ANDALGÁSOK

Boldog, kinek szép hont adának A sors örök törvényei, Hol géniusz szelíd nyomának Láttatnak nyilván jelei,

Ki mint a szilf tündérberekben, Álmai közt halhatatlan él, Bolyongván lelke hűs szelekben Chitóne csendes fényinél.

Szűk életében nyújtják néki Elysiont az istenek, Utána lelkesűlt vidéki Nem földi dalra zengenek.

Őt Roche hársai közt susogva Hevíti Haller szelleme; És rózsalánccal tartja fogva Az égi nagyság kelleme.

Clarens virányin bánatában A számkivettnek részt veszen, Mereng Wolmár tündérvárában Nagy ídeálja kebliben.

Vagy véled, természet barátja, Járván virúló környedet, Mint Hesper bájos fényben látja Derengő bölcseségedet;

Hív anyját hallja rejtekéből Mint nyájas Echó, szólani, Érez, miként Te, nagy lelkéből Szent lángokat csapongani,

Fel a teremtő trónusához Szeráfnak tűzszárnyain lebeg, Leplezve járul szent arcához Virtusban, s szíve nem remeg.

Vagy égi Múzsa Gessnerednek Édes hangjain kebledre húl, Sebes verési csendesednek, Lelkén szelíd alkony vonúl;

Mellét a pásztorok virányin Erosnak vígan nyitja fel, Andalgván a hegyek leányin Tisztán hevűlő érzésivel;

Hölgy mellett olvad hűs berekben Csalogány szívrázó dalán, Láng ébred a tekintetekben, Remegve nyúl kéz kéz után;

Kedvelt fájok sötét árnyával Borítja be szép álmokat, A gencián bájos szagával Istenli boldogságokat.

Majd zengvén lantján hangos ének Megmássza Júra bérceit, S gyúlasztja Dole szép körének Vígan szédelgő rendeit;

Borongva nyúlnak fel messzére Gotthárd sötétes ormai, Kilátszanak tekintetére A kéklő Cenis útai;

Túl elfedő sziklák homályán A boldog helyig álmodoz, Hol annyi hérosz égi pályán Jutott Olymp lakóihoz,

És ahol csendes pompájában Mosolygva fekszik Tivoli, S a vándor Vesta templomában Kelyhét Horácnak szenteli;

S mint a görög lant dicsősége Hevűlvén Múzsa kelyhitől, Messzebbre nyúl pályája vége, S zengése felhőknek röpűl!

O géniusz halvány lepleddel, Mely sírnyugalmával borít, Miként borongó Luna, fedd el A messzeföld ingereit.

Itten vérző honunk vidékin Nyögő szél érvén keblihez, Pusztúlt váraknak omladékin A Múzsa búsan tévedez.

Tekintvén századokra vissza, Ha Somlónk ormain megáll, Az édes cseppet könnyel issza, Lantján víg hangot nem talál.

Lehajlik Dayka sírkövére S borítja lelkét fájdalom, Ah, Chárisoknak kedveltére Sírjában szállt csak nyúgalom!

Lelkében, mint Hesper sugára, Hordott szelíd érzéseket, Géniusz szemén mely véle jára Mosolygó könnyű reszketett;

De bájhangjai nem édesíték A sorsot égi kebelén, Vérző sohajtások hevíték Szívét hölgyének lágy ölén,

S miként irígylett nyúgalmának Várából Eros kedvese, Szállott arany fantáziának Téreiről sírdomb mélyibe.

Kérjük sötét enyhelye mellett, Hogy lágyúljon a végezés, Lengjen körűltünk gyönge szellet, S emelje lelkeink íhletés;

Vegyék fel ömlő hangjainkat Kárpát kinyúló szírtjai, Érezzék forró lángjainkat Ister zöldellő martjai;

A dalra szebb honunk leányi Miként nimfák táncoljanak, Berkeink, mint Széphalom virányi, Elysionná váljanak;

Fonjunk a küzdő Szent fejébe Nem hervadandó koszorút, Sírjának hűves éjjelébe Rózsák közt menjen biztos út.

Lángzók lesznek csudált nevénél Az érző szív verései, S szentek, mint oltár emlékénél A hűség csendes könnyei.