánást keresve bájló képeden. Ó kapj fel engem pályád távolába, Vagy szállj le hozzám lángösvényeden!

Csak egy tekintést fátyolod titkába, Csak egy sohajtást égi kebleden: S lelkem, röpűlve lényed ellenébe, Sugáraidnak olvadjon fényébe!”

Így, míg belől az érzetek vivának, Ajkán az ömlő hang így nyögdele; Az Istenasszony érzé fátyolának Szélén mint leng a sóhajtás szele;

Hallá nyögését olvadó hangjának, S lágy érzelemre mozdúlt kebele; S fennéteréből a bérc pásztorára Enyhítve fordúlt arca szép sugára.

Ott áll s andalg a csendes éj vezére A bús halandó bájvonásain, Nézvén mi díszben űl tekintetére Az istenűlő lélek arcain.

S ekkor nem ismert gond borúl mellére, Foly mondhatatlan érzet tagjain: S szebb lángra gyúlad leple közt orcája, S önként hanyatlik föld felé pályája.

Szállong alá: mint illatozva nyári Homályos estvén szellők lengenek, S körűllebegve szétfolyó sugári Ezüst habokká tisztán ömlenek.

A pásztor árjong, s teste szűk határi A halhatatlan kénnyel küzdenek: S nem bírva szívén mennye boldogságát, Sűlyed s homályban érzi társaságát.

Ah, kényözönben olvadó keblének Hullámi közt a lélek elmerűl; Forrón sohajtott órák röpdezének, De gondolat már benne nem derűl!

Ott fekszik ő fényében Istennének, Ki lengve száll az elsűlyedt körűl; S szózatja zeng, és vonja hív ölére, S nem vért habot, hajh, megrekesztett vére!

“Fel pásztor, fel! szerelmed győze végre, S ím fátyolomnak nyíló titka vár; Merész tüzedben gyúladál az égre, S fürtöd felett leng pályád lombja már.

Ah, az lesújtva szállt a testiségre, S varázserővel bájláncokba zár; Fénnyel vakít, s úgy önti el homályát, Bús éjbe rejtvén a felvíradt pályát.”

“De, ah, ki fekvél Istenné karjába, Ne lengedezne boldogság rád még? Élj e varázslét bájos alkonyába Szunnyadva benned minden testiség!

S én átrengetlek szép álmok honába, S léssz szenderegvén boldog, mint az ég.” Mond, és megenyhűlt fénnyel leplezé be, S szőtt halhatatlan álmokat fölébe.

Ott fekszik ő borítva nyúgalmával, S álmán az Istenasszony képe reng; Kél Lúna s felszáll nyájas orcájával, S lenézve rája titkosan mereng.

S ha jön az éjfél, csillagfátyolával, S csend ömlik el, s csak philomela zeng: Rezgő sugárit föld felé ereszti, S a szép szendergőt bennek megfereszti.