Négy fal közé zárt a télnek Szele, hava, hidege: Kedvelt, tisztelt barátom, Nagy! Im! halljad, egy agg rege:
Tátika - - most csak omladék, S vércse-lakta váráról, S két fiatal magyar szívnek Szerencsétlen sorsáról.
Héj barátom! akkor is volt, Valamint most, rossz ember, Embertársa lehelletét Irigylő és dúló szer;
Ember, kinek szíve okol, Nyelve éles, tüzes kés, Vére méreg, lelke ördög, Mindenütt túr, ás és vés;
Ki mérgével felzavarja A boldogság forrásit A vad átkokká változtatja A jó Isten áldásit:
Maszlagokká a rózsákat Igy teszi a mérges pók; Halállá az édes álmat Igy teszik a skorpiók.
Késő ősz volt, Márton napja, Egy szomorú őszi nap; Hamvas felhők között bujkált A melegét vesztett nap:
Szomorú volt a természet, Barna a letarolt föld; Csak a mezőn volt remény-szín, Csak a vetés volt még zöld.
A Bakonynak rengetege, - Tenger erdő s végtelen, Komor barna hullámokban Fekvék helyén dísztelen:
Az ősz száraz lehellete Megfosztotta a fákat A levéltől, s eledeltől A ménest és gulyákat.
Tátika, mint egy korona Feltéve a tetőre, Büszkén állott s nézett alá A földre és időre:
Változott ez évek óta Körülötte, alatta; De a várnak nem árthatott, A tatár sem bánthatta.
Szánthó Gáspárnak özvegye volt, Ki a várban parancsolt, S Hermán deák, a ki abban Ügyész, gazda - minden volt;
Czudar Judith, a szép özvegy, Ezen nap nem volt otthon; Deákjával Hagymásynál Vígadozott Szent-Gróthon.
Vendégség volt Hagymásynál, Kinek nagy volt értéke; Öszvegyűle ekkor nála Szala egész vidéke.
Oda méne az özvegy is, Azt gondolván magába’, Hogy megkerít tán valakit Megúnt özvegy ágyába.
Manczi volt csak maga otthon, Gáspár lelkes magzatja, Első kedves felesége Képe, szíve, rajzatja;
Remekje a természetnek, Szíve-, lelke- s testében, S örököse jó atyjának Jószáginak felében.
Mert vala még egy öcscse is, Fia mostohájának, Ki másik fél-örököse Vala Gáspár javának;
Hajh! de egy mákszemmel sem bírt Magyar emberségéből, Korcs volt, szóval: az anyjának Hermánt öleléséből.
A szép Manczi volt csak otthon, - S fekete gyász éltében Ablakára könyökölve, Feje a jobb kezében,
Szem-meredve néz vala le A világba s időbe, A múltba és jövendőbe: És a jelenlevőbe:
A sors dúló fergetege Legmérgesebb dühébe’ Ment el virág-élte felett S mordúl csapott szívébe:
Mint a féreg a bimbóban, Úgy ült s rágott keblében Két szomorú emlékezet - S hervadt virág-évében:
Valóban bal történetek! Egyike is nyomhatta Annyira, hogy gyenge szíve Elszakúljon alatta;
Együtt pedig ily esetek Oly terhek a szíveken, Hogy sem az ész, sem az idő Nem segíthet ezeken:
Épen ma két esztendeje, Hogy a dicső öreget, Ki éltében gyakran vive A törökre sereget,
Édes atyját, anyja mellé Letevék a kriptába; S ő itt maradt, - a halálnál Rosszabb sorsnak markába’.
Borzadozva látta most is, - Hogy rángatta idegét - Szürke s fejér barátoknak És papoknak seregét;
Borzadozva hallá zengni Búcsúztató énekét, És zokogni a sziveket, Ifjakét és vénekét.
«Mért, óh mért, óh édes nemzőm!» (Igy sohajtott magába’) «Mért nem vittél el magaddal A nyúgalom karjába! -
Mért nem vittél el magaddal E veszélyes szélvészből, Hol, ha rá kél, nem jön segéd, Sem szívből, hajh, sem észből!
A nyomorúlt emberi szív, Ki mindenre megindúl, Csak, ha egyszer verni megszűnt - A mély setét síron túl,
Ott nyugszik meg, - ott nem érez, Ott nem gyűlöl, nem szeret: - Jöjj, óh halál, jöjj kaszáddal, Mely mindennek véget vet!»
S épen ma két esztendeje, Hogy a sírnak felette, Mely atyját és jó napjait Örök éjbe temette,
Egy rózsa-szín remény-virág Látszott nyílni szívének, Mely egy egész édent igért Hátralévő éltének.
Tudniillik: Rezy Sándort, - A ki gyermekkorában Játszó társa vala néki, Kedvelt szomszédságában, -
Ott látta meg legelőször Már legénynyé váltában, A halotti vendégek közt, - Édes atyja torában.
Rezy Bálint fia volt ez, Egyetlenegy magzatja, És e híres nemzetségnek Legutolsó fajzatja.
Szánthó s Rezy jó szomszédok S jó barátok voltanak, Mind a kettő nagy hazafi, - Egymás után haltanak.
Sándor úrfi akkor jött meg A töröknek nyakáról; Egész Buda róla szólott És nyert borostyánjáról:
Galambosnál volt ő egyik, Ki a török markából Zsigmond királyt megmentette Szégyen-halál torkából.
És azóta Zsigmond király Becsülte őt s szerette, S mint élete megmentőjét Kegyelmekkel illette.
Látta őt a királyné is, Ama híres Borbála, S szeme benne egy Apollót S egy Herkulest talála.
Szép asszony volt a királyné, De gonosz és fajtalan; Teste kényit töltögetni, - Ez volt dolga úntalan.
Vajh! mért kellett ez ifjúra Buja szemét vetnie! Vajh! mért kellett ez ifjúnak Buja szembe tűnnie!
Valamikor még a pokol Egy férfiat megfogott, Egy szép, elmés, buja asszony, S nem ördög volt eszköz ott:
Mert befonja hálójába A fiatal szíveket A bujaság, ha kellemes, Mint a pók a legyeket.
Az ily asszony (mért van ilyen!) A legnagyobb szörnyeteg: Medvék között, hol legsürűbb, Legvadabb a rengeteg,
Nem veszthetsz oly drága kincset, Mint a melyet ez kicsal, Óh férfi-sziv, életedből Szédítő bűbájival!
Sándor s Manczi, gyermekek még, Már egymáshoz hajlának, S gyermekszívek érzeményi Szépen öszvehangzának.
Szerették már akkor egymást, Minekelőtt kifejlett Valóságok a bimbóból, S az legény, - ez leány lett.
De meglátván mostan egymást Az életnek nyíltában, A szív s lélek viráginak Fejledező korában:
Midőn a szív kívánati Az ifjúság keblében Ébredeznek, gyúladoznak A szerelem évében: -
Látván Sándor a szép szűzet Pompájában testének, Lelke szelíd felségében, S jóságában szívének;
Látván Manczi a szép legényt Magyar lelkességében, A jó embert, deli vitézt Erejében, tüzében:
Világos lőn lelkeikben, S keblek mélyen érzette, Hogy a két szív, két valóság Egymást igen szerette:
S minden a nagy természetben Fennen hangzá nékiek, Hogy egymással öszveillők, S egy párrá kell lenniek.
S Gáspár hideg tetemének, És sírjának felette, Zokogva még, a két jó szív Már egymást eljegyzette:
Ezen élet tengerében Öszvefogva evezni: A sors mérgét és kegyelmét Ketté osztva érezni.
A boldogúlt két öreg is, Hogy szívek még dobogott, És az arany billikomban Ó somlai csillogott,
Öszveülvén s öszvehordván Harczaik egy rakásra, - Könny gördűlve agg szemekből, Igy köszöntek egymásra:
«Adja Isten, hogy a magyart A fél világ uralja! - S vérrel szerzett szabadsága Soha kárát ne vallja!
Adja Isten, barátságunk Halálunkig állhasson, - S reménynyel tölt gyermekinkből Egy boldog pár válhasson!»
De Sándor, kit Borbálának Vétkes unszolására Zsigmond király magához hítt, - Önnön gyalázatjára, -
Sándor, kinek a dicsőség, Tábor és harcz kedves lett, Kis időre (mint reménylé) Kedvesétől búcsút vett.
Sándor! Sándor! mit miveltél? Ide hagytad mátkádat! Jaj jaj néked! - nem ismérted Kígyót rejtő pályádat!
Elment, hajh! és midőn a szűz Várva várta ölébe, Sándor helyett egy levélben E mennykő jött kezébe:
«Vannak olyan perczenetek Az embernek éltében, A melyekben setét lészen Fejében és szívében;
S a múlt idő örömei Mind a földhez sujtatnak, S a jövendő reményei Mind a porba tipratnak:
Hogy átkozza születését, Átkozza az életet; - Néha maga, néha a sors Hozza a balesetet! -
Vannak ilyen perczenetek! Boldog, a kit kedvelvén Az ég, megment ilyenektől: Boldogtalan vagyok én!
Alig valék még kezdetén Veszedelmes pályámnak, S egy szörnyeteg, királynéja Hajh! szánandó hazámnak,
Tőrt vetett ki, milyent eddig Ártatlan nem ismértem, S fogva valék, elkábúlt én, Mire magamhoz tértem!
Nem volt benne irgalmasság A vad istentelenben; Úgy tett vélem, együgyűvel, Mint a kígyó édenben!
Buja vérré varázsolta Szűzességét keblemnek, S elütötte életemről Idvességét szívemnek!
Virtus! virtus! imádtalak, A mióta érzettem, Hogy mennyei rokonság vagy, S ösvényedet követtem;
Nem szántszándék, nem természet: - Sorsom ragadt magával, Kivül belől ostromolván, Elrántott bal karjával.
Akár tudnám jó szívednek Még megnyerni kegyelmét; Akár soha sem bocsátnád Szíved szörnyű sérelmét; -
Igy is, úgy is szerencsétlen, Visszaadom szavadat: Add egy másnak, érdemesbnek, Malaszttal tölt magadat!
Akkor, ha majd látni fogod Egy szerencsésb öléből, Ki szívedre méltóbb vala, Boldogságod kebléből:
Mily hóhérom lesz a vétek, Melyet, hajh, elkövettem! Hogy, nyomorúlt! bár vétettem, Mégis híven szerettem; -
Ha hallani s látni fogod, Vétkem kínos bánatja Keblem miként gyötri, marja, Furdalja és szaggatja;
Elmém minden gondolatja, Minden csepp vér eremben Mint lesz ostor, gyilkos, ördög Szerencsétlen éltemben; -
Miként nem fog melegítni Semmi remény sugára; Miként nem lesz kebelemben A pokolnak határa: -
Akkor, óh megbántott angyal! Ha így leszek feldúlva, Szánj meg akkor és bocsáss meg! Meg lészsz rajtam boszúlva.
Ha szívem majd kínjaiban Vérzik, habzik, csikorog; De, hogy sorsát megérdemlé, A bűnös még sem morog; -
Ha életem gyökerei Mind el lesznek már éve: De bűs lelkem csontházából Még sem lesz még kivéve; -
Ha a halált imádom majd, Hogy szánjon meg s vigyen el; - De nem szán meg, de nem visz el, S minden hajnal élve lel:
Akkor, óh megbántott angyal! Ha így leszek feldúlva, - Szánj meg akkor, kárhozottat! Meg lészsz rajtam boszúlva.»
Ki először a szerelmet Tűznek, lángnak nevezte, Veszedelmes természetét Jól ismérte, érezte,
A szív legszebb állapotja Szűzessége, hívsége; E mulandó emberlétnek Ez mennyei vérsége.
De semmi sincs hatalmában Az embernek egészen; Idő, hely és környűlállás Könnyen fordítást tészen;
A felhő, mely reggelenként Szép bíborral van festve, Benn rejti már a villámot, Mely öldököl majd estve.
A szerelem kezében van Sorsunk kulcsa e földön, S véle mennyet vagy poklot nyit - Kinek milyen sorsa lőn:
Az idvesség kelyhét tartja S nyújtja nekünk jobbjával, Mérget nyújt és kárhozatot Veszedelmes baljával.
A bujaság poharában A felső hab édes méz, S ennél fogva ingerelvén, Hozzá kap az ember-kéz.
De, hajh! édes csak habja volt, Már keserű az ital, És sepreje epe s méreg, - Melytől a szív kínt s jajt vall.
Szörnyű csapás volt ez Manczi Érzékeny szűz szívének, Mint a villám, szörnyen csapott Gyökerébe éltének.
E két súlyos csapás mellé Több bajok is jövének: Az özvegy és egész háza Szegény ellen törének.
A rossz asszony irígylette A szűznek sok kellemét, Dicsőített hírét, nevét, Virtusát és érdemét:
Irígylette az atyjáról Rá maradott értékét, S becsületét rágalmazva Járta Szala vidékét.
Látván, milyen bálványa ez Minden férfi szívének; Mint szeretik őt az ifjak, Mint tisztelik a vének!
S mennél inkább kisebbíti, Annál nagyobb nevében, - Dúlt, fúlt s epét s mérget forralt Hyénai mellében.
Hermán deák, a cseh pribék, Az özvegyhez kötözte Ravasz róka-indúlatit, S Manczit szint’ úgy üldözte;
Sőt ha mérget látott forrni Asszonyának szívében, Ő még jobban keverte azt Egy reménynek fejében.
S a dolog már annyira kelt, Hogy Szánthónak leánya, A szép, jó és gazdag Manczi, Ezer szívnek bálványa;
Kiért anny’an vetélkedtek A szittyai hazában, Szinte immár szolgáló lett Önnönmaga házában.
Valóban bal történetek Egy angyalnak éltében! Ablakára könyökölve, Feje a jobb kezében,
Szem-meredve néz vala le A világba s időbe, A múltba és jövendőbe, És a jelenlévőbe:
Setét köddel, könnyesővel Szívét mordúl vonta bé A szerelem fergetege, S napfényt nem várt már többé.
Szerelmének rózsanapja, Melynek az ő hajnala Annyi szépet s jót igére, - Örökre leszáll vala.
Oda lett az örömfészek, Melyet képző fejében A jövendő pókhálóján, Hajh! de a sors mérgében,
Ezer édes reményekből Rakott vala szívének, - És az élet terhére volt Lelkének és testének.
Ezen élet szélvésziben Egyedűl, elhagyatva Érzé magát, és nyúgalmát Fenékből felforgatva;
S lelke minden tehetségi S erei megakadtak, S élte minden fonalai Fájva ketté szakadtak,
A szív első szerelmében Ily rútúl megcsalódni; A szív első lángjainak Imígy visszacsapódni;
S ezen visszacsapott lángnak El nem tudni oltódni, - Ily sorssal, egy gyenge szűznek, Kín lehetett vívódni.
Imígy hervad keservében, Mert a sors letiporta, Ostromolva ezer felől, A szűz virtus gyakorta;
Könnyekben és fájdalmakban Húzza vonja életét: Bú-köd fedi minden napja Keletét és esetét; -
Midőn nyílván és kevélyen Tömjénekkel füstölve, A gonoszság és bujaság Jónak, szűznek kürtölve,
Örömektől környűlvéve Jár s űl egész éltében, - S a virtust még kaczagja is A szerencse ölében.
Sokat szenvedt szegény Manczi, Szegény Sándor még többet: Mert, sorsát megérdemleni, Az inségbe nagy súlyt vet.
A virtusnak tűz-próbája A szív meggyúlt szerelme. Az az erős, kinek ebben Nem történik sérelme.
Rezy Sándor, ki csak nem rég, Még ártatlan korában Törökdúló oroszlán volt A vérengző csatában;
Kinek tüzes tekintete A sorssal bajt-víhatni Látszott, s erős ércz-termete Éveket kiállhatni;
Megestén eliszonyodva, Kiforgatva magából, Mint az ebtől üldözött vad, Haza szökött Budából;
S kerűlvén a napvilágot, Vagy megvonúlt várában, Vagy Káinként bujdos vala A Bakonynak vadjában.
A hol ember soha sem járt, A mély setét völgyekben, Hol a tölgyek vén odvában És a kőszirt-üregben
Görhes baglyok s denevérek Laktak s éhhel vesztenek, És a sovány moha közűl Száraz gyíkok néztenek;
Ottan járt ő, mint a lélek, Csak csont és bőr az ifjú, Ki izmos volt, mint Herkules, De kit megett már a bú,
Ha a vadász meglátta őt, Keresztet hányt magára S hajborzadva fordúlt vissza S nézett a hív kutyára.
Ott csapongott - a múlt idő És jövendő fejében; A gyötrelem s törödelem Vétkét bánó szívében.
Tövisektől megszaggatva Vérébe’ és fagyába’, Éjfél után tére vissza Gyakran néma várába.
Haszontalan szedegette Elmúlt öröm-napjait, Hogy szívében elaltatná A jelenlét kínjait:
Az iszonyú külömbséget Annál inkább sínlette, Bal sorsának dühösségét Annál inkább érzette.
Sokszor, ha egy völgy öléből Tátikára tekintett, Ez a roppant szép természet Előtte kőhalom lett:
Mely súlyosan mellén feküdt S nyomta, zúzta terhével, S Manczi fenn űlt dicsőségben, Kit elvesztett vétkével.
S a múlt évből a száz meg száz Bizonytalan szép remény, Most mind annyi valóságos, Gyilkos, dühös érzemény.
Fájdalmas, meg nem nyerhetni A szerelmet gyakorta; De szerelmét elveszteni, Fájdalmasabb százszorta.
A Rezi vár pusztán állott, Mint egy üres sasfészek: A szomszédság ifjainak Régen nem volt már részek
A bujdosó birtokosnak Magyar barátságában; - Pusztán állott a Bakonyban, Mint a lélek urában.
Ki, ha néhol barátságot Vagy szerelmet sejt vala, Futott, futott, mint a vad fut, S csikorgott bal oldala.
Szíve ezer kínja között Legmérgesben az fája, Hogy vétkéért ily sors méltán Következett reája.
Végtelen éj volt előtte - Utána is végtelen; Csak vétke volt, mint egy mord váz, Jelenése szűntelen.
Azt vélte, hogy tőle borzadt A bagoly, ha huhogott, - Azt vélte, hogy őt vádolta A varjú, ha károgott.
Gyakran egész éjszakákat Átcsapongott, kerengett, - S Tátikánál lelvén magát, - Ott a kövön fetrengett:
A mennyország kapuinál, Hogy az néki zárva lett, Bánatában dühösködve - Lucifer így fetrengett.
A szerelmet, ifjúságot, Minden kedvet, kényt s reményt, A szerencsét, boldogságot, S minden öröm-érzeményt,
Kiforgatva és feldúlva - Hajótörést szenvedve Látta élte tengerében, - És el vala szörnyedve.
Szem-meredve tekintett le Ínsége örvényébe, Mint egy volkán hajborzasztó Kiégett üregébe. -
Ha egy imily pillanatban, A szívbe, mely így érez, Egy valaki kését döfi, - A gyilkos jóltévő lesz.
Ilyen ínség volt élete, - S jobb szerette gyötrelmét Mégis, mint a gondolatot, Hogy elverje szerelmét.
Csak elvesztett boldogsága Édes emlékezete Tartá benne még a lelket, Csak e’ volt még élete.
Későn estve tértek vissza Az özvegy és deákja: «Hah!» (elkezdi amaz, s magát A karszékbe levágja)
«Haszontalan mesterkedem, Haszontalan vetem ki Mindenfelé horgaimat, - Nem harapja meg senki.
Fel sem veszi a menyecskét Sem öreg, sem fiatal, Sem boldog, sem boldogtalan, Sem a főrend, sem az al;
Minden ő utánna indúl, Mintha vinnék ördögök, - Minden szív csak ő rá czéloz, Magok is a vén dögök.
Minden csak őt udvarolja, Mint egy Tündér Ilonát; Minden szem csak rajta legel, Szépet, jót csak rajta lát.
Nála nélkűl, mint az árnyék, Senki, semmi vagyok én; Ő ragyogó, sugárzó nap, - Én csak félre vetett szén.
Ha felvesz is, ha megtisztel S megbecsűl is valaki, - Hogy nem értem, hanem érte Történt, - nyilván adja ki:
Hogy a méreg szinte megesz Néha bosszúságomban; - E teremtés, látom, gát lesz Minden boldogságomban.»
«Bosszankodtam» (úgymond Hermán) «Én is minap Sümegen, Hogy a püspök végig menvén A nagy vendégseregen,
Azt mondotta: «Csorba a szám, Nincs itt keresztleányom, Szánthó Manczi, kit szegényt tán A mostoha anya nyom?
Az atya jó barátom volt, Közelvaló atyafi; Jó ember volt, derék vitéz És oly buzgó hazafi,
Hogy - csak olyant kell kivánni, De nem tudom, ha látsz-e Sokat ilyent, Magyarország? Requiescat in pace!»
Úgy tajtékzott a gyűlölség A hyéna szájából; S így bojtotta azt e róka Álnok, csalfa agyából.
S egy iszonyú vér-gondolat Támadt annak fejében; Megrázta őt, - tovább mégis Béfogadta szívében:
«Hermán!» (így szól a pribékhez) «Szívem régen tiéd már; Fiam, tudod, általad él, Szánthó nevét hordja bár.
Halljad, Hermán! éltünk folytát Régen öszvekevertük; Ha ki nagy gát volt folytában, - Azt elmostuk, sepertük.
De egy nagy gát, legnagyobb még, Ha helyt állhat ellenünk, A magasról, hol most megyünk, Rútúl alácseppenünk:
S a pompásan járt folyamból Csak egy bűzhödt mocsár lesz, Melyet minden meleg sárrá, S minden hideg jéggé tesz.
Halljad, deák! - úrrá teszlek, - Úrrá teszlek, cseh poronty; Kezem tiéd - s neved legyen A fejemen viselt konty;
De Manczinak - el kell veszni, Hanem, deák, - okos légy! Menjen az a koporsóba, - S te vélem oltárhoz mégy!»
Kapott ezen a rőt pribék: Nagy láz vala nékie Úrrá lenni, s nem, mint eddig, Úrnak titkon lennie:
Noha oltár helyett néki, Kit csömörig megúnt volt A bűnökbe merűlt asszony, Szintúgy koporsót gondolt.
Ily kígyókat nevelél te, Jámbor Gáspár, kebledben! Nem volt elég, hogy megloptak, Megtéptek már éltedben;
Hogy a tiltott gyümölcsből is Lakozának kertedben, - Megferdeni kívántak még Fenmaradott véredben!
Temérdek bűn megtorlott már A rőt kalóz Ielkében; E nagyot még hozzá adni - Viszket egész testében;
Annál inkább, minthogy őtet Nagy remények biztatták, S éltét fénynyel környűlvéve S felemelve mutatták.
Mind e mellett, ha forgatta, Feje rútúl szédelgett: Mert a dolog halálba járt, - S félszeg szíve émelygett;
S tudván, hogy a gonosz Macza Állhatatlan és hamis, Úgy tökéllé, hogy mindenben Része legyen annak is.
Manczi tehát halált mikor, Miképen és hol vegyen, Hogy halála csudálatos És hihető is legyen,
Törte, marta gonosz fejét, Hogy az szinte dorombolt, Mindaddig, hogy megőrlötte, - És a végzés ím ez volt:
Rozália kápolnája Legyen vesztének helye; És ideje a jövendő Karácsonnak éjjele;
Gyilkosa a holt Lázárnak, Ki ott vala remete, Járó lelke, kit ember már Kérdőre nem vehete.
A kápolna Tátikától Hét parittya-dobásra, Egy meredek szirten állott, S egy mély örvény-nyílásra
Úgy dűlledt ki, hogy féltette, Ki alúl feltekintett, Hogy legottan leroppanhat, Ha egy kis szél legyintett.
Jobb felől, a mélység felé, Egy nagy mester kezével Kőből vágott kereszt állott Idvezítőnk testével.
Bal felől, mély alázatban Egy gömbölyű szikla-bolt, Az ott termett szirtből vágva, Remeteház s lakás volt.
Szánthó Balázs felesége, Szegény Gáspár szülője, Döbröntei Rozália Volt mind ennek szerzője.
És azóta Lázár volt ott A harmadik remete, Kit a vidék szentnek tartott, Jámbor is volt élete.
De egyszerre, Mindszent napján, (Majd elért egy század-kort) Az ő vadon hajlékában Halva lelték a jámbort.
Sokan ugyan azt regélték, Hogy, halála után már, Imitt-amott mégis látnák, S hogy többnyire éjjel jár.
S midőn a hír, szájról szájra, S mindig nőttön-nőttében, Körűljárta az egész tájt, Utóbb egy váz képében
Áll vala meg, - tudniillik: Lázár ugyan meghalt már, De a lelke éjjelenként Sohajtva és nyögve jár.
A vár népe annyit tudott Utóbb már a lélekről, Hogy a vidék meggyőződött Minden jelenésekről.
Mihelyt szürkült, borzadozva Járt kiki a Bakonyban; Ha megrözzent a falevél, Megdöbbene, - hogy ott van.
Szívdobogva térítette, Tartván nyakon kapástól, Juhász, gulyás a marháját A remete-lakástól.
A kápolna, melyet eddig Feles nép megkeresett, Most már minden tisztelettől Teljességgel elesett.
Ezen regét csak az özvegy És a deák kaczagták, Minthogy ők ezt, okok lévén, Önnönmagok faragták.
Kaczaghatták, - mert jól tudták: A remete már nem él; Nem élhet, mert - ők ölték meg, - Akárki hol s mit beszél.
Tudniillik: ez a Lázár Úri nemből származott, Tudós, bölcs és jámbor vala S titkon sok jót okozott.
Tanácsosa volt Gáspárnak Mindennémű dolgában; S a köznépnek orvoslója Lelki, testi bajában.
Imígy jutván sok titokhoz, Sok veszélyt elhárított; S jóra intvén a jóltévő, Sok rosszat megjobbított.
Manczi sokat vala véle Kisebb s nagyobb korában; Szíve s lelke oly angyali Ott lett társaságában.
Tövis lett hát e jámbor is A két gonosz szemében; Mert, ha akart, gát lehetett Vétkes éltek mentében:
S minthogy titkon, homályosan Tőle meg is intettek, Azt vélték, hogy mindent tud ő, A miket elkövettek.
«Félre hát ez apostollal! Ott, a hol több bűnös van» Mond az asszony, «ott jobbítson, Ott gyógyítson - pokolban.»
S Pongrácz, az ő czimborások, Ki hajdú volt a várba’, Egykor hátúl egy mirígy nyílt Lőtt a jámbor Lázárba.
Pongrácznak kell vala Manczit, (Így vala kidolgozva) Haj! Manczit is a világból Kiveszteni orozva:
De különös színnel s móddal, És ámító formával, Ha szolgál a környűlállás, És, úgy szólván, csudával.
Karácsonnak éjjelében Kelle vala nékie A kereszthez borult szűzet, (Mert így kell majd lennie)
Lázár lelke alakjában Halálig ijesztnie, S a szűzet a szikla-fokról A mélységbe vetnie.
Manczinak ez idő alatt Jobb nap látszott derűlni: Mostohája gyűlölsége Látszván kicsinyt enyhülni:
Mert, hogy utóbb ne lehessen Néki gyanúba esni, Szebben kezde vele bánni S kedvét látszott keresni.
S magából mintegy kiverdve, (Hermán úntig nevette) A megtértet, a Magdolnát Hihetésig színlette.
Szegény Manczi! ki nem örűlt Semminek már a földön, Mostohája eránt mégis Érzékeny és szíves lőn.
Imígy nyalja a bárányka Mind a kezet, mind a kést, Mely majd mindjárt torkon metszi Az ártatlan teremtést! -
Igy csókolja a galambfi Mind a kezet, mind a kést, Mely majd mindjárt nyakban metszi Az ártatlan teremtést!
Közelgetett már karácson - Ádám s Éva ünnepe. - Haj! kiket a csalárd kígyó Oly álnokúl meglepe! -
Felderűlt már: - szép téli nap; S az nap alig szürkűlt még, Hogy már felkelt a teli hold; Száraz fagy volt, - kemény jég.
Ekkor, mintha a gondolat Akkor jönne eszébe, Igy kezdé a gonosz asszony Az ablakon néztébe’:
«Be gyönyörű karácson ez! - Napnak, éjnek a szépe! A föld a szép holdvilágban Betlehemnek a képe!»
«Menjünk» tovább így folytatja, «El a fejér kereszthez Az éjféli mise előtt; Holdvilág van, - út jó lesz.
Töltsük inkább imádsággal S idvességes szándékkal Az öröm-éjt, mintsem gyarló És hívságos játékkal.
Háláljuk meg születését Az Isten- és embernek, S könyörögjünk: őrizzen meg E veszélyes tengernek
Kárhozatos örvényitől Szent és erős kezével; S vétkeinket bocsássa meg Irgalmával, kegyével!
Egyszersmind a lélek-mesét, Ezen csupa költeményt, S a köznépet ijesztgető Csintalan agy-leleményt
Fojtsuk el ott-lételünkkel: Igy majd visszaszerezzük A szép s szent hely tiszteletét, S lelki hasznát érezzük.
Könyörögjünk az Istennek Boldogúlt úr lelkéért! Esedezzünk Isten előtt Lelke idvességéért
Imádkozzunk mind a hárman: Hermán a jóltévőért, Az asszony a kedves férjért, A gyermek a nemzőért!»
«Menjünk, menjünk!» mondá Manczi És egy mélyet sohajtott; Elmenni a szent kereszthez Immár régen ohajtott:
Egykor sok szép órát töltött A bölcs Lázár boltjában, Gyermek-szíve barátjával - Élete jobb sorsában.
Pongrácznak ott kelle vala Előbb immár lennie, Mint léleknek megjelenni, - S mind a többit tennie.
A legelső kakas-szóra Ki is lopta magát már, S remetévé átváltozott, Mihelyt hátúl volt a vár.
S ballag, ballag, - s a mint ballag A csavargó ösvényen, Mely nagy fákkal volt béfedve, S most megfagyva keményen, -
Megrobbana feje felett, - Megdöbben a lelkében Vétket vivő félszeg ördög, S borzad egész testében:
Egy nagy bükknek lombjain űlt Varjúsereg reppent fel, A mint Pongrácz, az ál-lélek, Alatta megy vala el.
Kísérője a gonosznak A rossz lelkiisméret, S minden kicsiny zörrenésnél Szívébe jégcsapot vet.
Gondolkodva ballag tovább, Mert maga is nagyolja A bűnt, melyet elkövetend, - Mégis - magát eltolja,
S ballag ballag, - s a mint ballag Épen egy völgy öblében Nagy zörgést hall a sűrűben, - Retteg Pongrácz bőrében:
Egy nagy farkas tört igetve Keresztűl a sűrűn itt, S fogai közt, fel a bércznek Egy nagy halálfejet vitt;
Embert látván, megrezzene - S a fejet úgy ejté ott, Hogy az Pongrácz lába közé A fagyon lekopogott.
Huh! megréműl, s megrázkodik Pongrácz egész testében, S mint egy törzsök, mozdúlatlan, Dermedve áll helyében.
Fordúlásról gondolkodik Itten immár a lator, De a fejet jól megnézvén - Meghűlt vére meg’ felforr.
Ráismért, hogy Bandi feje, A zsiványé, kit nem rég Igazság és törvény szerént Négyfelé tört a kerék;
S félre rúgja, - s látván, minden Természetes történet, Istentelen bátorsága Ujra ismét lobbot vet.
S ballag, ballag, - s a mint ballag Földre sütött szemekkel, Rossz lelkébe bévonúlva, S előtte már a szent hely:
«Ki vagy ember?» igy dördűlt meg Előtte egy harsány szó: S «ki vagy ember?» száz felől is Így mennydörgi az echo.
Megrendűlve néz fel Pongrácz, S látván, hallván, elhal, -hűl; Szentháromság egy Istent mond - És legottan öszvedűl:
Termetében, csuhájában Lázár állott előtte, Kit valóban lelkének vélt, Mert testét meg ő lőtte.
Hozzá járúl a remete Az ő hasonmásához, S ijedtéből nem jót sejtvén, S kapván görcsös botjához
Markos kézzel megrázza őt, - S mordúl újra nevet kér; - A nyers szóra és rázásra Pongrácz ismét léthez tér.
«Ki vagy?» kérdi ismét amaz: «Ah! - Pongrácz!» ez így felel, «Az asszonyom és deákja Csábítottak engem el! -
Szánom s bánom vétkeimet, Kegyelmezz, oh jó lélek! Igen nagy volt a kisértet, De megtérek, - ha élek!»
«Szólj!» (így kiált ismét amaz) «S igazat mondj, - meg nem csalsz! Gyónj!» (és kezét ráemeli) «Gyónj! különben szörnyet halsz!»
S mind ezeket viszhangozván A szirtfalak sok felől, Halál látszott fenyegetni Emezt hátúl és elől.
És rettegve mindent meggyónt, Mindent, a mit eddig tett És teendő mostan vala, - S irgalomért esdeklett.
E szörnyeknek hallására A remete elbőszült, S dühösködni kész vala már, De - bosszúja jobbat szűlt.
«De nem!» (úgymond gondolkodva Kis ideig magába’,) «Bánd meg előbb bűneidet, - S úgy halj azok díjába.
Óh gonoszok! óh gyilkosok! Óh tolvajok, zsiványok! Óh tigrisek! óh hyénák! Oh viperák, sárkányok!»
S megragadván a vad gonoszt, A hajlékba bédugta: «Meg ne mocczanj!» így ordít rá, És az ajtót rácsukta.
«Őrizzétek martaléktok’ Itt, Belzebub s Lucifer; A második kakasszóra Országtok még kettőt nyer.»
Dehogy mocczant volna az meg, A halálig lankadott; Idők óta imádságra Először itt fakadott.
A remete, bús, haragos, Fenékből felindúlva, Fohászkodott, átkozódott, Egy szegletbe vonúlva.
S most megkondúlt a vár-harang Először a misére; A toronynak zsellérjei Felrezzentek zengtére;
S minden szomszéd helységekben Kolompolni kezdének; S hol vékonyan, hol vastagon, Mind egy tárgyért zengének.
S íme! jönnek mind a hárman, Mint végezve rég vagyon; Nyelvek hallgat, - csak lépésök Kopog hangot a fagyon;
S némán oda térdepelnek, - Csak sohajtást eresztnek - A bércz kétes párkányára, Elejbe a keresztnek.
Oda terem rejtekéből Ekkor a bús remete: «Manczi! (úgymond) szegény angyal! Sorsod hát e’ lehete? -
De kik néked vermet ástak, Bele magok essenek! -» Meghökkene a két ördög, Nem tudták, mit véljenek.
De, igaz ég! minekelőtt Észrevevék magokat, A remete, egy Sámson most, Megragadá azokat, -
S dühös kézzel a mélységbe Penderíté, taszítá; «Szálljatok le a pokolba!» Utánnok ezt ordítá.
«Játszatok az ördögökkel, Ne Lázár szent lelkével! Víjjatok bajt gyehennával, - Ne egy angyal éltével!»
De azok ezt már nem hallák - Törve, zúzva voltak már: A gonosznak büntetése El nem marad, - késsen bár.
Pongrácz ott benn jól hallotta, Itt kinn miként mennydörgött, S rettegett, hogy tetemében Szinte minden csont zörgött;
S a sort most rá jönni vélvén, Százszor is el-elhala: De a bőszűlt remetének A gondja most más vala:
Erős kézzel ölbe fogja Az elájúlt leányzót, S elviszi a várkapúig; De ez ott sem ád még szót.
Ezer tüzes csókok által Tér végre meg élete, S ekkor a felüdűlt szűzhez Imígy szól a remete:
«Ne félj, ne félj, Szánthó Manczi! Nem vagyok én rossz lélek! - Se nem vagyok Lázár lelke - De nyomorék, még élek!»
(S elhasítja álruháját) «Ismérsz-e még engemet? -» (S oda esik lábaihoz) «Öld meg vétkes szívemet!»
Megismérvén Rezy Sándort A szűz, nagyot sikoltott, S nem tudván még mindeneket, Szinte megint elhalt ott.
Azt leírni, a mit ekkor Manczi érzett keblében, A világon semmi nyelvnek Sincsen tehetségében.
«Szerencsétlen, mivé lettél!» (Imígy rebeg Sándorhoz) «Óh szívem! s te hajúlhattál Valaha ily latorhoz? -
Jaj, jaj nékem! - (sírva fakad) Szörnyet, szörnyet vétettem; Átkozott légy, undok szívem! - Hogy ördögöt szerettem!
Közönséges zsiványnál több, Óh zsiványok zsiványa! Így gyilkolni tán nem tudna A sátánok sátánja:
A szent helyre, imádságra Kezét ő rá nem tenné; Egy szent ember álképét ő Ily végre fel nem venné.
Óh gyalázat! a milyen még Emberszívet nem vérzett; Oh fájdalom! a milyent még Szerető szív nem érzett!
Mit késel még, engemet is A világból kivetni, Melyben te vagy - csak azért is, Hogy tudtalak szeretni?»
«Szerencsétlen (sohajt Sándor) Szerencsétlen valóban! De nem zsivány, de nem sátán, E kettőnek vége van:
Hanem a sors választottja, Ki megbántson tégedet; S megint a sors választottja. Ki megmentse éltedet.
Boldog egyszer! megmenthettem Veszélyben volt éltedet! De ezerszer boldogtalan, Hogy megvérzém szívedet! -
Csudálatos eseteken Forog a sors kereke, - Rajtam rútúl ment keresztűl, - Dúlva éltem teleke!
A mely halált a két gonosz Tőlem veve, reád várt; Pongrácznak kell vala tenni A földnek e szörnyű kárt;
De a zsiványt nyakon kaptam Még előtte tettének; S minthogy meggyónt, kegyelmeztem Elcsábított lelkének.
Lázárt is ő végezte ki, - De jobb, - maga beszéljen, S Manczi minden megtörténtről Azután úgy itéljen.
Sem e köntös nem álruha: Mindent, mindent gyűlölvén Rajtad kívül - Lázár után Remetévé lettem én!»
A ki azt leírni meri, Mint gyötrődött itt a szűz, Hallván s értvén, a mi történt, - Az tollából csúfot űz.
De százféle kínja közűl Mégis csak azt érezé, Hogy Sándornak zúzott szivét Ily gyanúval vérezé.
S nem akarva - reá borúlt Megmentője nyakára: «Óh te! (ugymond) mért tartál meg Szívem még több kínjára? -
Tiéd kezem, - ha kívánod, - Mert megmentéd éltemet; De ne kívánd szerelmében Rég elhamvadt szívemet!»
«Nem kívánom! (sohajt Sándor) Mert nem lehet kívánnom! Enmagamban vesztesége! - Szánnom lehet csak s bánnom:
Bánnom, a mint Ádám bánta Veszteségét édennek; Bánnom téged! foglalatját Földi szép s jó mindennek!
Egy előtted könyörgésem: Hogy bocsáss meg vétkemnek! Add meg ez egy vigasztalást Hátralévő éltemnek!»
«Megbocsátok, (sohajt Manczi) Óh jobb sorsra méltó te! - Bocsásson meg az Isten is, - Hogy két létet törtél le!»
Oh elvesztett idvességem! Hát még egyszer foghatlak? (Kiált Sándor) míg kitisztúlt, Fenn örökre bírhatlak? -
Isten veled! Élj boldogúl! Áldja Isten éltedet! Ő, a törvény s jó emberek Pártúl fogják ügyedet.»
És egy hosszú csókot nyomván A dermedt szűz ajkára, Elválának s elmenének Még hosszú s bús pályára.
Pongráczczal úgy bánt az úrfi, Hogy az vagy ott meghaljon, Vagy az ördög-czimborára Mindeneket kivalljon.
Ez, az Isten büntetését Látván nyilván mindenben, S lelkében egy kis szikra még Hivén s bízván Istenben, -
Megtért s a vér-czimborára, A mit tudott, kivallott; S az elárúlt kegyes szűztől Bocsánatot nyert legott.
S Rezire ment az úrfihoz, Ki rá nem rég mennydörgött; És térdein csúszva-mászva Néki azért könyörgött:
Fogadja be szolgálatját, A mily rossz volt, oly jó lesz: S az úrfi azt befogadá, Gondolván, hogy nagy jót tesz.
S mind a ketten, zarándokok, A pápához Rómába Gyalog mentek és mezitláb - Bűneiknek díjába.
És a pápa teljes búcsút Igér vala nékiek, Úgy - hogy minden pogány-harczban Kelljen vitézkedniek.
Hazatérvén Sándor úrfi, Hűlt helye volt Manczinak: Bucsút mondott a világnak S az ő csalárdságinak;
Veszprímbe ment, s az Istennek Adván magát s javait, Apácza lett, - s ott a völgyben Nyögte el bús napjait.
Tépelődött Sándor úrfi Ezért érzett kínjába’: «Csakhogy Manczi senkié sem!» Ez volt ír mély bújába’.
Háború lett; s elszáguldott Szélvészkép a törökre; S ott dühösen vitézkedvén, - Kiszenvedett örökre.
Sándor este után Manczi, Ki rég hervadt testében, Nemsokára elszendergett A szűzesség ölében.
Oh, jobb sorsra méltó két szív! De haj, - földnek gyermeke! Rútúl járt el benneteket A sors forgó kereke!
Pongrácz soká vonta éltét, - Remete lett Dabronyban; S esztendőnként a nagy hétben Ott bőjtölt a Bakonyban.
Az özvegygyel s deákjával Kányák, varjak híztanak; A farkasok és a rókák Ott örömest laktanak.
Cookies on Poetry Cove