Ti! a magyar Helikonnak Elmés, szíves munkási, Kik által oly szépen nyílnak Kasztál lelkes forrási,
Melyek nélkül Árpád faja, Bár fegyvert jól forgatott, De az ember legszebb s legjobb Kincsével nem bírhatott, -
Barátim! kik által kedves Lett nékem is Helikon, (Szép, midőn ily erőt vehet Egyik szív a másikon!)
Kiknek lelke fellengezvén, Lelkem is felkapátok, - Vagy szívetek ömledezvén, Szívem is elrántátok
Görög, Takács! hallgassátok Szittya-múzsám szavait, Ki megjárván őseinknek Most már puszta várait,
Somlón, e jó ború hegynek Napnyúgoti ormában Ezen regét olvasta volt A vár mohos falában. -
Néz a magyar, - ki Balaton Szívemelő tájáról Sümeg felé - Somlónak jön, S a múlt idő koráról
Emlékezik, jobbra balra Ősink üres fészkeit Látván, s mintegy körülöttük Sejtvén azok lelkeit.
Nézek én is, haj! - s eltelik Lelkem régi képekkel, Valamikor egy ily várnak Én alatta megyek el;
Hol a büszke magyar nemes, Egy kis király várában, Boldogúl élt szabadsága S kedvesei karjában;
Hol az arany borral teli Billikomok forogván, S barátsággal kötött szívek Örömhangja zajogván,
Örömére a gazdának S nemes feleségének, Szegény s boldog, úr és szolga Örűl vala éltének;
Honnan, midőn úgy kívánta A hazának ideje, Szabadsága- és honjáért Égvén szíve és feje, -
Mint a zápor, mely leszakad A felhőből zuhogva, Úgy szakad le a hazafi, Vitéz szíve dobogva; -
Úgy szakad le boldogsága S szerelmének öléből, Édes-kedves övéinek Forró öleléséből; -
S elszágúldott, fegyverében Zörögve és villogva; - S rácsapott az ellenségre Fergetegként csattogva.
S ott esett s halt a sok nemes, A kard vitéz markában; - De megmaradt a szabadság A jól védett hazában!
Ott esett s halt! ott a csontja Távol minden övétől, Messze nemes őseinek S maga édes fészkétől.
De a mely most pusztán áll fenn, - Öszveroppant kőhalom: Feldúlá a mindent dúló Legfőbb erő s hatalom,
Az idő, mely vasgyomrával Megemészti, a mi van E temérdek természetnek Minden szege-lyukában.
Pusztán áll, - az enyészetnek Szomorító bús jele; Hajdan büszke nemeseknek, - Most a baglyok lakhelye.
A vár setét falain most Magas kórók lengenek, S a falak moh-szakállában Hangyák, férgek pezsgenek.
Szabadon jár s üvölt a szél Az ablakon keresztűl, S némán komor helyhezetben Néha ott egy bagoly űl,
Honnan hajdan a földesúr Kevély szemmel tekintett A környékre, hol több falú Parancsokat tőle vett.
Borzasztó, bús, mély csend hallgat A falak közt mostan ott, Hol hajdan az úri élet S öröm mozgott és zajgott.
Csak a róka, mely ott lakik A várnak egy boltjában, Gördít néha meg egy követ A köveken futtában.
Vagy a vércse visít ottan, Ha megtérvén estvére, A vár felett kereng, lebeg - S ülni készűl fészkére.
Vagy egy fal-fok, megemésztve Az idő vasfogától, Zuhan s roppan le, megválva Több százados társától.
Hahogy ide vetemedik Egy mostani hazafi, Ki a régi magyarokhoz Igaz rokon s atyafi, -
Hah! miket kell éreznie Feldagadó keblébe’, - Ha Hunnia, a hajdani, A dicső jut eszébe?!
Hej barátim! őseitől A magyar, a mostani, Azoktól, kik fenn laktak, - ez Be eltudott fajzani! -
Be leszállott a magasról Természete, termete, Szerencséje, tehetsége, Híre, neve, kellete!!
Hogy Mohácsnál Árpád népe A fejét elvesztette; Hogy a török Hunniának Szívét ketté metszette: -
Hogy - míg Lajos koronáján Két hatalmas czivódott, Mahometnek vad csordája Magyar vérben gázlódott:
Hogy eltűne Hunniából A vitézség, büszkeség, A jámborság, az igazság, A barátság, szívesség; -
Hogy elfajúlt Mátyás népe Híres nemes magától S veszélyének engedtetett A sors örök urától;
E veszélyes idő után, Mely annyi vérrel folya, Megbékélvén s megosztozván Ferdinánd és Zápolya; -
S felállván a hét fő birák, Lassanként a békesség És a törvény székbe űle S felderűlt a magyar ég:
Akkor Sümeg városának Kálmán volt a mestere; Sümeg s egész környékének Igen kedves embere.
Híres, jeles ember volt ez Sok szép mesterségéről, S messze földön isméretes Híréről és nevéről.
Kálmán vala az egy neve: Kinek fia lehetett, - Erről tőle senki soha Semmit ki nem vehetett.
Csak, hogy a magyar s nemes ember, Azt ő fennen vallotta; S hogy Rómából jött Sümegre, Azt is gyakran mondotta.
Szegény volt; s hogy Sümegre jött, Hóna alatt egy koboz, S egy könyvekkel tölt tarisznya Volt a bútyor, melyet hoz;
S egy serdűlő szép leányka Ballag vala mellette, Kálmán ezt, mint kedves kincsét, Ápolgatva vezette.
Épen, hogy a városba ért, Akkor tevék gödrébe A mestert, - ki nagy borkulacs, Rossz brúgó volt éltébe’.
S Kálmán annak hivatalját, Tisztét s helyét felkérte, És a város jó papjánál Czélját legott elérte.
S nemsokára, hogy néhányszor Orgonált és énekelt, S verseivel, hangjaival Szívet mélyen érdekelt,
S kinyílván, hogy külömbféle Mesterséget tud ő még, Csudálta és szerette őt A sümegi közönség.
Sokat járt-kelt, látott, hallott, S tudó is volt valóban Ez a Kálmán, - ritka ember Minden szépben és jóban.
Tudománya annyi vala, Hogy abból egy század rész Sok volt, midőn csak hadakat Forgatott a magyar ész.
Mise alatt, ha az Istent Fellengezve dicsérte, És szavait az orgona Hangjaival kisérte, -
Ha zsoltáros gondolati Az egekben járának, Színe előtt a menny és föld Mindenható urának:
Akkor a nép egy szeráfot Vélt hallani szavában, S mennyet-földet öszvezengni Az orgona hangjában: -
Énekének szárnyaival Felkapván a lelkeket, A mennyei idvességgel Tölté meg a szíveket.
Ha pediglen gyors ujjakkal Ő hárfáját pengette, S szívérdeklő verseiben Önn’ dalait zengette;
Ha Mohácsról vagy Várnáról Szólott Homér lelkével, Vagy Hunnia diadalmit Mondta Pindár tüzével; -
Hol szaggatván, hol tüzelvén A nyílt magyar lelkeket, Ezerféle indúlatra Ragadozá ezeket.
Ha szerelmet dalol vala, Szívét öntvén versébe, Elmeríté az érzeményt A kény gyönyörűjébe.
A lelkével megegyezett Ábrázatja, termete; Szelíd s nemes, szép volt ez is, - S jámbor az ő élete.
Hanem büszke volt e Kálmán: Jó szavát az nem vette Soha, a ki becsületét Valahogy megsértette.
Becsűlte is Kálmán mestert Minden ember s kedvelte, A jó embert, a nagy mestert Benne kiki tisztelte.
Szerencsés volt, ki Kálmántól Egy-két órát nyerhetett; Szerencsésebb, ki Kálmánnak Barátja is lehetett.
De a főrend kiváltképen, Sümeg kies körében, Csorbát érzett Kálmán nélkül Minden vendégségében:
Ízetlen volt a mulatság, Melyet muzsikájával Nem emelt, s nem lelkesített Ossiáni szavával.
Örömest is járt ő szerte Az uraknak házába, Férfiak- és asszonyoknak Vegyes társaságába;
Hol versekben adván elő Hunniának gyászait, Bús, nemes, nagy érzésekre Gyújtá annak fiait.
Nagy hazafi lévén maga, Azt szerette volna ő, Hogy, mint szíve, úgy érezne A hazában minden kő.
Ilyen mester, mint e Kálmán, A mióta mester van, Sem előtte, sem utána Nem volt Magyarországban.
Büszke is volt mesterében Sümeg egész városa; Sőt, a mi több, süvegelte Kálmánt Sümeg lakosa,
S az uraság várnagyját majd Véle egybe vetette, Mióta a püspök egyszer Őt magával etette.
Mint a mester, szint oly jeles Volt a maga nemében A leánya, a szép Lóra, Most már virág-évében.
Mert az atyja által mívelt Lelkes mesterségekben Ő is arra vitte volt már, Hogy - csuda volt ezekben.
Az akkori kisasszonyok Gyáva társaságában Úgy állott ő, mint egy tündér, Formált valóságában.
Tehetségit, érdemeit Szépen formált lelkének Tündöklőbbé teszik vala Kellemei testének:
Fényben úszó kék szemei, Mint a patak kristálya, Melyben a hold nyári estve Magát szépen formálja,
Szép lelkének s jó szívének Valának hív tükrei, S benne szépen tündöklének Valójának kegyei.
Ajaka, mint a cseresnye, Mely vérsebre pattana, Meggyűlt feles nedveitől, Arczájában olyan a’;
S nem lelketlen csók-adásra Látszott lenni formálva, Se nem gyarló csacsogásra Csörgetőnek csinálva.
Arczájának atyjáéhoz Hasonlító vonási, S minden kegyes érzeményre Szemérmes szép nyílási;
Általában tetemének Deli sugár termete, Alázatos viselete S példás tiszta élete.
Beszédiből kisugárzó Csillagi egy elmének, Melybe Kálmán tanítási Sok tudományt öntének;
Úgy felkapták ezt a szűzet, Hogy, szintén mint atyjának, Oly híre járt szájról-szájra A szép Mester-Lórának.
Sümeg köre fészke vala Akkor is sok nemesnek; Csaby Miklós házát tarták Itten főkép jelesnek.
Eme Csaby, Rendek ura, Ottan lakott Rendeken; - Derék ember és tehetős, Bírt még sok más helyeken.
Most, midőn a magyar szívek Sorsaikban bátrabbak Lettek megint a békében S egymás eránt nyíltabbak,
Az ő háza, kedveltetvén Ifjúságtól, vénségtől, Mindég forrott a sok úri Jövő-menő vendégtől.
A gazdának emberséges, Barátságos jó szíve, (Tulajdona a magyarnak, Ki vérének még híve,)
Vonszá oda úgy az embert Miklós úrhoz Rendekre; Az ifjaknak vala főkép Az udvara kedvekre:
Tudniillik: három rózsa Virágozott házában, Leányai, minden egyik Másképen szép magában,
Ágnes, Gunda és Piroska Voltak az ő neveik, - Drágák, minthogy nagy értékkel Adódtak szép kezeik.
Miklós lévén legutolsó A Csabyak fajában, Ezek voltak örökösi Valamennyi javában.
Azért, szinte mint bucsúkban, Jött-ment Csaby házánál Az ifjúság, s bálványozott A három szűz lábánál.
Kálmán is megfordúlt gyakran Leányával Csabynál; Szeretett ez andalogni Hárfája bús hanginál;
Kedvelte ő a tudományt, S a szépmesterségeket, Ámbár hadban töltvén éltét, Nem űzte volt ezeket.
Mert meghódít minden embert, A kiben nem kő a szív, Az ő bájos hatalmával A jól elsűlt mester-mív;
S szelídséget, szivességet Lehelvén a mesterség, Nemesebb és boldogabb lesz Általa az emberség,
S nem külömben bánt a jó úr Kálmánnal és Lórával, Mint egy kedvelt barátjával S leányinak társával.
Nemes lévén, noha szegény, És mesterség kenyere, Az urakkal evett-ivott Sümeg híres mestere.
Egykor Miklós poharára Sokan öszvegyűltenek Csaby gazdag udvarába, S igen vígak lettenek:
Vegyes vala a társaság Férfiakkal, hölgyekkel; - Ott volt Kálmán és leánya Muzsikai szerekkel.
Az ifjak közt legjelesebb Bakacs Elek vala ott, - Szép s dús úrfi, - látására Sok leányszív dobogott.
Ura volt ő sok falúval Bíró Somló várának: Még Zápolya adta volt ezt Már nem élő atyjának.
Amaz idők zavarjában, Hogy az erő fegyverrel Bánt és végzett kénye szerint A gyengébbik emberrel;
Midőn törvényt s igazságot Hatalom, kard s ököl tett, S ki, mint akart s erejétől Tellett, jó-rossz lehetett; -
Elek úrfi mégis jó lett Szilaj szabadságában, Jó ember, mert természete Jóra indúlt magában;
De jó szíve mellett mégis Délczeg, daczos és szilaj, Örök harczban neveltetvén, Hol vad lesz az ember-faj.
Békességben lévén ekkor Omár kontyos kölykei, Fészkeikben tartózkodtak Hazánk nemes hősei;
S Elek most még nem ismérvén A szerelem hatalmát, Vadászattal öli vala Napjainak únalmát.
Most Csabynál, hogy az urak Éltéért a gazdának Somló arany cseppjeiből Vidám kedvet ivának,
Így szól Csaby: «Kálmán szomszéd! Mondd el az én nótámat, Azt, a melyben véremmel is Megváltanám hazámat!»
S már előre könnyek tölték A nemesnek szemeit; S mintha csak elvágták volna Az öröm víg neszeit.
S Kálmán mester térde közé Vévén hangos hárfáját, Bús és komoly helyhezetben Így énekli nótáját:
«Eljött zúgva és ordítva A sors vészes órája, S kihányatik sarkaiból A magyar szép hazája!
Mert Mohácsnál elvész Lajos, Mint Ulászló Várnánál; És Zápolya - nem Hunyady - Trónust les és - hátul áll.
Mint midőn a feldagadott Tenger zajos árjai Határjokban meg nem férvén, Kitolyongnak habjai,
S minden gátot elszaggatván Tovább tovább rontanak És útjokban irgalmatlan Veszélyt, halált ontanak: -
Úgy a török, határjában Meg nem férvén dölyfével, Vad keblében veszélyt hordva Kizúdúl mord népével, -
S tűzzel vassal dúlva mindent A magyar nép vérében S hamvaiban, Budán áll meg, Az országnak szívében.
Haj! s most ezer irtóztató S hajborzasztó formában Jár az ínség és a halál Szélt-hosszat a hazában.
Mohács magyar vértől kövér, S csontból támadt halmain A halál dög-lehellete Jár a szelek szárnyain.
Hunnia egy tátott nagy sír, Feneketlen s éktelen, Árpád népét elnyeléssel Fenyegeti szüntelen.
Nincs hazája a magyarnak! A földön fut tétova, - Magát űzi és kergeti Török alatt a lova.
Némán néz az idegenből Őseinek fészkébe, Fáj szíve, fáj! - és csikorog - S vérköny ég s forr szemébe’;
Valamerre szeme tekint, A rémítő vázt látja, Kinek ínség-szükség neve, - Éhség s halál barátja;
Ki borzadva arra mutat, A merre dúlva mindent A háború, vérnyomain Holtra holtat rakva, ment.
Hol vastag füstgomolyokban Tűntek falúk, városok; S vért-tajtékzó patakokban Múltak csoport lakosok.
Hol vérétől hízott földjén Kenyeret nem gazdája, Nem az arat, - éhel vész az! - Hanem szultán basája.
Hol jajgató csoportokban Visznek Iszter habjai Magyarokat, kik, szegények, Most a pogány rabjai!
Hát békével nézzük, tűrjük Ily veszélyét hazánknak? - Nézzük, tűrjük ily sérelmét Elszaggatott anyánknak? -
Mily fertelem éli, öli Asszonyink szűz testeit! - Hah, jobb ezer sebből ontsuk Éltünk piros cseppjeit.
Rajta! rajta! hazafiak, Rajta, Árpád fiai! Ne hagyjuk, hogy fészkeinket Lakják Ómár fattyai.
Hazánk sorsa Hunyadyvá Tegyen mindenegyünket, - Áldja Isten fegyverünket, Vezéreljen bennünket!»
Így énekelt Kálmán mester, S könnye sürűn potyogott; Kevés szem volt körülötte, Melyben köny nem csillogott.
A társaság örömzaja Néma búvá változott; A gyász-ének minden szívben Nagy indúlást okozott.
Könynyel voltak megkeverve A bor arany-cseppjei, Felszaggatva a magyar szív Kedvvel hártyás sebjei.
«De most egy mást, kedves Kálmán! (Így unszolt a társaság,) Egy víg dalt, mert igen fáj ez, - Minden szava sebet vág!»
«Urak! (felel Kálmán mester) Magyar vagyok és nemes! Nem tud a szív víg nótákat, Midőn súlya tetemes;
Fáj a szívem, sír, valamíg Hazámban e fene űl, - Valamíg egy boldog óra Néki jobb sorsot nem szűl.
A leányom mondjon egyet, - Mondj, leányom, egy víg dalt, Te, kiben az élet kedve S öröme még ki nem halt.
Az ifjúság könnyű kora Csak múlólag érezi, A mi az ősz hazafinak Buzgó lelkét vérezi!
Ne, óh ne is érezzétek Azt, hazám szép szűzei! Hogy erőben tenyészszenek Kebletekben hősei,
Kik megváltsák véreikkel Egykor ősök siralmit, Bár a fű benőtte is már Akkor ezek sírhalmit!»
Szemérmesen vonakodva Kálmán akaratjára A szép Lóra s elpirúlva Sokak unszolására,
Végre mégis lantjához nyúl, S általfutván húrjait, Szépen ejtett hangjaihoz Imígy ejti szavait:
«Kemény tél van, - nagy zivatar, - Üvölt, ordít a felszél; Tép és szaggat, kapkod, csapkod, - S közel vagyon már éjfél:
Pok várának magas tornyán A vas kakas csikorog; És az erdő a vár körül Zajog, bömböl és morog.
Mélyen alszik a gazdasszony Özvegy nyoszolyájában: Férje messze a táborban, Nándorfejérvárában.
Poky Márton ez, Mátyásnak Igen kedves embere; - A magyarnak szerencsés volt Akkor az ő fegyvere!
A kisasszony van csak ébren, Pokynak nyílt Rózsája; Nem alhatik, - háborgatja Naponként várt mátkája;
Gábor ez, egy derék ifjú, Ládonyiak fajából; Ő is most a törökön van Vitéz indúlatjából.
Poky Rózsa van csak ébren; A vén dajkát mellette, Minthogy a vén mátkát nem várt, Az álom levetette,
Egyszerre nagy lárma támadt, - Embernyomok kopognak; Fülel Rózsa, - remeg szíve - És erei buzognak.
«Nyiss ajtót, nyiss, Rózsa fiam, Ereszsz hamar melegbe; Immár szinte megmeredek Itt a szörnyű hidegbe’!»
Megismervén atyját Rózsa, Szobájába ereszti, - De, hogy másod magával jön, Ez Rózsát megijeszti.
Egy vén lantos jön Pokyval, Térdét veri szakállja, S legalább száz telet mutat Arczájának aszálya.
«Kamrád mécse volt szerencsénk, Annak vevén útunkat, (Mondja Poky) különben biz’ Eltéveszténk magunkat.
Bort, fiam, bort! hadd oldódjék Tetemünk fel fagyából; Csenddel járj s tégy, - fel ne verjed Az anyádat álmából! -»
S Rózsa magát leoldozván Az atyjának nyakáról, Elmegy, - bort hoz, - és kérdést tesz Az elmaradt mátkáról.
«Az, hallod-e, (felel Poky) Derék bajnok, nagy vitéz; De szegénytől oda maradt Az egyik láb, egyik kéz! -
De bármely nagy vesztesége, Örülj csonka mátkádnak: Vitézsége volt mentője Királyának s atyádnak!»
«Hálá Isten! (úgymond Rózsa) Hogy él atyám s a király! De az Isten nyila sújtson, Valahol egy török áll! -»
S az örömtől s fájdalomtól Egykép nyomott szívének Kisajtolt könyzáporai Az atyjára esének.
«De él még ő? (kérdi tovább) És a szive egész még? -» «Él, fiam, él, (felel Poky) Nem ugyan úgy, a mint rég;
Hanem csonkán s bénán, s holnap A királylyal Pokra jön; A gyűrűért végez veled, Melyet ada s tőled vőn.
Miként van csak amaz ének, Melyet ma a hidegben Dalolsz vala, lantos pajtás? Mondd el most a melegben! -
Furcsa volt az, a szíveknek Adja elő csinjait; Hallgasd, Rózsa.» - És a lantos Imígy kezdi szavait:
«Annyiféle a szerelem Az emberi szívekben, A hányféle a természet Mindegyenként ezekben;
Sokféle hát a szerelem: - Ez fellengő, mint a sas, Amaz buja, mint a veréb, Ez állandó, mint a vas;
Ama’ szelíd, mint a galamb, Mindég csókol s biberkél; Eme’ dúló, mint a szélvész, Háborúban, zajban él.
Ez csapodár, mint a lepke; Az tiszta, mint a kék ég; Ez forró, mint a nyári nap, Az oly hideg, mint a jég;
Ez reménynyel tölt szivárvány, - De csak múló tűnemény; Az, mint a kő, mint a márvány, Hajthatatlan és kemény,
Ez pókháló, enyves vessző, Vagy czégéres fogadó, Bármi, ami bele akad, Néki mindegy, minden jó;
Ez lágy és híg, mint a viasz, Minden formát felvevő; Az testetlen, csupa lélek, - Eme’ mindent megevő;
Amaz mint a száraz tapló, Hamar szikrát fog s meggyúl: Eme’ kényes, mert mennyei - Csak fajával párosúl;
E’ szomorú, gondolkodó, Néma s csendes, mint a sír; Ama’ vidám, szökik s tánczol, Csacsog, ha szól avagy ír.
Ennek vadon magánosság Az ő kedvelt lakhelye; Annak zaj kell és múlatság, Másként üres kebele;
Ez jön s meg’ megy, mint a fecske, Csak idő- és sorsként hív; Az csupa szív és érzemény, Csak egy tárgyért verő szív.
Te magános, te rideg szív, Válaszsz társat ezekből A sokféle, szép, rút, jó, rosz, Szegény s gazdag szivekből!»
«Tiéd, fiam (kérdi Poky) Köztük van-e ezeknek? -» «Köztök van, haj! (felel Rózsa) Utólján az éneknek:
Ez csupa szív és érzemény, Csak egy tárgyért verő szív! Bár ha csonkúl, bénúl tárgya - Hozzá minden sorsban hív!»
Elveti itt a vén lantos Ál-hüvelyét, arczáját, S Ládonyi lesz, - s ép két kézzel Átöleli mátkáját.
«Várj, alakos! (mond a leány) Meg lészsz te is próbálva; S ha a próbát ki nem állod, Törökűl megczibálva!»
Kaczag Poky a játéknak; Másnap eljön a király: Ő gondolta a játékot, - Kaczag, hallván, miként áll.
S menyegző lett a királynak Még Pokvárott létébe’: - Gábor Rózsát haza vitte Mihályiba, fészkébe.»
Imígy zengé Mester-Lóra Regéjét és énekét, S szinte minden szívnek máskép Szállá az meg fenekét:
A figyelmes füleken be Mélyen szívre hatának Édes bájos zengzetei Fülemile-szavának.
A szemeit földre szegzé, Mintha szépnek lennie Szégyen volna, s szerelemről Vétek énekelnie.
S mint a midőn megpirítja Az esthajnal rózsája A liliom havát s lángol: - Úgy ég Lóra arczája.
Tapsol vala a társaság Lórának, és tombola, Csak Elek nem, - Elek úrfi Bámult, - de nem tapsola.
Hanem, hogyha lehet vala, Lórát az ő lantjával Ő inkább felfalta volna Egyetlen egy csókjával.
Mohón nyelé, a mit látott, Lóra édes bájait; Mohón nyelé, a mit hallott, Az ének bájhangjait.
Lóra, vélvén, hogy Eleket Nem érdeklé lantjával, Bosszankodott s elégtelen Vala igen magával.
Bosszankodott, hogy a kinek Ő tetszeni ohajtott, Bakacs Elek, mint a márvány, Hidegen áll vala ott.
Bosszankodott; - s haza menet Furdalását bajának Semmikép már nem tűrhetvén, Imígy szóla atyjának:
«Ne kívánjad többé, atyám, Hogy kitegyem magamat, S a negédes úrfiakkal Fitymáltassam szavamat!»
«Jól van, Lóra, ne tedd többé!» Kálmán imígy felele, Kinek sokat gondolt feje, - Sokat érzett kebele.
Elek szíve imitt amott Megmozdúlt már keblében, Hogy vérének alig vala Maradása erében, -
Hogy egy szép hölgy vagy egy szép szűz Jelene meg előtte, - Mert állát a legénytoll már Köröskörűl benőtte.
Kivált Lucza, az asszonya Devecsernek s körének, Kitanult szép mesternéje A szerelem kényének,
Elek szíve elevenjét Úgy fel tudá bizgatni, Hogy őt szinte magáénak Vélte immár tarthatni; -
De sem Lucza ármidai Ezer mesterségével, Sem más senki, a szerelem Nyelvével és tőrével
A szilaj szép legény szívét Eddig meg nem foghatta, - S ha megfogta, elillana, - Senki meg nem tarthatta.
Hanem Lóra megjelenvén, Termetének ékei, Bájhangjai énekének, Valójának kegyei
Úgy leköték szívét, lelkét A szilajnak, büszkének, Hogy úgy bírták, mint sajátot, Minden cseppjét vérének.
Most Lóra elmente után, - Mintha lelke testétől Vált volna meg, - Elek úrfi Elszakadt jó kedvétől;
S hogy a hajnal alig hasadt, A többitől ellopta Egészen elcserélt magát, S a lovára feldobta.
S némán s mélyen gondolkodva, Űlvén hátán a lónak, Változásán elámúlva Léptet vala Somlónak.
Andor lovász, követője Elek úrfi nyomának, Százfélét is előhordott, Szavát venni urának.
Tudván, milyen indúlatja Őnéki a vadászat, Kivel együtt őzet, nyúlat Kivégezett sok százat:
Dicsekedve mondja vala Ura s maga tetteit, A vadászok, vadak s ebek Furcsa történeteit.
Zsuzsi, Elek önnön-nevelt Kedves sólyommadara, Dudás, Lantos, s több kopói, Szellő, kedves agara,
Ekkor, akkor, itt vagy amott Véghez miket vittenek S a vad minden nemeivel Miként vitézkedtenek.
De siketnek beszélt Andor, Elek úrfi fülében Most is Lóra szava zengett, Lóra élt, vert keblében:
Egy nem ismért új természet Annyira megszállotta, Hogy, a miről Andor szólott, Nem tudta, nem hallotta.
Űzve maga, a vadakat Űzni már nem szerette; Magánosan bolyong vala Somló alatt s felette.
S ha a benne lángoló tűz Őt tétova hajtotta, Nem érzé, hogy a fergeteg Hóval arczul csapkodta.
Meg-megállott a hegytetőn Keresztbe tett kezekkel, És Sümeget kereste volt Tüzes vizsga szemekkel;
Bosszankodott, hogy elfedé, Rendek hegye orrára, Hogy miatta nem láthattak A szemei Lórára.
De, ha Lórát ott képzelte Csaby Miklós házánál, Mely ott látszott fejérleni A kék hegynek lábánál, -
S a szép szűzet látá, hallá Ő eleven szépében, Hamar ismét kegyre olvadt A bosszúság keblében.
Bámúl vala Andor ura Változásán, és bánja; Fejet csóvált Pater Kanóth, A vár barát-káplánja;
Csudálkozott Elek önnön Csuda harczán keblének, Sarkából kifordulásán Egész természetének; -
De leginkább csudálkozott Lucza Bakacs Eleken, Ki csak ritkán jelent most meg Más vidéki helyeken;
S ha ott volt is Devecserben, Álmos, tunya, s rest vala, Hogy Luczának bús mérgében Fuldoklott bal oldala.
Közelgetett most karácson; Várta Lucza magához Somló urát; - a karácson Hol egy, hol más áldást hoz.
Most karácson el is múlt már, És a szilaj, a makacs Elmaradott! - pedig Somlón - Mondják, ott sem volt Bakacs.
Sümegen volt, - oda ment ő Az éjféli misére, Hol néki a mise alatt Nem vélt tűzbe jött vére:
Mert a karban Lórát hallá, Pásztorleány képében, Idvezelni a Megváltót Mária szűz ölében.
S tetejétől a talpáig Tűzláng folyván erében, Éjjel mindjárt lóra kapott Szerelmének dühében;
Meg nem tudván határozni Magát szíve habjába’, Esze-veszve, megőrűlve Nyargalt haza várába.
Itt vala most a farsang is: Várta Lucza magához Somló urát; - a jó farsang A szűzekre kontyot hoz.
Most a farsang is elmúlt már; De nem jött el a makacs; - Van-e Lucza Lórán kivűl? Nem is tudta már Bakacs.
Most Péter jó mesterét már Háromszor megtagadta, S a Megváltó a világért Nagy lelkét már kiadta;
Haszontalan; most sem jött el Luczához a várt Elek, «Isten tudja, (sóhajtott az) Hol hordják őt a szelek!»
Eleket ez rég kedvelvén A sokat megsokallá; Tőle ily megvettetése Keblét mélyen furdalá.
A madarat, a kit szíve, Noha kora reménynyel, Kalitkában vélt zárhatni, - Nehezen bocsátja el.
S hogy elcsalja most husvétra Bakacsot ő magához, Levelet írt néki, ezzel Vélvén jutni czéljához.
Feltámadás után későn Jött Somlóra a levél, Melyben Lucza imígy beszél, - Ily fortélylyal, tőrrel él:
«Elek! Elek! mi dolog ez? - Ismérsz-e még engemet? - Mi tartóztat hozzám jönni, Vigasztalni szívemet?
Ki sürűen ostromolva Őtet kérő többektől, Bizodalmat s tanácsot vár Barátjától, Elektől.
Volt egy idő! (emlékezhetsz Az együtt élt napokra, S a barátság kebelében Köztünk történt dolgokra!)
Hogy Eleknek szilaj szívét Értem verni képzeltem, S megindúlván barátomat Szinte én is szíveltem.
De, mint látom, mindkettőnkkel Csak játszott az érzemény, S indúlatunk nem volt egyéb, Hanem álom s tűnemény!
Felejtsük el! - hanem a frigy, Melyet régen kötöttünk, A barátság, szent maradjon Továbbá is közöttünk! -
Veszedelmes egy leánynak, Neme gyengeségében Magán lenni, könnyű lapda Élte minden ügyében;
Azért, bár nem leltem fel még Hason felét lelkemnek, Kénytelen megváltoztatom Állapotját éltemnek.
Odaadom valakinek Mindenemmel kezemet, Noha - talán késő bánat Emészti majd szívemet.
De, hogy éltem hanyatt-homlok Kelepczébe ne essen, Látogass meg! - a barátság Tanácsoljon, vezessen.
Hazánk sorsa, mióta ezt A félhold letiporta, Együtt lévén, tárgya vala Beszédinknek gyakorta;
Egy jó dal jut eszembe itt: - A szív mélyen érezi, Hogy, a mit mond, bölcsen mondja, - A dalt e vers fejezi:
A sorsnak ily szélvészében, Melyben hazánk hányatik, Éljünk, éljünk hevenyében! - Mert székünk elrántatik.
Szakaszszuk le az örömnek Ma kinyíló rozsáját: Holnap talán az ürömnek Leljük helyén szalmáját!»
Gyakran, midőn már markunkban Véljük fogni tárgyunkat, Akkor látjuk messze esni Ugyanattól magunkat.
Levelének erejétől Lucza mit nem reménylett? - Bírni vélte már Eleket, - De - egészen másként lett.
Elek szíve mindeddiglen Bizonytalan hánykódott A kétségek tengerében - Most kikötni vágyódott;
És most Lucza leveléből Sejté, hová kellessen Kikötnie, hogy élete Nyugodt, boldog lehessen.
S husvét napján, ebéd után Somlaival poharát Megtöltvén, így szól Kanóthoz; «Alleluja, héj barát! -
Ha az Isten szerencsét ád, Esztendőre ilyenkor Gazd’asszony lesz Somlóvárban, - És jobb kenyér és jobb bor.
A napokban, vagy sohasem, - Meghozom én arámat, Kanóth! Kanóth! imádkozzál, Hogy jól vessem koczkámat!»
Imígy szólott s paripára Veté magát tüzesen, S a várból letekeredvén, Eligetett sebesen.
«Vivat! Deus benedicat! (Kortyot hajtván fel egy jót) Éljen Lucza, az asszonyunk!» Igy kiálta fel Kanóth;
Kinek száraz csuklyájába Semmikép sem férhetett, Hogy a gazdag Lucza mellett A szem másra eshetett.
De hibásan jövendölt ő: Eleket nem Luczához, - Sümeg felé ragadta volt Más indúlat Lórához.
Nyögött a föld, valamerre Bakacs úrfi vágtatott, S porfellegbe kerekedve Félre menni láttatott.
A szerelem, bármi picziny Akkor, midőn támad ő, Sóhajtástól és könnyektől Igen hamar nagyra nő;
S midőn az ész, fel sem vévén, Báb- s játéknak véli még, Már óriás, kit meg nem tör Sem erő, sem mesterség.
Szintén így járt Mester-Lóra; Vidám s fürge azelőtt, Andalgott most, - mert keblében Egy indúlat támadt s nőtt,
Mely ő egész valóságát Bakacshoz úgy rángatta, Hogy ellenét, bár akarta, Semmivel sem állhatta.
Bús volt Miklós napja óta, Nyalván csontja veleit A keblébe rekesztett láng, S felforralván ereit.
Hervadozott arczájának Lilioma s rózsája, Halvány ködben borong vala Tetemének pompája.
Mindég magán kívánt lenni, S közepette dolgának Képzetekbe merűlve űlt, Bús volt hangja lantjának.
A leánykor játékai Őtet most nem múlatták; Barátnéi hatost futni Soha meg nem kaphatták.
S most, midőn a madaraknak Ezerhangú dalaik Zengedeztek, s fakadoztak A fáknak virágaik -
Oly nagyokat sohajt vala, Hogy szűk vala mellének A fűzött váll, - sőt szűk vala Ez a világ szívének.
A bölcs Kálmán leányának Néma baját értette, Sőt a szívnek ismérője Az okát is sejtette:
S bús gondjában az andalgót Néha meg is dorgálta; De - nem használt; s az agg atya Bús, ősz fejét csóválta.
Most husvétnak szép estvéjén - Kálmán könyvet forgatott, Lóra kinn volt az ereszben S álmadozva űle ott; -
Egyszerre nagy sikoltással Béoson a szobába: «Jaj! ki jön itt?» ezt rebegi, S kapkod szorúltságába’.
Kifut megint, - s mint a galamb Karvalyt látván, házába Lövel, szintúgy illan Lóra S ellappan a konyhába’.
A sebesen nyargalástól Porosan és tüzesen Bakacs úrfi jött Kálmánhoz, S imígy kezdé szívesen:
«Víg husvétot, Kálmán bátya! Békességet, bőséget!» «Hozta Isten uraságod’, Bakacs úrfi! s mi végett? -
Mi szél hoz ma (úgymond Kálmán) Egy vőlegényt házomba? - Hallám bizony a conventben, S több helyt is, több izromba.»
Meghökkene Elek úrfi, Kálmántól nem várta ezt: «S a szorgos hír, (kérdi tovább) Halljuk, bátya, mit ereszt?»
«Hogy Devecser kisasszonya Asszonykép megy Somlóra, (Felel Kálmán) Alleluja! Szálljon áldás a jóra!
Maga lévén Ádám, nem jó, (Isten maga mondotta) Hogy az ember maga legyen, S Évát azért alkotta.
Adja az ég, Bakacsokból Egy fergeteg támadjon, Melyből a tar kobakokra Halálzápor szakadjon!»
«Megállj, Kálmán! (mond az úrfi) Vegyed előbb kezemet, - (S felüt véle) ismérjed meg Szívemet és eszemet:
Esküszöm a magas égre! Az ő tüze emészszen, Ha hazudok! - soha Lucza Feleségem nem lészen.
Halljad, Kálmán! becsűletes Szittya vér foly eremben; Miklós napja ót él már Egy indúlat keblemben:
Kálmán, Kálmán! leányod ez, - Hím nélkűl van beszélve, - Ő vagy senki, - most vagy soha, - El van bennem tökélve!»
Meglepé ez Kálmán mestert, S tüzes éles szemekkel Általszúrá Elek úrfit; - Ez, egyenes lélekkel,
Kiállván nyíltekintetét A kémlelő atyának, Így folytatja még szavait Kitört indúlatjának:
«Ha Lóra nem útál engem, Add nékem leányodat! - Kálmán bátya! fogadj vődnek, - Nem bánod meg dolgodat.
Szeretem én a galambot, Jobban mintsem éltemet, - Véle osztom, ha elveszi, Értékemet, szívemet!»
S rövideden légyen mondva: Tetszett Elek Lórának, - Az atya nem ellenezte, - És gyűrűket váltának.
S az örömnek érzeménye Úgy megtölté kebleket A mátkáknak, hogy csak alig Lelék immár helyeket.
Legboldogabb időpontja Az emberi életnek, Melyen legszebb reményei Már-már - teljesedhetnek!
Elfelejtvén ebben a szív A múltaknak ürömét, Együtt érzi a jelenlét És jövendő örömét.
De Kálmánt, ki elgondolta Élte forgó sorsait, A sorsnak az ő mentében Visszás keresztútjait,
Egy nem értett titkos érzés, Melyet el nem verhetett, Úgy elfogta, hogy öröme Teli még sem lehetett.
S nemsokára, - vasárnapon, - A nap épen nyugvóban, Selyemben és patyolatban, Szép hat lovas hintóban,
Lobogó szép keszkenőkkel, Dörögve a köveken, Nagy pompával, nagy robbajjal Végig Sümeg- s Rendeken.
Imígy viszi vala haza, Öröm vervén keblébe’, Bakacs Elek Mester-Lórát, Somlóra fel fészkébe.
Vélek méne Kálmán mester, Nem hagyta el Lóráját, Véle vitte volt könyveit S bú-oszlató hárfáját.
Somlón készen vala Brúnó, A dömölki apátúr, Öszveadni a mátkákat, Egy öreg, ősz, tisztes úr.
Brúnó s Kálmán megpillantván Egymást, kiki elbámult: «Kéry Kálmán! (kiált Brúnó) De ő hiszen már kimúlt?»
«Kéry öcsém és barátom! Te hazámnak oly fia, Milyent többé soha nem szűl Az eltiprott Hunnia! -»
«Én vagyok az, (felel Kálmán) Öcséd, Brúnó, s barátod; Én testestől és lelkestől, - S nem árnyék, a mint látod.
De lassan! mert ellenségim, Ha életben sejtenek, Noha most már könnyen halok - Legitten elejtenek.»
A két öreg egymásnak itt Nyakára ráborúlva, Némán sír, - a fájdalomtól Szavok el van szorúlva.
«Kéry, oh te rég siratott! - Hazám kidűlt gyámolya! Oda Lajos! - s országában Szolimán úr s Zápolya!»
Zokogva így szólott Brúnó, Fájván a szív mellében, S zavarosan kóvályogván A történtek fejében.
Itt Elekhez fordúl Kálmán, S imígy beszél hozzája: «Fiam, vőm! most hát tudod már, Ki a mester Lórája? -
Nemzetsége több százados, Jószágiktól megfosztá Zápolya a Kéryeket, S barátira felosztá.
Elesvén már Magyarország, Lórát anyja véréből Kapom vala karjaimra Három gyilkos körméből.
Én sem volnék azóta már; De szánván e csecsemőt, Más országba, békességbe Karjaimon vittem őt.
Búbánatban neveltem fel; - De nyúgtom nem lévén ott, Haza jöttem, mihelyt Lóra Olyan lett, hogy járhatott:
Hogy legalább - siettetvén A bú végső napjaim, - Hazám édes kebelébe Rakhassam le csontjaim!
Volt nékem egy fiam is még, - Isten tudja, ha él-e! - Porkolábom, egy jó ember, Erdélybe ment ki véle.
Vőm! boldogítsd leányomat! - Te, leányom, férjedet! Ez a tárgya e szent frigynek, Mely édeni eredet.
Férj, te vagy az erősebbik: Légy oltalom, védelem; Feleség, te a gyengébbik: Légy öröm és szerelem;
Férj, te vagy az okosabbik: Adj tanácsot értelmes; Asszony, légy te bizodalmas, Engedelmes, figyelmes.
Férj, te vagy a háznak ura, Háznak feje, félelme; Te, asszony, a háznak szíve, Malasztja és kegyelme.
Hazafiak, társak, szülők, Jók és hívek legyetek! - Férj, feleség, ketten egyek: - Légyen áldott frigyetek!
Szerelmetek édenjében Kigyót ne találjatok! Mely megölje egymás eránt Való bizodalmatok:
E zarándok emberlétnek Legigazabb szentsége, Legédesebb bizonyosság Két jó szívnek hűsége.
Soha azt ne érezzétek, A mi most fáj énnékem! - Jusson néktek annyi öröm, Mennyi - keserűségem.»
Itt elnémúlt, kiujúlván Szíve minden sebjei; S agg arczáján egymást űzve Gördűltek le könnyei.
Egymásba átszakad vala A két agg szív fájdalma; Egymásba átömlik vala A két agg szív siralma; -
S egymásra rá homorodva Árpád nemes két fia, - Így siraták hazájokat, Tégedet, óh Hunnia!
De az ifjúság öröme Kicsapongó árjával A két aggnak fájdalmait Elragadá magával:
Mert a két szív telisége Most a megnyílt ajkokon Úgy ömlött ki, mint az elzárt Csermely a nyílt gátokon.
Ott állának; - s Elek Lórát Átölelvén karjával, Mint a tenger a világot Az ő vészes habjával, -
Úgy tetszett, hogy a szíveket, Kiket öszvetett a pap, Semmi eset el nem választ, - Hanem az ítéletnap.
Az ő első szerelmeknek Fennen égő tüzében, Épség, erő, ártatlanság Mind a kettő testében,
Valóságok, egymás szoros Tüzes ölelésében, - Elolvadni látszik vala A kény gyönyörűjében.
Kálmán Somlóvárban maradt, Kéry csupán azoknak, Kikkel szíve öszvehangzott, - Kálmán mester másoknak.
Leányának szerencséjén Annyira felvidúla, Hogy ajaka mosolygásra Mégis többször vonúla.
De Elek vén porkolábja, Illyés, fejét csóválta; Az úrfinak házasságát Helytelennek találta.
Irígy szemmel nézi vala Mind asszonyát, mind Kálmánt: «Ottan legjobb, (így dörmögött) A kit hová a sors szánt.»
Nem jó véget jövendöle Kanóth s Illyés e frigynek; Gyászt kívánván szíve, gyászt lát Szeme is az irígynek.
De akárki, bár jót kívánt Lórának és Eleknek, Gyászt látott, haj! támadtában E szomorú jeleknek:
Mint a setét holló-sereg Várna s Mohács térére Feketén száll, s széles vala - Az elestek testére:
Egy bús, komor, fekete éj Úgy lepé a világot, Hogy Elek az öröm-ágyba, - Mint Édenbe, béhágott: -
S hogy éjfél lett, - Somló felett Zászlóképen lebegett Egy vérvörös folt az égen, - A ki látta, rettegett.
S ugyanakkor a vár tornyán Három versben kiálta - Hosszasan a halálmadár. Illyés fejét csóválta.
Sok leány volt, ki Eleket Szíves gondolatival Ugy béfoná, mint orsóját Fonalának szálival.
S most, hogy híre széjjel terjedt Az ő házasságának, Ezen szűzek bámultokban - Majd mind kővé válának.
Szidták szegény Mester-Lórát, Sümeg szegény mesterét, Ki elkapta kezek elől Az ifjúság czímerét.
Csaby az ő leányival Sok ideig vesződött, Mert Elekkel mindegyike Igen sokat törődött.
Mindazáltal a sok közűl, Kik Eleket sohajták, Kik magokat a szép Elek Karjaiba ohajták,
Lucza volt, kit a történet Legsajnosban érdeklett: Mert reménye vasmacskája Most rútúl megfeneklett.
Balúl véled, óh asszony-nem, A férfiú-szíveket Bujasággal megfoghatni, S megtarthatni ezeket:
A szűzesség, a szemérem Köt csak olyan kötéllel, Mely nem bomlik, nem szakadoz Mindjárt minden új széllel.
Hogy eljutott Devecserbe A hír Lucza fülébe, Felfortyant az, - méreggé vált Minden csepp vér erébe’.
Dúlt-fúlt, fogát csikorgatta, Véres bosszút kiáltott; - Kész lett volna öszverágni Eleket és Lórát ott.
Szilajabb a mérges asszony Bosszújának tüzében, Mint a tigris vagy hyéna Kölykét vesztett dühében.
Epét, mérget főző volkán Az ilyennek kebele, Hogy tetteit kiokádván, Az ember elhal bele.
Ezerféle bosszút gondolt, Képzelt Lucza magának, Egyik szörnyebb a másiknál; - De több kellett Luczának.
«Nem most, álnok, (így dühödött) Bosszúm kora volna még; Úgy legyen, hogy - midőn meglett, Vért sírjon az emberség:
Ha majd nem lesz szívén kívűl Egyéb kincse éltednek; Ha majd nem lesz csókján kívűl Más élelme szívednek;
Ha majd nem lesz ölén kívűl Lelkednek más nyugalma: - Akkor csapjon reád bosszúm, - Álnokságod jutalma.»
Mondta; - és elvicsorodtak Mérget őrlő fogai, Méreg-görcstől vonagoltak Teste minden tagjai.
Hogy bámult a szörnyetegen Minden ördög pokolban, Látván, hogy egy asszonyszívben Százszor fenébb pokol van.
Somlón kiki boldog vala Urtól fogva szolgáig; Felhág vala boldogságok A lehetség pontjáig.
Boldog vala férj s feleség, Mint egymásnak karjában A legelső emberpár volt Még ártatlan korában.
Elvonúlva a világtól S az ő kötelékitől, Az emberi társaságtól, A csábúlás lesitől,
Ugy éltek ők Somlóvárban, Mint a madár fészkében, A szerelem ezerféle Lelki testi kényében.
Meghódolván a szilaj szív A szép asszonyléleknek, Lóra mellett szelídebb lőn Természete Eleknek;
S nagy lévén a bölcs Kálmánra Az ifjúnak figyelme, Világosabb lőn fejében, Élesebb lőn értelme.
Esztendő elfolyta után Somlón épen sokra gyűlt A boldogság: mert a szép hölgy Egy gyönyörű fiat szűlt.
Midőn szűlte, nem érezte Fájdalmit az anyának, Elképzelvén fia felett Örömit az atyának.
Könnyes szemmel kapta fiát Bakacs úr a karjára, S lelke szinte oda ömlött Szerelme két tárgyára.
Megörűlve ontván rájok A könnyeket, csókokat, Szerelme tűz záporával Majd megfojtá azokat.
Nagy volt onokája felett Kálmánnak is öröme; Általa megédesedett Ujra élte üröme,
A kisdedet gyengédeden Ő is ölébe zárja: «Hozott Isten! (így szól hozzá) Világnak új polgárja.
Adja Isten! hogy ember légy: Ép és erős, bölcs és jó, - Józan, okos, jámbor, igaz, Jó s bal sorsban állandó.
Adja Isten! hogy magyar légy, - Lelkes magva Árpádnak; Szemes őrje, hív védője, Erős gyámja hazádnak.
Imígy lészsz te majd öröme Apád, anyád éltének, Dicsősége Hunniának, Gyásza Ómár népének!»
Az új polgárt az életbe S világba így avatta Kálmán szíve, s könnyeivel Áldását rá folyatta.
Ott ülének a boldogok Gyakran az éj csendjében, A csillagos mennybolt alatt, Egymás meleg ölében;
S Kálmán fenn a vár ablakán Ossiáni dalokban Várna s Mohács siralmait Mondá mély s bús hangokban.
Lóra anya s gazda-asszony, Csupán édes tisztében Tölti vala a napjait Somló békes körében.
Boldog lévén, boldogított Minden hozzá tartozót; Csak ha mással megoszthatta, Ugy szeretett minden jót.
Midőn nyári szép estvéken Néha lantját pengette, Ha még zengett szavának is Édes hangja mellette, -
Megbájolva fülelt akkor Alatt a szőllőmíves, Kételkedett, hogy emberi A lelkes hang és szíves.
Tartóztatta lélekzetét, Vélvén, mennynek angyala S nem más, kinek a magasról Ily gyönyörűn zeng dala.
Dicső, kegyes, gyönyörű hölgy! Százszor boldog a földön, Kinek, téged szerelmével Átfoghatni szabad lőn!
Elek úr most ritkán ment ki Gazdasága köréből, A vadászat csalta csak ki Néha boldog fészkéből:
A hol sok lenyílalt fürjjel Tölté Zsuzsi táskáját, - Szellő sok elkapott nyúllal A nyeregnek kápáját.
Kálmán, a nagy s bölcs hazafi, Tartván, hogy majd vejében A bajnok ellágyulhatna A szerelem ölében; -
Hogy a vértől el ne szokjék, Vérnek kellvén folynia, Ha ki akar szabadúlni Pogány kézből Hunnia; -
Hogy, a midőn karját kéri A hazának védelme, Honn ne fogja ölelésre Azt a szép hölgy szerelme; -
A vadászat ingereit Benne önnön bizgatta, Hogy forgassa fegyvereit, Ipa önnön biztatta.
S nem sokára el is jöve Az idő, hogy Hunniát Új veszélyek fenyegetvén, Az minden még hív fiát
Lóra, talpra kiáltotta: Hogy ezen új csapástól Mentenék meg édes anyjok’ - Talán a végromlástól!
Mert Szolimán, Izabella Királynénak szavára, Meg’ rácsapott a magyarnak Meghasonlott honjára;
S majd Budáig tódúla már Kontyosinak árjával, A nélkül, hogy gátolhatná Őt a haza hadával.
Immár szerte lobogtanak A vármegyék zászlói; Felkelésre szólítottak Harsány tárogatói: -
Gyűlekezett a nemesség Az életet megvetve, A haza szent védelmére Lovag, gyalog sietve.
Első volt a felkelésben Ura Somló várának; Nem lágyúlt el a hölgy mellett Boldog férje Lórának:
Öszveszedett lovagjait Egy csoportba állítá, - S általölelt kedveseit Szívesen így szólítá:
«Megyek én is, Lóra lelkem, Szívem édes kedvesse! Édes hazám váltságára, - Dolgunk Isten vezesse!
Légy helytartóm, apa édes, Míg megint itt lehetek! - Gondját viseld mindenemnek, Lóra, a mit szeretek!
Hahogy hazám védelmében Vérzeni kell éltemnek, Vigasztalódj’, édes anyja Fenmaradó véremnek.
Ne sírj! remélj, jó szerelmem! Meglátlak még bennetek’; - Bizzunk Isten jóvoltában: - Az Úr légyen veletek!»
Itt Elek felveté magát Tigris paripájára; - Lóra könnye sűrűn hullott Ölben alvó fiára.
Kálmán komoly tüzes szemmel Nézett vitéz vejére, És magában áldást mondott A magyar had népére.
Lova hátán így szól Elek: «Szerelmem, kis kölykemet Add még egyszer az ölembe, - Hadd éréntse szívemet!»
S felvevé, s úgy megszorítá Kis fiát a pólyában, Hogy rítt az és szinte megfúlt Atyja tüzes csókjában.
Lovát immár kifordítván, Elek úr ezt mondá még: «Egyre kérlek még, kedvesem, - A dolog csak kicsinység;
De szerelmed nagyságát majd E kicsinyből ítélem; - Férjed kedvét, jó feleség, Nem szeged meg, úgy vélem?
Viseld gondját madaramnak, A fürj-ütő Villámnak, - Szellő kedves agaramnak, Drága, dicső kutyámnak!
A mennyire te ezeknek Majd gondjokat viseled, Úgy vélem, hogy örömimet Egyannyira kedveled. -
Édes apánk olvasgatni - Én vadászni szeretek: Viseld gondját állatimnak, - Menjünk! - Isten veletek!» -
Mondta, s elment; véle Andor, Buda alá Zrínyihez, A hol hozzá állott hazánk Többi nemes hősihez.
Keservesen sírt a szép hölgy, Fájván a szív keblében; Ázott fia a keserű Könny-özöntől ölében.
S mintha örök megválása Lett volna ez Elektől, Szíve szinte megrepedett A gyász érzeményektől.
Csendes vala Somló vára Elek ott nem létében; Lóra, mint egy bús gerlicze, Úgy űlt özvegy fészkében:
Maga soha, cselédjei Igen ritkán jártak ki; Somlóra is, Brúnón kívűl Ritkán ment fel valaki.
Írt vagy izent övéinek Elek, mikor lehetett; De Somlóra rugaszkodni Soha ki nem telhetett:
Mert Szolimán fenyegetvén Százezernyi népével, A maroknyi magyar tábor Érzé, ha egy ment is el.
Napok, hetek és hónapok Érkeztek és távoztak; De sem Somlón, sem Budánál A dolgok nem változtak.
Lóra asszony Elek helyett Elek fiát csókolá, Örűlt, midőn vonásait Benn fellelni gondolá.
Ablakánál könyökölve A szép nyári estvéken, Szemeit ott legeltette A kies al-vidékben:
Hol a holdnak bizonytalan És remegő fényében Ezerféle forma s alak Lebeg vala szemében.
Ezer karú óriássá Kápráz a fény minden fát, Melyet Lóra ily estvéken Somló öve körűl lát:
A múltban és jövendőben Jártak gondolatjai; Vitéz férjét féltik vala Szíve kívánatjai.
Elek kedves állatinak Jól folytanak napjaik, Lóra asszony gondjainak Ők lévén fő tárgyaik;
Ezerszer is simogatta Férje kedves agarát, Mindég maga etette volt Férje kedvelt madarát.
De egyszerre, - épen midőn Elek napja folytába’ Súlyos markok hanyatlottak A sarlóknak horgába, -
Lóra előbb vélte volna, Hogy a rendelt határból Ég, föld kilép: - Szellő, Zsuzsi Eltűntenek a várból.
Az esetre Lóra asszony Annyira megdöbbene, Hogy, értvén azt, lábairól Szinte hanyatt billene:
Megakadtak gondolati Máskor okos eszének; Megrekedtek az erei Testét folyó vérének.
«Jaj, jaj nékem! (így sírt-rítt ő) Nem hisz meg majd szavamnak! Hogy gondjokat viseltem én - Majd jobban, mint magamnak!
Hogy öröme életének Kedve az enyimnek is! - Nem hisz meg jaj! - s azt mondja tán, Álnok voltam és hamis!»
S valahány volt a cselédje, Annyifelé küldötte; S reménykedve, könyörögve Szíveikre kötötte:
Keressék az elveszteket, A hol hírek hallatik: Annak, a ki megtalálja, Nagy jutalom adatik.
Elszéledtek a cselédek, - S mindenegyik másfelé Szorgalommal vizslat vala, - Mert szereté, tisztelé
Mindenegyik jó asszonyát; De egyenként megtérvén, Csak így felel mindenegyik: «Szerencsétlen jártam én!»
Az elvesztek, - minden kis jegy A sólyomban s agárban Ismérhetőkép lefestve, - Minden közel vásárban
A vegyesen gyűlő népnek Ki voltanak kiáltva, Vélek a dij, melylyel azok Ki lennének majd váltva:
Szép paripa a nemesnek; Borjas tehén parasztnak: E jutalmak is sok embert Keresésre szalasztnak;
Haszontalan! veszve maradt A kutya és a madár: S a szép Lóra szemeiből Szüntelen folyt a köny-ár.
Egy emberre gyanakodtak, A ki Somló várában Gyakorta megfordúl vala Kanóth barát dolgában;
Kit az nap is Somlón látott Bakacs úrnak udvara, Hogy elveszett mise alatt Kutyája és madara:
Haszontalan! veszve maradt A kutya és a madár, S Lóra asszony szemeiből Szüntelen folyt a köny-ár
Kálmán Lórát haszontalan Vígasztalta, kérlelte; - Komor maradt, - néma és bús, És kezeit tördelte.
Most, hogy Elek, - ki Zrínyivel Buda alúl elmene A horvátok földjét dúló Vad tatárnak ellene, -
Sorsa felől övéinek Rég nem izent, se nem írt, Lóra, ki ezt nem tudta volt, Bújával már alig bírt.
Rövidűltek már a napok; Közel vala az ősz már, Midőn a nap fergeteggel, Hideggel és széllel jár;
És Szolimán jancsárokkal Töltvén elébb várait, Egyszerre felkerekedik, - S haza viszi hadait.
Eloszlott a magyar had is: S jobb jövendő fejébe’ Kiki vígan haza indúlt Őseinek fészkébe.
Bakacs úr is, a szerelem Vonagolván inába’, Sebes folyvást iget vala Kedves hölgye karjába.
Az útban, mely Veszprimbe visz Devecserből s köréről, Egy csárda volt a Bakonyban, Jeles több jó féléről;
«Betekints» volt neve annak; A mily jó bor csapjából, Oly jó víz folyt csörgedezve Mellette egy sziklából.
Egy kies völgy ölében volt Fekvése e csárdának: Jól esett itt kipihenni Embernek és marhának;
Álom lepte meg az útast A gyöp puha selymében; Úntig lakott a fáradt ló A völgy kövér füvében.
Egy vasárnap vala épen, Hogy haza vett útjába’ Bakacs úr is betért ide E bakonyi csárdába;
Hol eloltván szomjúságát Mind az úr, mind lovásza, Andor ura s maga lovát A fűre kipányvázza.
Most a lovak szájában már A fű egyre ropogott; Andor egy nagy bokor megett Mély álomban hortyogott;
Elek oda lévén dűlve Egy tölgy görcsös tövéhez, Szív-szakadva, sohajtozva Vágyott kedves hölgyéhez; -
Hogy egyszerre a füleit Reménytelen meghatja Egy közelről hangzó ének Lanttal kísért szózatja.
Meghökkent ő, - felborzadtak Feje minden szálai, - Mert mérgesek, - ezek voltak Az éneknek szavai:
«Az asszony-szív, mint az avar, Igen hamar lobbot vet; De mire megujúl a hold, - Már nem érez az hevet;
S a legszentebb érzésekkel, Férje boldogságával, A természet kötelivel Úgy játszik, mint koczkával.
Az asszony-szív a hívséget Csak szükségből isméri: Csak a rút hív, kinek szívét Már az ördög sem kéri.
Legédesebb dicsősége, Imádtatni többektől; Csupán egynek híve lenni - Ne várd soha szépektől.
Tud szeretni az asszony-szív, - De csak magát s kényeit; Ő magának Isten s világ, S ekként teszi tetteit.
Ha kit kénye boldoggá tesz, Csupán kedvelt magáért Történik az, nem pediglen Másnak boldogságáért.
Töredékeny, mint a cserép; S mégis konok s mereven, Zsémbes, buja, hívalkodó, A mi benne eleven.
Legfőképen a hívságnak A legjobb is ily rabja, Hogy éltének rendjét, módját Egyedűl csak az szabja.
Bolond, a ki igaz szívvel Csügg egy asszony szerelmén: Álnok az és állhatatlan, A fiatal, mint a vén.
Bolond, ki az asszony-szónak, Esküdjék bár, többet hisz, Mint a mit egy porszem nyomna, Melyet minden szél elvisz.
Bolond, a ki homokjára Az asszony-szív kényének Állandóul véli tenni Szerencséjét éltének.
Bátrabban áll szerencsédnek Épűlete a jégen, Mint a jégnél sikosb szíven - Az asszonyi hívségen.
Csak tréfánkra, játékunkra Van teremtve ez a nem; A külseje bájló, vonzó, - De belseje fertelem.
Csak a ki ezt nem isméri, Az tiszteli, szereti; Az okosabb örömére Fordítja - és neveti.
Tiéd vala, héj, férfi szív, Az uraság a földön, De Évának csélcsap kedve Téged, szegény, rabbá tőn! -
Vedd vissza az uraságot, Melyet erőd felada A szépnek, ha tőle a jó Már annyira szakada!»
A lantosnak kígyó-nyelve Még jól el sem végezte A szót, melylyel jelentőleg Énekét béfejezte;
Hogy Bakacs úr felpattanva Oda lövell hozzája, - Jobban borzad, hogy szemével Egyet pillant reája:
«Ki vagy, undok? (így szólítja) Férfi külső tolladdal, Mérges kígyó belsőképen, - Asszony te is szavaddal!
Ki vagy? nyisd fel sisakodat, Mutasd, ha van, arczádat! S ha oly vagy, a milyt festettél, Hadd pökjem le pofádat!»
«Egy nyomorúlt katonáné, (A lantos így válaszolt) Ki férjével együtt Budán Esztendeig fogva volt.
Jól intézte a jó Isten, Hogy a nememet elrejtvén, A fajtalan pogányságnak Fertője nem lettem én!
Hogy végre elbocsátának A fogságból bennünket, Elmetszék, - az átkozottak! Az orrunkat, fülünket.
Utálattá, fertelemmé Levénk, szegény állatok! Szolgálatba bélt-keverő Képemmel nem állhatok.
Sisak fedi ábrázatom, Nehogy annak, ki meglát, Tekintetem tán elnyomja Szánakodó irgalmát.
A muzsikát egy talián Katonától tanúltam: Kenyerem lett, haj! mióta Ennyire elrútúltam.»
«A menny tüze égessen el, Éles nyelvű boszorkány!» Úgymond Elek boszonkodva, Hogy szeme is szikrát hány:
«A menny tüze sujtson mérges Énekedre, nyelvedre! - S hol vetted, a mit okádál, Mérges béka, nemedre?»
«Felindúla szavaimra Kegyelmed, a mint látom, (Mond amaz) de hallgasson meg: Ezelőtt egy barátom,
Kit, míglen ő táborban volt, Hitvese otthon megcsalt, - Egy szép, írástudó legény Csinálta volt ezen dalt.
A múlt éjjel Somló-várban Kértem szállást s kenyeret; - Jó s dús urak a Bakacsok: Szegényt százat, ezeret
Táplálnak ők; - s a mit tegnap Somlón láttam s hallottam, Az eszembe hozta a dalt, Melyet imént mondottam.»
«S mit láttál hát Somló-várban E rút dalhoz hasonlót? Mit hallottál, (kérdé Elek) Ha nem szépet, ha nem jót? -
Mit láttál ott?» (kérdé Elek, S minden szőre felállott,) «Mint van Bakacs hölgye s fia? - Mit hallottál, láttál ott!»
«Azt (felel ez), hogy míg Bakacs Sok ezered magával A hazáját és övéit - Tán vérének folytával, -
A pogánynak dúlásától Megmenteni igyekszik: Addig hölgye szerelmétől Fészkében más melegszik.»
«Hazudsz, ringyó! (ordít Elek) Hordd el innen testedet, Mert az orrod s füled után Küldöm czinkos nyelvedet!»
«Megbocsásson, kelmed uram! Mind ezt én így hallottam, (Mond az asszony) a hallottnál Többet én sem mondottam.
Bár Bakacsnak mondhatnám ezt, Néki önnönmagának: Megköszönné, ha szemei Általam megnyílnának.»
Elek fogát csikorgatta, - Kezéből két ököl lett: - «Mondd csak tovább!» ezt mormolta, S ez tovább így beszéllett:
«Azt szememmel láttam tegnap Midőn a nap nyugodott, Hogy Bakacsné egy úrfival Ölelkezve űle ott,
Holott magok a cselédek Mondják, hogy száz olyant ér Az ő urok, kit valóban Minden ember is dicsér.
Pedig bizony, örökös kár! Hogy ily rútúl megrontja A Bakacs vért egy nyomorúlt Orgonásnak porontya;
Kit, - egy gazdag és nemzetes Szép kisasszonyt megvetvén, Emel vala karjaiba, - Legalább így hallám én.
A vén mester a leányát Nemcsak hogy nem téríti, Sőt, mint mondják, az urakat Néki maga keríti.»
«Hallgass, ringyó! (ordít Elek) Hallgass, mert megfojtalak, Mert kitiprom a béledet, Mert pokolba ontalak! -»
«Nem csudálom», - szavát bátran Az asszony így folytatja, - «Hogy Bakacsnak gyalázatja Kelmedet így meghatja.
Csak mindenkor igaz marad: Nem volt, nem lesz soha jó, Akármit is összekötni, A mi öszve nem való.»
Mint a midőn csattog, ropog Az ég, s a föld megrendűl, Ugy rázkódik meg Elek itt - S valósága felzendűl,
Dúl, fúl, habzik minden csepp vér Háborodott erében, És vonagol minden ideg A méregtől testében.
Nem szól, - nyelve ólommá vált A méregtől szájában; Nem szól, - hanem iszonyúkat Forgat tüzes agyában;
Nem szól, - szívét a fájdalom Nyomja, zúzza, szorítja! - Vizsga szemmel néz emez rá, S Bakacsot így szólítja:
«Egy szép sólyom s egy szép agár Vagyon a birtokomban, Hasonlókat nem láttam még Messze földön jártomban,
Úrnak valók, - a szegénynek Sok pénzébe tellenek, Somlón vettem; - oda adom, Ha kelmednek tetszenek!
Ez úri két állathoz én Különösen jutottam: - Somlón bezzeg megtörtént az, A mit imént mondottam:
A legszentebb érzésekkel, Férje boldogságával, A természet kötelivel, Ugy játszik, mint - koczkával.
Bakacsnak volt e két állat, Mondják, igen kedvében; De Bakacsné nem tartván jól Férje kedvét eszében,
Általadá az úrfinak, Ki most Somlón nála ül, Férjét s kedvét fel sem vevő Szerelmének jeléűl.
Az úrfi nem lévén vadász, Lovászának vetette: Ki azután olcsó pénzért A kezemre ejtette.»
Bekiált itt a csárdába Általható szavával: «Hallja-e kend? - Ide (úgy mond) A madárral s kutyával!»
S egy katona lép gyorsan ki A magános csárdából, - Nem láthatni, sisak fedvén, Semmit ábrázatjából;
Gondosan tart karján, lánczon Egy szép sólyom-madarat, - Jobb kezében pórázon hoz Egy szép ordas agarat.
Legottan, hogy Elek urat Szemével megtalálja Az agár, fülét hegyezi És a farkát csóválja;
Egyet ugrik, - elszabadúl És Elekre rálövell: Nyivog, szökdös és hentereg, Helyet nála alig lel.
«Egek ura! (ordít Elek) Madár, kutya sajátom! - A hitetlen asszony vétkét Mint a napot, úgy látom!»
Ily szörnyen megsebesedve Látván magát szívében, Tovább már nem tettetheti Magát kitört mérgében.
Az ő egész valósága Vérbosszúba lobbana, Melytől szíve mérgében is Mintegy visszadobbana:
«Sólyom s agár az enyimek» (Kardját rántva kiáltja) «Bakacs vagyok, ki magáét, Ha vérrel is, - kiváltja.»
S megrettenve a sólyomot A férfi leoldozza, S magát a már elfarkallott Asszony után orozza.
«Jertek, kedves állataim, Ti hívebbek nálánál!» Sohajt Elek, s a sólyomot Karba őlti lánczánál.
S megragadja paripáját S kantárt vet a fejébe, S elbőszűlve felugrik rá, Remeg, morog dühébe’;
S mint egy porszem a szélvésznek Zúgó sebes szárnyain, Ugy szágúld el Somló felé Lovának gyors inain.
Nyargal Elek, nyargal, száguld, A hív kutya mellette; Habzik, csepeg, fúlad a ló, És a lovag hegyette;
Tüskén, bokron megy keresztül, Hanyatt-homlok futtában, S mint a szél, még két más lovag Siet Elek nyomában.
A sólyom nem repűlhetvén, Minthogy kötve lánczával, S nem állhatván a lábain, Körmével és orrával
Kapaszkodik vivőjébe: - A dühös nem érezi, Hogy a madár körme s orra Karját már jól vérezi.
Nyargal Elek, nyargal, száguld, Tűnnek jobbra és balra A fák, bokrok, - ki meglátja Messze tér az oldalra:
Szegény sólyom nem állhatván, Tikkadva lóg lánczáról, - S most szegényt egy fityegő ág Leszakasztja lábáról.
Nyargal Elek, nyargal, száguld, S már ott Somló aljában; Szakadozott, töredezett A pára már lovában;
Hosszan fityeg száraz nyelve Az áltszakadt kutyának; Csak Bakacsnak nincsen baja, A dühösnek magának.
A nap épen most bucsúzik, Bús fellegek nyelik el; A munkások szertemennek Haza eszközeikkel; -
Bakacsné a várkapunál Űl a langyos estvében Egy kőpadon, fiacskáját Rengetvén ott ölében.
Egy szép, deli, szőke úrfi Űldögél ott Lórával, S Elek hölgyét szerelmesen Ölelgeti karjával.
Kálmán tova magánosan Keresztbe tett kezekkel Némán a nap nyugtát nézi Fellengező lélekkel.
S most egyszerre, - csak bágyadtan Tolván magát szárnyával, Borzadt, rongyos, véres testtel, S már-már fogyó párával,
Az elveszett sólyommadár Somlón terem Lóránál, S márcsak alig vitt páráját Ott - kiadja lábánál.
S mindjárt erre, minekelőtt’ A történtet bámúlva Megfoghatnák, - szélvészképen Somlóra felzúdúlva,
Nálok terem Bakacs Elek, - Néz, és látván megdobban, S égő dühe és bosszúja Szörnyebb lángba fellobban.
Leugrik: «Élj s halj hát, szajha! Szerettebbed karjába’!» Igy ordít, és markolatig Döfi kardját Lórába.
Mint az eltört liliomszál, Lóra lerogy lábához A dühösnek, ki ekkor sem Tér még vissza magához;
Hanem gyilkos, dühös kézzel, S vérrel mázolt kardjával Az úrfihoz akar vágni, Ki ott üle Lórával:
De ekkorra megérkezik Bakacs úrnak nyomában Ama lantos, ki vádja volt Lórának a csárdában:
«Megállj, Bakacs! (kiált hátúl) Feleséged ártatlan!» Lucza mondja: ő az, a ki A lantosba rejtve van.
«Magad ellen fordúlj, hóhér, Első vétkes te valál: Így bosszúlja meg magát az, Kit, balgatag, megcsalál.»
Mondta a vad fene állat, És helyben megfordúlt ott, S kárt-örvendő hahotával Ismét vissza szágúldott.
De midőn lefelé vágtat, - Isteni nagy igazság! Kitől méltó jutalmat nyert Ez iszonyú gonoszság!
Midőn sebes-vágtatva megy, Megeresztett kantárral, Szívében megelégedve A Bakacsnak tett kárral,
Midőn siet, hanyatt-homlok, Nehogy utól érhesse Gonosz tettét Bakacs mérge, És kardjára vehesse; -
Midőn sebes-vágtatva megy Az út tekervényébe’, Megbotlik s elesik lova Egy fagyökér görcsébe,
S estével úgy sújtja Luczát Egy sziklába, hogy feje Széjjelzúzik, s szertefecscsen Gonosz agya veleje.
Ártatlan volt szegény Lóra! Áldozatja Luczának: Mert az urfi, Kéry Antal, Testvére volt Lórának,
Kálmán fia, a kit Brúnó Valahogy kinyomozott, S ennekelőtt’ néhány nappal Titkon Somlóra hozott.
Lucza elmés ravaszsága A somlai dolgokat Kikémlelvén, így fordítá Bosszújára azokat.
Bakacs kedves állatit is Ő orozá s rejté el Egy kezére ásítózó Betyár segedelmével.
Megmeredett hallatára És tudtára ezeknek Nemcsak keze, hanem egész Valósága Eleknek:
Mint a villámtól sujtottnak Megszűnt minden erében Folyni a vér, - az ész megszűnt Gondolni a fejében.
Ontva látván öröminek Éltét Lóra vérében, Halva magát önmagánál Jobbszeretett hölgyében,
Az emberi természetnek Határánál lévén ott, Végre, mint egy odvas törzsök, Lóra mellé lerogyott.
A bűnös, ki imént úgy áll, Mint egy kőszál dühében, Hogy azt vélnéd, semmi csapás Meg nem rázná helyében, -
Remegett most, mint a nádszál Elkövetett vétkében, S mint a féreg, ott fetrengett Kedvesének vérében.
«Oda, Lóra! (így ordított) Én ütöttem őt agyon! Zúzz el, óh föld, cserepekre, Melyben e vad szív vagyon!
S az elzúzott nagy teremtés Legyen halma sírjának! Az örök éj legyen gyásza Az ártatlan Lórának!
Ő volt éltem szerencséje, Ő ereje karomnak! - Ő a lelke életemnek, Ő öröme napomnak! -
Vidd el zúgva és ordítva, Szélvész, hírét tettemnek: Hogy kiontám tiszta vérét Kedves feleségemnek!
Ámde azt is, hogy egy ördög Pokol-mesterségével Vive arra, hogy így tegyek Lelkem idvességével! -
Rendűlj meg, föld! dörögj, óh ég! Ordíts, óh szél, tettemre! Sírj felettem, óh természet! S küldj egy halált éltemre!»
Megdermedve állott Kálmán Néma, komor bújában, Fosztva lévén örömitől S reményitől Lórában:
Mint a vén tölgy, ki megsujtva Lévén Isten nyílától, Dísztelen áll, száraz törzsök, Fosztva minden ágától:
«Így veszt hát el a sors mérge Mindent, a mit szeretek? - Hazám és ti kedvesek mind, Hát ily szörnyen vesztetek?»
Az öregnek zúzott szíve Így tűnődött magában, - S meghasadt az nemsokára Nem tűrhetett bújában.
Elek eszét szörnyű tette Kiforgatta sarkából; Az értelem napról napra Fogyton fogyott agyából.
Vérlángokban kele s nyugvék A nap bűnös szemében; - S öszvetörött a természet Édes képe szivében.
Egy ideig a pápai Irgalomban tartatott; Utóbb esze helyre jövén, Ismét elbocsáttatott.
Haza ment, és mint a bagoly Az ő setét odvában, Kerűlvén a napnak fényét, Magán élt bús várában.
Nemsokára a világból Egyszerre csak elveszett; Senkisem volt a világon, A ki tudná, hová lett:
Idők múlva felbontatván A somlai kriptában A koporsók, - ott lelték meg Lóra koporsójában.
Mikor s miként halt légyen meg, S oda miként juthatott, Arról soha bizonyosat Halandó nem mondhatott.
Híre volt, hogy elevenen Ment Lórának melleje: - Lórát szoros ölelése Volt e hírnek kútfeje.
Cookies on Poetry Cove