Hamis barát! legrosszabb rossz, A földön, hol ember él: Nyomaiban vétek, átok, Veszély s gyakran halál kél,
Hajdankorból az agg rege Mond erről egy esetet. Az Ármánynak büntetése Itt vak sors nem lehetett.
A Bakonynak vadonjában, Hol visszhangok felelnek, Egy szirtes bércz tetejében, Hol a sasok fészkelnek,
Felleng ég s föld között egy vár, Uralva sok jobbágytól, - Látogatva vitézektől, Áhítva sok szívvágytól.
A vár ura Ráthold Ipoly - Egykor bátor és erős A keresztért viselt harczban, Most már éltes, béna hős.
Pogány kardok- és dárdáktól Megvagdalva, szúrdalva Tért ő vissza, s él itt, ezért Most is bosszút forralva.
Életének egyetlenegy Öröme, szép leánya, A violaszemű Kinga, - Sok nősző vágy iránya.
Valójának szembe tünő Kellemei s bájai Csak nem régen fejlének ki S lőnek szívek lángjai.
A szűz titkos magányban nőtt, Mint erdei ibolya, S szeme s szelídsége után Neve is lőn Viola.
Csudatévő Máriákhoz A hivő nép tömege Foly csak úgy, mint Violához Nősző urak serege.
A várba fel, a várból le Forrton forrván a vendég, Hódolatok töménjétől Ráthold vára folyvást ég;
S ha Viola szemérmének Némán pirúl rózsája, A hős apa szemvillogva Imezt dörgi hozzája:
«A vad pogány martaléka Levék, a mint látjátok! S mint a szent föld nyomoréka Szólok hát most hozzátok:
Leányomat nőűl venni, Látom, soknak szándéka? De senki ne legyen hiú, Csalfa remény játéka:
Mert esküszöm égre, földre, - S ég s föld örök Urára, Jehovára és fijára S kínos keresztfájára!
Az nyeri el leányomat S vele minden kincsemet, Ki a pogány szerecsenen Vérig boszúl engemet.
Ki legtöbb szent ereklyét hoz, Sebem mérgét fojtani, S legtöbb pogányvért onta ki, Boszúm szomját oltani;
Az nyerendi leányomat S lakand Ráthold várában S leszen ura birtokinak Szép Viola karjában.»
Mihelyt imígy nyilatkozék Ráthold dörgő szavával, Felhagyának az urfiak A tömjénnel s myrhával.
S a mily népes, zajos a vár Ráthold zordon szaváig, Szint’ oly csendes, magányos most, Puszta s komor sokáig.
A nőszők letakarodván A várból és köréből, Egy fülelő visszhang hallja S kicsacsogja szirtéből,
A mit ez s az beszél vala Reményt vesztett mérgében, Látván, nem jut Violához Szíve kicsinységében.
«Nem kell! (úgymond egyik róka) Sem oly gazdag, sem oly szép, Hogy mondhatnám: hozzá képest Minden más nő csak cserép.»
«A feltétel (mond egy másik) Oly fellengő s képtelen; Hogy, a ki ezt elfogadja, Ha nem bolond, - esztelen.»
«Ha egy király tenné ezt fel Csudaszép leányáért S vele járó országáért S gyémánt koronájáért;
(Mond kaczagva egy harmadik) Nem csudálnám; de így hát Csak tartsa meg a béna vén Mind várát, mind leányát.»
«Haha! (kiált egy negyedik), Ész legyen itt tartalék: Leányért még nem lesz testem Kard és dárda martalék.»
«De én bizony! (mond egy vidor) Vért ontok majd érette, - Buda vérét - bús torkomba - Hol száz hölgy él helyette.»
«Hallgassatok! (szól egy bölcsebb) Violának nagy ára Kever epét kebletekben, Kívánságtok daczára.
Szálljatok, jobb, magatokba: S Violát ne sértsétek Azért, hogy fennállásában Kezét fel nem érétek.»
Kettő a hős, kit nem rettent Ráthold vér- s harczfeltéte; Sőt keblében erős szándék, A feltétben részvéte.
Egyik Béla, - Csák nemzetség, Zabolcs vezér véréből; Másik Vida, Guthkelednek Külföld adta neméből.
«Elfogadom feltételed Szép Viola kezéért; (Mond Csák tűzzel) s megyek értte S néked ontni pogány vért.»
«Megyek én is, (úgymond Keled) S mindenről, mit teendek, Napsugárnál világítóbb Bizonyítványt veendek.»
«Istentől függ (sohajtja Csák) Jó s balsorsa tettemnek; S ha ott veszek, csak Viola Lesz bánatja keblemnek.»
«Ha megfelel a szerencse Kívánatom lángjának, (Mond Keled) hát én nyerem el Kezét szép Violának.
Csák barátom veszni készűl. Talán előérzet ez? - Engem erős remény bíztat; Vagy - talán csak bajnok-szesz
Megosztok én barátommal A világon minden jót; Csak téged nem, szép Viola És a kora koporsót.»
«Nem kivánom fejtegetni Kebleteknek érzelmét. Mert megfogtam s mélyen érzem Szavatoknak értelmét.
(Mond Viola szemlángolva) Apám adja kezemet; Azé lesz az, - kinek adja; - Bírja vagy nem, szívemet.
Keled! te jó szerencsédet Bizonyosnak tartod már? - Legyen úgy, mint megérdemled, Fájjon is az másnak bár! -
Csák! mellednek bús hangzatja Most is rezg még keblemben; Néked azért azt kívánom, A mit - érzek szívemben.
Legyen úgy, mint érdemeljük Istenünknek irgalmát: Vegye jó s rossz, mint keresi, Tette méltó jutalmát!»
«Én eskümtől el nem állok, Szívek riadjanak bár, (Morog Ráthold) bosszúlómra Fejdelmi szerencse vár.»
S megy a két hős, kevés magyar Bajnok társaságában, A csak nem rég magyar földön Járt kereszthad nyomában,
Melyet - bár rossz nevet szerzett Néki Péter remete; Most Bouillon Godfréd herczeg Rendben s díszszel vezete.
Egy év jár el. Semmi híre Sem Csáknak, sem Kelednek. A szent harczból visszatérők Öntettökkel kérkednek.
Egyetlen egy hír jön onnan, Mely a próbát kiállja: Az, hogy Godfréd fővezér lőn Jeruzsálem királya. -
Ráthold vára néma s csendes, Mint egy kőből rakott sír. Ráthold morog néha, látván, Hogy Viola gyakran sír.
Néha jön csak egy vén bajnok, Látogatni vén Ipolyt, Kivel hajdan ifjusága Bú s öröm közt együtt folyt.
«Dörgve forg a malomkerék; Zúg, locsog gyöngy patakom. Akkor is, hajh! zúgott, dörgött, Hogy megzörrent ablakom; -
S én kijöttem; - s elbucsúzánk! - S rá kötém zöld szalagom. Ajkam csókot terem s nevel; - Ha megjön, mind rá rakom.»
Imígy dudol molnár Margit, Egy piros, szép, dajna lány, Rengő keble, pipacs arcza, S ajka szinte szikrát hány.
Kupor, az ő szeretője, Csák daliás dárdása. Ég benn’ a vágy, hogy a vártat Barna szeme már lássa.
Dudol Pipacs (csak ez neve) Egy tölgy dombor tövében, S naponként várt mátkájának Kendőt szeg ott ültében.
«Ha Keled megjöhetett már, (Okoskodik magában) Mért nem Csák is?» - Megretten itt, S a szó elfúl torkában.
Mert közel hall háta megett A sürűben zörrenést, Lódobogást és prüszszögést, Vas és fegyvercsörrenést.
Felszökik, elfut, s beoson Atyjához a malomba. A molnár, egy bátor férfi, Előrohan ott nyomba’.
S előrobban három lovag Harczot viselt alakban, Vérttel, karddal és dárdával, Pánczélban és sisakban.
Kik lehetnek? - nem tudhatni: Mert vasrostély fedezi Arczaikat. - A legfényesb Harsány szóval kérdezi:
«Földi! mondsza: mi zaj zúg le Ipoly úrnak várából? Mit hirdetnek az érczkürtök? - Mit értsünk e lármából? -
Tor-e az fenn? - vagy menyekző? Máskor csendesb volt e vár. Él-e Ráthold? és leánya - Tán kontyot is váltott már? -»
«Él még Ráthold, - s leánya is (Így válaszol a molnár.) És ez épen most vált kontyot - Bánatjában sírva bár:
Mert, kit jobban szeret vala, Csák a harczban elesett; S így nyertes a szerencsésebb, De gyűlöltebb Keled lett.»
«Fel a várba! (mond a lovag, Kit tarthatni elsőnek) Tán kifogunk viszályain A sorsnak és időnek! -»
S felvágtatnak. De az egyik Tartóztatja lovát még, Látván, atyja háta megett Dajna Pipacs miként ég.
«Jó napot, szép Pipacs húgom! Ne bújj el, mert hiába: Arczod (úgy mond) úgy piroslik, Mint pipacs a búzába’.»
«Jó napot hát! (mond a leány) Ha már el nem búhatok. Egyet kérdek? - de felelj rá!» «Ám! (mond ez) ha tudhatok.»
«A hol jártál, hallottad-e Nevét, hírét - Kupornak? (Kérd a leány). Jó vitéznek Tartánk őt itt s bátornak.»
«Hallám bizony (ez a válasz) A harczban fogolylyá lőn; S a kereszttagadó pogány Már hat feleséget vőn.»
Pipacs, liliommá válva, Kiáltja bús mérgébe’: «Isten nyila sujtson bele És hat feleségébe!»
S míg Pipacs tüzes szemében Méreg cseppek forrának, Nyílként szágúld el a lovag Utána két társának. -
Ráthold vára mozog, zajog, Forr az elegy vendégtől. A nászsereg most tér vissza A hetedik szentségtől,
Melybe Violát s Keledet Gyárfás apát igtatá, S a menyasszony pártáját, hajh! Keservesen síratá.
A három hős oda robban Ekkor dühös léptekkel, S a násznépet megállítja Fenyegető kezekkel.
«Megállj, apát, (kiált egyik) Szentségedet vedd vissza! Mert különben egyikünknek Vérét ma itt föld iszsza.
E szentség itt csalárdságon Vétken, s bűnön alapúlt. Veszszen! ki a frigy-szekrényhez Vétkes, gyilkos kézzel nyúlt.»
A nősereg réműltében Majdnem kővé meredve Némán áll ott; - s az urak is Mind megvannak lepetve.
«Az egyháznak tiszte itten Egyedűl megszentelés. A kötelet ketté vágni, Hatalmamban nincs már kés.
(Így szól Gyárfás.) A kötésért Feleljen, ki szerzette. Hivatalom, megkérve rá, Csak megörökítette.»
«Ha így van, (mond tovább a hős) Hát Ráthold, jó nevedet Meggyaláztad: mert megszegted Vitéz esküvésedet.
Mert nem adtad leányodat Annak, a ki éretted S leányodért vérét ontá; S így lelkedet vesztetted.»
«Ki mondja ezt? (kiált Ráthold) Keled vitéz tettei Hitelesen bizonyítvák, Csak gyávák irígyei.
A tudhatná, ha élne még Csák, szerettem jó ifjú! - Jeruzsálem mellett veszett; S veszte nékem örök bú!»
«Én mondom s bebizonyítom: (Kiált a hős méreggel) Mind hazugság, a mit Keled Véled hitet vala el.
A harcz túl volt a tengeren; Keled innen maradott; S görög nőkkel kéjet töltve Ő Byzánczban vígadott.
(S elő rántván kebeléből Egy bőrre írt levelet, Nagy pecséttel.) Hivend ennek (Ugy mond) nyugot és kelet.
Ki ezt írta, Godfréd, most már Jeruzsálem királya. Írja Kálmán királyunknak, S a hőst neki ajánlja.
Olvasd, apát! - halljad Keled! - És szégyeneld magadat. Vond ki magad becsűlettel! - Vedd s add vissza szavadat.»
«Egyetlenegy magyar harczolt Mellettem a keresztért, (Olvas Gyárfás) Csák a neve; S maga egész dandárt ért.»
«Elég eddig bizonyságnak. A többi mind dicséret. (Mond a hős.) Most kérdlek, Ráthold: Mi bal lelkiisméret
Szerzé ezen bal szentséget? - Apa! téged mentelek. De a szentség semmisűljön! - Vagy - rosszúl ismertelek.»
«Ki vagy? (kiált bosszús Ráthold) Ki mer vonni kérdésre Engem, szabad nemest s apát? - S mi gondod e kötésre?»
A hős itt a sisakrostélyt Tüzesen felcsattantja, S eddig rejtett nevét s titkát Most büszkén kipattantja.
«Én Csák vagyok!» E jelenet Úgy lesújtá Violát, Hogy félhalva összeroskad S nem érez, nem hall, nem lát.
Ingerűlést és borzadást Okoz a nem várt eset A násznép közt. S mind azt hiszi: Csáké a jó kereset.
Ősz Rátholdot erősb lélek Menti csak szélütéstől, Vesztét látván leányának A vak koczka-vetéstől.
Össze-vissza kavarg, zavarg Keblében és agyában Öröm s bánat, harag s bosszú; - S borzad némán áltában.
«Isten hozott, Csák (mond Keled, Ki feszelgve áll vala) Örülök, hogy oly nagy vitézt A szent föld be nem fala.
Érkezhettél volna előbb, - Szerencsémről is talán Képes valék lemondani - Még mátkámnak oldalán.
És te mégis gyalázattal Mocskolnád személyemet, Ha igazság s Ráthold kegye Nem védenék ügyemet.
Byzánczban megbetegedtem S harczba később jutottam; S így pályámat a keresztért Más hadtesttel futottam.
Bizonyságim több vezérek: Gottschálk s Péter Remete. Bizonyítná Tur barátom, Kit Byzáncz eltemete,
Ha lelke megjelenhetvén Szót szólhatna mellettem. Bajtársom volt. Visszajövet Byzánczban elvesztettem.»
«Te, Tur lelkét szólítod fel? (Mond a másik sisakos, Vérvörös toll lobogóval) Hah! vakmerő alakos! -
Tur lelke szól hát belőlem: Hazugság volt minden szó, Melyet itt most monda Keled, A ravasz, csalárd kígyó.
Míg Csák a szent földön harczolt Ráthold bosszús kedvéért, S vérét, éltét tékozolta Szép Viola kezéért;
Addig Keled - feddé bár Tur - Ott mulatott Byzánczban Vidám urak s hölgyek között, Öröm-nyügben s kéj-lánczban.
Befejezve lévén a harcz, Melyben Keled részt nem vett, Hogy tanú ne éljen arról, Mit Keled tett és nem tett;
Keled Turnak, barátjának, Minek méltán tartatott, Görög czimborása által Gyilkos mérget adatott.
Azért, apát! melyet kötél, Szakaszd el a kötelet: Mert különben Turnak lelke Ennek nyomba véget vet.»
«Ily kötelet, fonta légyen Bár emberi gyarlóság, Ha szentelve, (mond az apát) Ketté csak a halál vág.»
«Haha! (mond Keled kaczagva) Mit mond erre a lélek? - Jobb, visszamegy, a honnan jött, Lélektől még nem félek.»
«Nyalka bűnös! térj magadba! Mert, ha meglátsz, szörnyet halsz, (Mond a lélek) s földön többé Senkit nem ölsz és nem csalsz.»
«Hol egy kakas? (kiált Keled) Hogy itt kukorékoljon, És a gúnyos, bosszús lélek A pokolba omoljon? -»
«Reszkess, gyilkos!» mond a lélek, S fegyvereit elveti, S felütvén a sisakrostélyt, Arczát előtünteti.
Elszörnyedve pillant Keled Turnak képe- s szemébe; De mielőtt eszmélhetne, - Tőr merűlt már szívébe:
«Mérged adta halálomért Tőröm döfte halálod’. A bosszúló sors személyét (Mond Tur) bennem találod.
Ama görög halálomat Lelkére nem vehette, S a mérget egy ebnek adván, Éltemet megmentette.
Keled akkor haza illant. Én - kenyérért dolgoztam, Míg - már végső inségemben Csákkal nem találkoztam.
Bosszújának áldozatúl Kijelelve valának Csák s Ráthold is, mint olyanok, Kik útjában állának.
S Violát is, neme díszét S czímerét, nem személye, Csak értéke s magas faja Kedvelteték meg véle.
Mind ezt maga vallá nékem Egykor önön nyelvével; S azért akart a világból Kiveszteni mérgével.
Ha éltemben gyarlóságból Néha talán vétettem; Le van róva: mert hazánkat Nagy átkától mentettem.»
Kevés, ki ezt hallja s érti, - Meglepetés, ámúlás Zsibbasztván a férfiakat, És a nőket ájúlás.
Lassan, lassan kifejlődvén A történet mivolta, Minden jobb szív, sőt Ráthold is Nyilván Csákot pártolta. -
Ama lovag, ki Pipacsot Megríkatá hírével, Ott terem most a malomban Villám sebességével.
Ott ül Pipacs a tölgy alatt, S arczát karinczájával Törölgetve, küzd keblének Hullámhányó bajával.
«Pipacs húgom! (mond a lovag; Bár Pipacs nem is néz rá, - És sisakját földre veti,) Kupor - nem lett pogánynyá;
Sem hat feleséget nem vőn.» Pipacs ekkor rá tekint. Sikolt: mert kit előtte lát, Kupor, ki mosolygva int.
«Pipacs, lelkem! (kiált Kupor) Csak próbára tettelek; De csak azért, hogy éltemnek Keresztjévé tegyelek.
Egy igen nagy keresztet hát S hat nőt veszek magadban, Vajha soha ne támadjon Pogányharcz a házhadban! -»
S nem sokára Ráthold vára Vidám fordulatot vőn: Hős Csák nője szép Viola, S Kuporé tűz Pipacs lőn.
Keled fattyú maradéki Zsiványokká lettenek S a Bakonyban századokig Rablásokból éltenek.
Cookies on Poetry Cove