MICZ BÁN.

Egy nagy regét beszélek el, Nem költői hév kényből, Sem könyvből, sem kéziratból, Hanem asszonykötényből.

Ecsedvárban volt e kötény; Megfordúlt sok kezekben; S vásznában e rege lehelt Hímmel varrott képekben:

Az időben, mikor András, Ama jeruzsálemi, Kinek úgy, mint nép fejének, Tudjuk, milyek érdemi,

Szent Istvánnak és Lászlónak Ült királyi székében; S egész világ a keresztért Harczolt jámbor dühében;

Mikor a volt az időnek Uralkodó szelleme, (Róma míve!) s az embernek Földi s égi érdeme:

A szent földet vagy mint bajnok Pogányvérrel itatni, Vagy legalább mint zarándok Azt föl s alá vizslatni:

Akkor egy nagy nemű spanyol, Ugyan oda jártában, Magyar földre vetemedvén, Itt kipihent útjában.

Megismervén András király A vitézt, megszerette, Marasztotta s megtartotta Udvarába mellette.

Mert a spanyol egy magyar szűz Kelleminek foglya lett, Kivel utóbb szerencsésen Házasságra is lépett.

A hazának szolgálván ő Karjával és eszével, András néki sok jószágot Ada gyáva kegyével.

Első István óta élt már Hazánk azon sérelme, Hogy külföldit pártolt inkább Koronánk dús kegyelme,

Mint hazafit; volt légyen bár Ez érdemek kútfeje; S volt légyen bár amaz népe S országának sepreje.

Ennek oka természetes: A hazafi szorosan Követeli szent jusait: Az idegen hasznosan

Szolgál s bókol az önkénynek, Mert ez díszlőbb kereset; A nemzet őnéki semmi. De itt nem volt ez eset.

Mert a spanyol egyike volt Legnemesebb hősinknek, Kik valaha szaporíták Számát lelkes ősinknek.

Déli lánggal égő szívet S lelket hozván magával, Szerencsésen vegyült össze Árpád népe fajával.

A spanyol hős hosszú neve Itt egy szóba vonaték, S a magyarok által rendre Csak Micz bánnak hivaték.

Hét tél, hét nyár áldás nélkül Jött ment házas éltében, És gyermek nem fogantaték Micz bán nője méhében.

Egykor egy szép nap nyugtakor Ez a vár előtt ülve Férjét várta, szemeivel A távolba merülve.

Férje Budán Bánk nádornál Járt tanácsot tartani, Mint kelljen mély inségéből A hazát kirántani.

S im! egy szép hölgy, hajh! de szegény, Félig fedett testével, A nagy asszony előtt terem, Hármas áldás terhével:

Emlőn csüggő két csecsemőt Tartott a két karjában; A harmadik hátán lógott Oda kötött rongyában.

«Szánd meg (úgymond), nagy asszonyom, Anyját három magzatnak! Két emlőm nem győzhet hármat; Adj tejet a lankadtnak!

Egy terhemnek gyümölcsei. Istennek ily áldása Egy oly szegény nőnek, mint én, Lelki testi romlása.»

«Takarodj el (mond Micz bánné), Gyalázatos fajtalan! Csak a ringyók ily szaporák, Kiknek férjök számtalan.

Becsületes nőnek méhe Egyet fogad, egyet szül. Paráznára száll ily átok, Ki sok bűnben részesül.

«Tudod, Isten! (mond a szegény) Hogy egy férjet ismervén, A szitokra, melyet rám hány, Érdemes nem vagyok én!

Tudod, Isten! szent nevedet Még akkor is áldottam, Hogy a hármas gyermek anyját Átkozottnak tartottam.

Verd meg, Isten, két annyival, Ha gyalázat egy nőnek Egynél többet szülni, s lenni Egynél többet termőnek!»

Mondta; s eltünt; hogy Micz bánné Haragjának lángjába’, Nem is látta merre, s miként? Föld nyelte-e gyomrába?

Rettenetes teljesedés! Még azon nap éjében A nagy átok testté leve A nagy asszony méhében:

Mert férje most megérkezvén, Egy vőlegény hevével Ölelé meg rideg nőjét És mint anyát hagyá el.

Elhagyá, mert távozása A hősnek és polgárnak Szükséges volt. Nyomban tehát Válni kellett a párnak.

Követségbe küldetett ő A pápához Rómába, Tanácskozni a szent földnek Roszúl végzett dolgába’.

Kilencz ízben újult s tellett A hold, míg ez oda járt. Nője otthon már óránként Terhétől feloldást várt.

Iszonyító tekintet volt Nagy dagálya terhének; Hét anyáét összevéve Többet alig tennének.

S minthogy egynél több életet Sejtett nehéz terhében, Az egykori szegény asszony Forgott mindig eszében.

Törödelmek s kínok között Szánta-bánta szitkait, Melyekkel ő kárhoztatta A természet titkait.

Eljött végre a nagy terhtől Szabadúlás órája! Hajh! s a mondott s betelt átok Szövetkezett hozzája!

Az igazság, ha késik is, Rá üt a mért időre. S csudálatos, milyen jelek Hirdeték ezt előre:

Akkor éjjel a vár felett Egy koszorú formába’ Hét nagy csillag kerekedett, S fénylett a menny boltjába’;

S éjszak felől egy fellegből Hét dörrenet robogott; S a bagoly a vár tornyában Nyomban hétszer huhogott.

Micz bánnénál egy segéd volt Csak vén, meghitt dajkája; Tiltva volt több cselédének Közelítni hozzája.

S mikor hétszer szólt a kakas, Az itélet kezdete! Micz bánnétól egymás után Hét fimagzat születe.

A fájdalmak meglankaszták A hős anya tetemét, Sok időre, míg üdűlvén, Felnyithatná húnyt szemét;

S látván rendben ott fekünni Testének hét gyümölcsét, A dajkához imígy szóla, Hogy menthetné erkölcsét:

«Hét közül csak az elsőnek Az én férjem nemzője; A többinek a rám mondott Átok vala szerzője.

Fogd fel azért ezt a hatot, S mint kiszenvedt átkokat, Ásd s rejtsd őket föld gyomrába S temesd el jól azokat.

Isten engem megbüntetett! Látszat nélkül tűrhetném; Hét eleven bizonysággal A szégyent nem győzhetném,

Hogy ámbátor lelkem testem Csak egy férfit ismére, Micz bán nője legyen mégis Fajtalanság czégére.

Eredj azért, s ásd el őket, De titokban tartsad ezt: Árulásod, fecsegésed Engem s téged együtt veszt.

Micz bán fiát add ölembe; A többit szedd köténybe. Tetted után bátran nyúlhatsz A körmöczi erszénybe.»

«Irgalmazz, óh! (mond a dajka) A kis ártatlanoknak! Nézd mily szépek! rajzatjaik Atyjoknak és anyjoknak.

Hány asszony volt, ki többet szült, S nem lőn gyanús erkölcse? Hány állat él, melynek mindig Több egyszerre gyümölcse?»

«Eredj (mond az) fogadd szavam, Míg fel nem kél a napfény; Míg látatlan mehetsz, tehetsz: Végezz! s ott vár az erszény.

Siess! minden órán várom Haza térő férjemet. Ha nem teszed, hát csak ásd meg Halálomnak vermemet.»

Megyen tehát szegény banya, Hat gyermek a kötényben, Tartván a vár erdejének, A hajnali holdfényben.

Titkos ajtón bújdosott ki A várfalak környéből, Hogy észre ne venné senki Az udvarnak népéből.

Kiléptével az előbbi Rémjelek megujúltak; Sőt azokhoz, mintha vádak, Még mások is járúltak:

A sok kopó búsan tutolt; Minden padlat ropogott; Ülésein a majorság Csatázott és kurrogott.

Legrémitőbb hat varjú volt, Kik károgva repdeztek A bűnösnek feje felett: Mert tán konczot éreztek.

Le-lecsaptak, elragadni A köténynek tartalmát. Varjúszokás, mikor kánya Körmei közt prédát lát.

E jelenet felszaggatván A jó dajka fájdalmát, Eltökéllé kisdedinek Életvédő oltalmát.

E szándékra mintha tudnák, A varjak eltünének, És a várnak fokaira Ülni visszatérének.

Nehéz volt agg jámbor nőnek, Terhét messze hordani: Mégis, mikor első fényét Kezdé a nap ontani,

Már az erdő szélbe jutott; S lerakván ott terheit, Térdre rogyott s az ég felé Terjeszté ki kezeit:

«Isten fia! (így esdeklett) Ki Betlehem szennyében Fekvél egykor, mint ezek itt, De te anyád ölében;

Adj tanácsot, mit míveljek? Lobbants súgárt eszemben, Miként mentsem életöket! Mert itt vesznek ölemben.

Természetet, anyaérzést Fojt az erkölcs hatalma; De még nagyobb gyilkos ennél A rossz nyelvek rágalma.

Adj tanácsot, Isten fia! Mert mellemnek aszálya Szegényeket csuda nélkül Lehetlen hogy táplálja.»

S ím! legott egy oda termett Zörejnek és morajnak Hangja csapja meg füleit; «Jaj a gyermektolvajnak!»

Így jajdúlt el szegény agg nő: Mert dobogva, csörtetve Lovagcsapat közelített, A vár felé ügetve.

Rettegése megzavarta Eleint’ agyvelejét; De jó lelkiismérete Visszaszerzé erejét.

S ellapúlván gyermeki közt, Örűlt, mikor mellőle Az út balra térvén, fordúlt Minden szem is őtőle.

De kik eddig még aludtak, Sírni ríni kezdtek most: «Szánj meg minket (mondá anyjok) Engem tolvajt, őt gyilkost!»

S ím! egy lovag, ki hátul járt S istenével beszélt ott, Megkapatva, kilőtt nyílként A sírókhoz száguldott.

Bámult a hős; s elfúlt a szó És lélekzet torkában. Azt vélte, hogy nem valót lát Vagy megbomlott agyában.

«Egy aszott nő? s hat csecsemő? Egy alakú, egy korú? A jelenet foghatatlan; Szemnek, szívnek szomorú.

Ki vagy, asszony? (Így dördűlt rá) Mondd sorsodat, nevedet; S ezeket hol szedted össze? Ne rejtegesd képedet.

Gyermekrablást gyanítok én, Gonosz asszony, tettedben; Szólj! ha nem szólsz, kardom járjon Szélt hosszat gaz testedben.»

S kardját rántja. «Megállj, Micz bán!» Imígy kiált az agg nő: Mert a lovag Micz bán úr volt, A Rómából megtérő.

És az asszony a takarót Lerántván most fejéről, Micz bán úr őt elszörnyedve Szólította nevéről.

A dajka most elbeszélé: Mi, miért s mikép történt. Borzalmak közt érté Micz bán; S megölelte a jó vént.

Háborodott kebelében A férjnek és atyának Fellázadott érzelmei Bosszút forrva zajlának.

«Győződj’ s békélj! (mond az agg nő) A rossz tettnek oka szép: A szűz hívség, a jó hír s név, Mi törékeny, mint cserép.

Ezt vélte így oltalmazni Az erkölcsös, jó, hív nő; S ezért bármely más bűnt s vétket Elkövetni kész lőn ő.

Azért ő azt meg nem tudja, Hogy te tudod, mit mivelt: Mert megöli őt a szégyen, Ha csak távol adsz is jelt.

Gondolj inkább helyet s módot, Hol s miképen titokban Ezeket felnevelhessük Biztos anyakarokban.»

«Eredj csak hát (mondá Micz bán) Ide szomszéd falvamba Sáfárnémhoz, ki, mint értém Most arra tett útamba’,

Tegnap kelt ki gyermekágyból, És gyermeke meghala. Férje kedves fegyvernekem S szolgám mindig hív vala.»

«Ah uram! én (nyögé az agg) Kötényben nem birom már Magzatidat tovább vinni; Jőjön ide a sáfár;

S jőjön vele kebles nője; Ezek itt hadd szopjanak; Aztán szedve targonczába, Jobb anyát hadd váltsanak.»

«Igazad van! (monda Micz bán) Így lesz még tanácsosabb: Magam megyek, magam végzek: Legbiztosabb s titkosabb.

Várd be itt a sáfárt s nőjét.» S elszágúlda sebesen, S nem sokára lovagival Ért várába tüzesen.

Alva lelvén otthon nőjét, Minden ina szakadtan A hétszeres fájdalomtól S kíntól bútól lankadtan,

Ideje volt Micz bán úrnak, Eszmélkedni békével: S eltökélé, kegygyel bánni Kemény szívü nőjével.

És megtartá: mert bár gyakran Borzadozott kebele, Hogy nője oly irtóztató Gonoszságot mívele,

Melyet a legszörnyebb állat Sem képes elkövetni, Természettől indíttatván Fajzatjait szeretni;

Engesztelé nője vétkét Erkölcsének szentsége, De csakugyan az volt mégis Legerősebb mentsége:

Hogy halálnak szánt magzati Mind életben voltak még; S hogy mind fel is nevelkednek, Erős volt a reménység.

Mentve van, úgy vélte Micz bán, Mind nőjének erkölcse, Híre s neve: mind termékeny Szerelme hét gyümölcse.

S a bú, bánat s töredelem Vétkét majd megbünteti: Mert a vétket korán, későn, Mindig boszú követi.

Micz bán úr egy nagy erdőt bírt A Kárpátok sorában, Hol gyakorta megfordult ő Az év minden szakában,

Szeretett ott mulatozni, Gondot és bajt feledve, Életének a vadászat Lévén egyik fő kedve.

Az erdőnek közepében, Egy sziklás hegyoldalban Boltos lakok voltak vágva A meredek szirtfalban.

Néhányban ott az erdőnagy S még más két őr lakának; A többi a vadászoknak Kész szállási valának.

Ezek mellett szirtüregek, Ez enyészet mívei, Voltak az ott élő barmok Aklai s enyhhelyei.

Juhok, kecskék tenyésztek ott, Tejjel-vajjal táplálók; S bozontos nagy fehér ebek, A lak körül őrállók.

Távolabb, de nem nagy messze, Szintúgy vágva sziklából, Egy kápolna domborodott Elő a hegy gyomrából.

Mellette egy remetének Volt ínséges barlangja, Melyben tompán zúgott néha Jób szavának bús hangja.

Ide küldé Micz bán titkon Hat fiát hat dajkával, Ellátván a vadon lakot Minden élet javával.

Velek ment a sáfár s nője, A fiakat nevelni, S általjában atyjok s anyjok Képét együtt viselni.

Az úrfiak, mint hat őzfi, Szépen nevelkedének, S bámulásig épek, szépek És erősek levének.

Az ekkorig komor magány Most eleven s népes lett: Mert hat gyermek és hat dajka Nem kevesett csevegett.

Néhány év lefolytával már, Mikor együtt játszának, S vagy sikoltva egymást űzék Vagy versengve zajgának,

Oly nagy zsivajt indítottak, Hogy némúlt a csörgeteg, S alig győzte viszhangzani A zajt megúnt rengeteg.

A hat gyermek hasonló volt Mind képre, mind termetre. Nevök: Boksa, Tamás, Dénes, Demeter, György és Detre.

A hetedik, a választott, Atyja nevét viselé; S a kis Simont, mint egyetlent, Anyja gonddal nevelé.

Hétszer jött ment Anna napja, S most hetedszer volt jövő, Hogy megtörtént a nagy csuda, Hogy hét fiat szült egy nő.

Keserves nap az asszonynak! Emléknapja vétkének! De örömnap a bűnt gátló Apa s dajka szívének.

«Asszony! (úgymond Micz bán akkor) Fiam születésének Heted éve, örömnapja Legyen házam népének;

Ünnep legyen barátimnak. Itt lesz Bánk is, a nádor; Nádorszéket jár tartani; E tájra jön most a sor.

S öröm legyen tenéked is, Ne bőjt, bú és imádság, Mint volt eddig: az bőjtöljön, Kit a vétek férge rág.

Ünnepemet kihirdettem, Bőség legyen mindenben, Hét nap s éjjel csak örömzaj Hangozzék a teremben.»

S úgy lőn: Anna napján a vár Tömve vala vendéggel; S ebédközben, hol a pompa Vetélkedett bőséggel;

S arany s ezüst billikomok Serkentvén a kedveket, A barátság nyelvet oldott S megnyitá a szíveket:

Íme! hat szép férfigyermek, Mind hasonló test és kép, Mind vérvörös dolmánykában, A terembe most belép,

A sáfártól vezettetve; S ez így szóla tréfából: «Ím! hat emberfiat hozok A kárpáti tanyából.

Hét éve lesz, hogy én egykor Az erdőben járkáltam S ezeket ott a halálnak Oda vetve találtam.

Haza vittem szegényeket; S nőm őket felnevelé. Most eladom: mert anyjokat Az éhes föld elnyelé.»

Micz bánnénak zavar támadt Kebelében, agyában; Az eszmélet s emlékezet Elhalt bámulásában.

Csak fellobbant szenvedelme Pattantá fel székéből S a fiakat ölelgeté S csókolgatá szívéből.

«Legyetek hát az enyémek; Simon fiam társai: (Így kiálta) Óh! mert ezek Isten ajándékai.»

S mikor mintegy megőrülten Csak ezeknek kedvezett S magáról és öntettéről Szinte megfelejtkezett;

Im Micz bán felemelkedék Komor arczczal székéről: (A vendégek elhallgatva Lesék a szót nyelvéről.)

«Nádor uram! (szóla Micz bán) Egy nagy kérdést támasztok; Megbocsáss, ha nem illendő, S tán könnyeket fakasztok:

Mit érdemel azon anya, Ki jelen hat szép fiat A halálnak veté oda Egy balgatag hit miatt?»

«Halált! (rivá legelőször Micz bán nője) hat halált.» «Halált! Halált! (kiáltának Valamennyen) rút halált!»

Ekkor Micz bán, szeme lángba, Arcza búba borúlva, Imezt mondá, most eszmélő Hitveséhez fordúlva:

«Te vagy azon gyilkos anya, Kit azért, hogy rágalom Erkölcsödet ne sérthesse, Elhagyott az irgalom.

S hyénánál vadabb anya, Szeretvén csak magadat, Megöletni parancsolád E saját hat fiadat.

Kész volt dajkád földbe ásni Szegény ártatlanokat, Ha oda nem veti vala Jókor a sors atyjokat.»

«S hát ezek az én fiaim? (Micz bánné ezt kiáltá) Hála neki! a ki őtet A haláltól megváltá!

A halált megérdemlettem: Mert borzasztót vétettem; De a bűnt csak szűz erkölcsöm Oltalmából követtem.

Míg holtaknak véltem őket, Haltam volna örömest; Száradt is a bűn súlyától Az átokkal terhelt test;

De látván, hogy áldássá vált Átkom, vétkem, kegyelmet Kérek tőled, uram s férjem, Bocsánatot! szerelmet!»

S oda borúlt lábaihoz Komoran-bús férjének. Ez szívesen kegyelmezett Erkölcsféltő nőjének.

«Férjed néked (mondá Micz bán) Egész szívvel megbocsát; De a nádor, a nagy bíró, Halljuk: mit, mért s mikép lát?»

És a nádor imígy szóla: «Jó hírt s nevet védeni, Az erkölcsöt, szűzességet A gyanútól menteni,

Szép tulajdon, kötelesség, De nem másnak kárával; S még kevésbbé akárkinek Vétkes gyilkolásával.

Erkölcsölés, emberölés: Mert az erkölcs legfőbb kincs. A halálnak halál díja, Ha feloldó mentség nincs.

Az asszony, ki hat gyermeket Ölt meg, hatszor volt gyilkos; Vért kiált ez: mert a törvény Halált vérrel boszúl s mos.

De az asszony mentségére Sok körülmény harczol itt: Gyilkossága csak szándék volt, Melyet végre még nem vitt.

Sőt, hogy igaz szándék sem volt, Az is bizonyítja már, Hogy dolgát jó szívre bízta: S jótól ember csak jót vár.

Máskép is, ki másra bízta, Hogy vétkezzék helyette, Az a bűnt, ha bár mi nagy is, Még csak félig követte;

S ha kit egy nem követett bűn Már hét évig kínozott, Az eleget lakolt érte, Lelke váltig áldozott.

Kérdem tovább: ha egy asszony Hét fiat szül egy helyett, Nem mehet-e el az esze, Hogy ily monda s mese lett?

És ily csuda termékenység, Legyen áldás vagy átok, Nem veszthet-e szívet, lelket? Én kimentett bűnt látok.

S ily esetben az asszonynak A férj első birája: Mert a törvény vérhatalmat Ruház vala reája.

De, hol a sors a vétekből A cselekvőt kivonta, Ott Isten a történetben Itéletét kimondta.»

«Ismerem én (úgymond Micz bán) Isméretét lelkednek, Azért szívből meghódolok, Nádor, itéletednek.

Isten maga így akarta: Történetet rendele, Mely engemet oda vigyen, S a bűnnek nem lőn helye.

Hát Éva mely szörnyet vétett? Paradicsom vesztése Lőn ostora, és nyomában Minden rossznak kelése;

Ádám őtet még sem bántá. Jer karomba, kedvesem! Boldogságom tovább is még Csak tebenned keresem.»

A néma csend a teremben Örömzajra változott: «Éljen Micz bán s felesége! És a nádor!» hangozott.

A dajkának örömmé vált Szánakodó irgalma. A sáfárnak fél falu lőn Megérdemlett jutalma.

Micz bánnak e hét fiából Hét nemzetség származott, Mind díszei a hazának, Ámbár nevök változott.

Élnek ezek s virágoznak Felső Magyarországban; S minden szép s jó erkölcs díszlik Most is mind a hét ágban.