Nyílj ki, nyájasan mosolygó
Rózsabimbó, nyílj ki már,
Ím a zöld berekben bolygó
Gyönge szellem csókja vár.
Nyílj ki bájjal, mint Auróra,
Hébe nektárt hint reád,
S istenítő kézzel Flóra
Fénylő bársonyleplet ád.
Kertem mint fog díszesedni,
Szép virág, majdan veled,
O mint óhajtnak leszedni,
Látván égi kellemed.
Nem, nem. Égi kellemednek
Más nem nyúl szentségihez;
Ujjaim ha majd leszednek,
Lillám ültet mellyihez.
Ott légy büszke bíboroddal
Ékesebb bíborja közt,
Ott légy büszke illatoddal
Kedvesebb illatja közt.
Lilla, míg ingó kegyelmed
Tiszta szívemhez hajolt,
S alva tartott szép szerelmed,
Boldogabb, mint én, ki volt?
Jaj de gyorsan elfolyának
Régi kedves napjaim,
Búra gyászra változának
Tűneményes álmaim.
Érzem, a leányi elme
Nyári árnyékként kereng,
Hogyha más kacér szerelme,
Mint zefír körűlte leng.
Néked is, hajdan szinetlen,
Szád szemed tagadja bár,
Kedvesb nálamnál, hitetlen,
Egy enyelgő lepke már.
Karja könnyű, csókja édes,
Ah ne higyj, bizony megejt,
Máshoz áll el a negédes,
S mint szűk álmot elfelejt.
És én, bátor keménységed
Mély kínt áraszt keblemen,
Megbocsátok, Lilla, néked,
S némán sírok estemen.