Mint az őzek az erdőben, A halak a vizekben, Madarak a levegőben, A méhek a kertekben:
Oly szabadon s kedvem telve Éltem egykor napjaim; Vigan lejtve s énekelve Üzém kicsiny bajaim.
Erő vala tetememben, Minden bajt megláboltam; Tehetség volt tűz-lelkemben, A sorsot csak gúnyoltam;
Nem esmérvén veszedelmet, Nagy dolgokat koholtam; Nem esmertem a szerelmet - Egek, de boldog voltam!
Szóljon bár a hímes mező Fűvei közt fülelő És estvénként lengedező Illatos nyári szellő:
Ha valaha duplázta-e Sohajtásom fúvalmát? Avagy háborította-e Zokogásom nyúgalmát? -
Szóljon bár a csörgedezve Folydogáló csermelye, Hol, kebelem ömledezve, Oly sok estvém eltele:
Ha valaha könnyeimből Egy cseppecskét ivott-e? Bút nézett-e szemeimből, S panaszt tőlem hallott-e?
Barátságot szép lelkekkel Szívem szerint kötöttem, S érzelmimet jó szivekkel Enyelegve közlöttem.
Kedvelvén a társaságot, Akkor én nem gondoltam Ennél nagyobb boldogságot - Egek, de boldog voltam! -
Nyúgalomra bocsátkozván, Könnyen elszenderedtem: S szép álmokkal múlatozván, Új örömre ébredtem.
Nem esmervén a szerelmet, Senkinek sem hódoltam, Nem éreztem szívgyötrelmet - Egek, de boldog voltam! -
De most oda boldogságom, Oda örömnapjaim! Oda van szép szabadságom, Hajh! meggyültek bajaim! -
Egy gőgös szép megsebzette Csalt nem sejtett szívemet S tehetetlen rabbá tette Fellengve járt lelkemet! -
A bú marokkal szaggatja Ifjúságom virágit; A mirígy tűz száragatja Szép reményim zöld ágit.
Teli arczom elsorvadott, Lehúlltanak rózsái; Vidám szemem beapadott, Elhúnytanak szikrái.
Oda könnyű nyájasságom S enyelgő víg tréfáim; Ellankadott bátorságom, Búban másznak óráim.
Tetememnek fogy ereje, Kedvekben nem enyhülhet; Roncsolt agyamnak veleje, Elmém már nem repülhet,
Kerűlöm a múlatságot, Epedezek, búsongok; Kerűlöm a társaságot, Magánosan bolyongok.
A barátság deríteni Édes szóval igyekszik; De nem képes enyhíteni, - Szívemen nagy terh fekszik.
A pataknak siralmimmal Bővítem most vizeit; A Bakonynak panaszimmal Töltöm vadon völgyeit.
A szép tavasz kellemei Lelkem fel nem vidítják; A madarak szerelmei Szívem inkább búsítják.
Nyúgalomra telepedvén, Alva is csak szenvedek; Álmomban is gyötrődöm én, S új kínokra ébredek.
A napkelet, napenyészet Búmban tünődve talál; Kihalt nékem a természet, - Éltem egy hosszú halál.
Látja jól azt a kegyetlen, Mint lankadok, epedek; Tudja jól az érzéketlen, Érte mennyit szenvedek;
De mind ezen nem könyörül, És nem szán ő engemet! Sőt talán még azon örül, Hogy így dúlja éltemet.
Egy mosolygó tekintettel A kegyetlen istenné, Bár ha színlett szeretettel, Szívem boldoggá tenné,
Vajha tüzem apaszthatná Könnyeimnek árjait! - Vagy hát könnyem elolthatná Szívem dühös lángjait!
Az életnek tengerében Két örvény van: szív és ész; A kettőnek egygyikében A jobb ember könnyen vész.
Az ész ezer bajt okozó; - Ezt el lehet kerűlni; A szív, minthogy ragadozó, Könnyű benn elmerűlni.
Engem a sors forgó szele Ez örvénybe csapott bele; S elragadt ez engemet - A szív szerzi vesztemet.
Hogy anyám megnyugtathatta Minden kivánságomat; S egy pohár viz elolthatta Minden szomjúságomat;
Midőn gyermek társaimmal Csigást, lapdást játszottam, És rövidke lábaimmal Lepkék után futottam;
Madárfészket keresgéltem, - Egy örömmel mást cseréltem: Boldog voltam én akkor: Óh gyönyörű gyermekkor!
Mikor egyszer pelyhesedtem, S a gyermekből legény lett, S gondolkodtam, elmélkedtem, S a szív bennem érezett;
Hogy megjárták omladékit Szívem s elmém Hellának, S bámúlandó dőledékit A hajdani Rómának;
S gondolatim fellengeztek, Kivánatim ébredeztek, S érzeményim zsibongtak, - Örömim is borongtak.
A miólta felserdűltem, Keblem tüzet nevele: Bizonytalan tárgyért fűltem, S így szívem nem fájt bele.
De mihelyt őt megpillantám, Lelkem mindjárt megdobbant: Ő az! félve rebegé szám, S a tűz bennem fellobbant.
Mélyen érezvén hatalmát, Megvallottam diadalmát; Hatalmát ő szereté, - Diadalmát megveté.
A szív minden, - azt tartom én, Mindennek az eleje: A sziv győzvén vagy győződvén, Jó vagy rossznak kútfeje.
Szívem szerzé örömimet, Miglen még szabad voltam; Szívem szerzi keservimet, Miólta meghódoltam.
Lábához tévén szívemet, És szívemmel mindenemet, Estem e kelepczébe, - Hatalmának kénnyébe.
Semmiként sem remélhetvén A kemény szív irgalmát, S tovább immár nem tűrhetvén Fájdalmaim nagy halmát:
Vérző szívvel kifejtőztem Barátim karjaiból S nagy harczban kiköltöztem Hazámnak határiból
Ott, hegyeken s völgyeken túl. Hol Mars vért ont s népeket dúl, Kínom végét, halálom, Talán majd ott találom.
Mint a szarvas, kit megére A vadásznak fegyvere, Fut, - de későn, - foly már vére, Vérzik tőle a csere:
Úgy futok én a pár-szemtől, A seb mellem baljában; Ázik a föld keservemtől Lábam minden nyomában.
De hajh! mennél tovább érek, Annál jobban gyűl a méreg S beljebb rögzik szivembe; - Futok, hajh - de vesztembe.
A külföldön nyomorogva, A világot futosom, S tétovázva, csavarogva A vadságot bújdosom.
Midőn ébred a természet, Korán én már tévelygek; S ott lel s tart a napenyészet, Későn is még szédelgek.
De oly helyre, haszontalan, Nem juthatok, boldogtalan! A hová a szerelem Ne bujdosnék én velem.
Boldog valék nyúgalmamban, Őtet még nem esmervén, Mint a halak a folyamban, Bú s gond nélkül éltem én.
A szabadság mezejében Kényről kényre repűltem S a barátság kebelében Életemnek örűltem.
Amor sorsom irígylette, S őt velem megesmértette; Láttuk egymást, s Amor ott Csak magamat nyilazott.
Elűzted a komor telet, Te a földnek szerelme, Óhajtva várt szép kikelet, Te mindennek élelme!
Elérkezél kellemiddel, Itt veled a szép napok, Teli minden kedveiddel, - De én rajtad nem kapok:
Mert élesztvén lángaimat, Kettőzteted kínaimat: Mindaddig hát, míg így téssz, Tavasz, ellenségem léssz.
Búval tölti csak s bánattal Keblemet a kikelet A virág-hím, a madár-dal Velem csak mérget nyelet.
Nem derítnek, komorítnak A tavasz szép magzati; Nem enyhítnek, nyomorítnak A lugos víg hangzati.
A zöld mező tekintete Csak úntatja szememet; A lágy szellők lehellete Csak boszszontja képemet.
Tölgyek s bükkök árnyékában Lankadok, nem enyhűlök; A patakok zúgásában Álomba nem merűlök.
A csordák víg kolomplása Lélekharang énnekem, A pásztorok dalolása Búcsúztató énekem.
Minden völgynek nyilásában Egy sír-üreg tátogat; Minden halom látásában Egy halálkép borzogat.
A hajnal tűzlángozatja Nem mosolyog énnékem; A hold szelid ábrázatja Neveli még inségem.
A nap hintvén súgárait, Nyilat lövell szívembe; Az éj, gyújtván csillagait, Sebeket süt lelkembe. -
Hogy míved ily ellenkező Tárgyoddal, óh természet! Hogy nékem csak bút szerező Minden kegyes intézet;
Hogy anyai tekinteted Engem ekként nyomorít, - Hiszem, hogy nem kedvelheted, S hogy téged ez szomorít; -
Őt büntesd-meg érzéketlen, Veszedelmes lányodat; Az erántam oly kegyetlen Tapodja szép czélodat,
Mikor őtet így megáldád Kellemekkel, bájokkal, Hitted-e, hogy vádat von rád, Így dúlván ő azokkal? -
Eltávozván, majd változás Lesz, gondolám, ügyembe; Lett, de milyen? - a távozás Mérget önte sebembe.
A szerelmet szikrájában A távóllét elfojtja: De, hajh! érzem, hogy lángjában Azt még inkább felbojtja.
Nem hogy őt nem felejthetem; Sőt még dühösben szeretem Most, hogy tőle távoztam; - Hah! szörnyen csalatkoztam.
Országok, népek, nemzetek, Puszták, folyók, várasok, A nagy tenger és szigetek, Rengetegek, havasok
Választják már a kegyetlent: De még itt is szeretem; A gyönyörűt, az egygyetlent Sohol sem felejthetem.
A hol járok, hintve lépe, Mint az árnyék, üldöz képe. Látom már, míg lehellek, Lethét sohol sem lelek.
Boldog vagy te, czifra madár! A szerelmet énekled; Bár nincs eszed, - ne bánd, nem kár, - Párod mégis érdekled.
Forrván a vér ereimben, A szerelmet éneklem Én is elmés verseimben, - Lám! őt még sem érdeklem.
Szerencsés te, örömeket Énekelsz, - én keserveket! - Szerencsédért én eszem, Jer, szívesen leteszem.
Környűlvett ím! már a francz had, Már fenyeget a halál; Kínaimnak vége szakad, Remény! tán meg nem csalál? -
Élj boldogúl, szerelmetes Hív barátom s egygyetlen! - Mars dühében rettenetes, Igaz, de nem kegyetlen:
Nem mint Venus álnok fattya, Ki a szívet csak faggatja, Azt ízenként bonczolja, És a lelket gyilkolja.
Hajnal alig kerekedett, S a francz had felzendűle; Marsnak dühe lobbot vetett, S haragja megdördűle.
A mozsarak mennydörögve Veszedelmet bocsátnak; Az ércztorkok döbörögve Ezer halált okádnak.
Halál dúl, ront, öl mellettem, S mind alattam, mind felettem; - De hajh! téged szeretvén, Nem bánom, hogy élek én.
Amor rabja, - most Marsé is? Kettő most már kötelem. Te míved ez, álnok, hamis, Kínnal élő szerelem! -
Te imádott vad istenné! Ha látnád most hívedet; E tekintet tán megvenné Gőggel sánczolt szívedet,
Nézd! az inség, keserűség, Érted esvén, gyönyörűség Érted égő szívének, - Te gyilkosa éltének.
Mérgesítem sebeimet, Fájdalmimat újítom, Valahányszor szemeimet Azon tájra fordítom,
Melyet szívem tyrannjának Jelenléte ékesít, S bájos hangja szép szavának S tekintete lelkesít.
Szép szemei ott ragyognak - Talán, hajh! egy más boldognak! Nyelvem itten megakad, S mellem szinte megfakad.
Mit nem tudna felforralni Az én szívem melege? Mit nem tudna megfagylalni Az övének hidege? -
Számtalan szív már megfűle Érzelmimnek hevétől; Hányszor több már meg nem hűle Övéinek jegétől? -
Lángom, - jege, hajh! állandó! Ám egyedűl én szánandó! Hát csak nem jön olyan nap, Melyben szíve szikrát kap?
Mars, a kinek rabja vagyok, Mind csak messzebb hajtogat; Egy két lépést alig hagyok, S Amor vissza rántogat.
Meg-megállok és szememet Napkeletre meresztem: «Ott lakik ő!» s kebelemet Könnyeimben feresztem.
Így szörpölvén Amor mérgét És táplálván búmnak férgét, Mars kiált, - eljajdúlok; S meg-meg tovább indúlok.
Amor! s hát csak szenvedheted, Hogy így megvet egy leány? Hatalmadnak, elnézheted, Hogy negéddel füttyöt hány?
Bosszúld-meg rajt sérelmedet, Öntsd mérgedet keblébe, Hogy fenntarthasd győzelmedet, Lődd nyiladat szivébe.
Vagy ha talán már - rettegek - Szeret, de mást - pokol! egek! Óh! vagy oltsd-el tüzemet, Vagy eméssz-meg engemet.
Búval tölti csak s bánattal Keblemet a kikelet A virág-hím, a madár-dal Velem csak mérget nyelet.
Nem derítnek, komorítnak A tavasz szép magzati; Nem enyhítnek, nyomorítnak A lugos víg hangzati.
A zöld mező tekintete Csak úntatja szememet; A lágy szellők lehellete Csak boszszontja képemet.
Tölgyek s bükkök árnyékában Lankadok, nem enyhűlök; A patakok zúgásában Álomba nem merűlök.
A csordák víg kolomplása Lélekharang énnekem, A pásztorok dalolása Búcsúztató énekem.
Minden völgynek nyilásában Egy sír-üreg tátogat; Minden halom látásában Egy halálkép borzogat.
A hajnal tűzlángozatja Nem mosolyog énnékem; A hold szelid ábrázatja Neveli még inségem.
A nap hintvén súgárait, Nyilat lövell szívembe; Az éj, gyújtván csillagait, Sebeket süt lelkembe. -
Hogy míved ily ellenkező Tárgyoddal, óh természet! Hogy nékem csak bút szerező Minden kegyes intézet;
Hogy anyai tekinteted Engem ekként nyomorít, - Hiszem, hogy nem kedvelheted, S hogy téged ez szomorít; -
Őt büntesd-meg érzéketlen, Veszedelmes lányodat; Az erántam oly kegyetlen Tapodja szép czélodat,
Mikor őtet így megáldád Kellemekkel, bájokkal, Hitted-e, hogy vádat von rád, Így dúlván ő azokkal? -
Eltávozván, majd változás Lesz, gondolám, ügyembe; Lett, de milyen? - a távozás Mérget önte sebembe.
A szerelmet szikrájában A távóllét elfojtja: De, hajh! érzem, hogy lángjában Azt még inkább felbojtja.
Nem hogy őt nem felejthetem; Sőt még dühösben szeretem Most, hogy tőle távoztam; - Hah! szörnyen csalatkoztam.
Országok, népek, nemzetek, Puszták, folyók, várasok, A nagy tenger és szigetek, Rengetegek, havasok
Választják már a kegyetlent: De még itt is szeretem; A gyönyörűt, az egygyetlent Sohol sem felejthetem.
A hol járok, hintve lépe, Mint az árnyék, üldöz képe. Látom már, míg lehellek, Lethét sohol sem lelek.
Boldog vagy te, czifra madár! A szerelmet énekled; Bár nincs eszed, - ne bánd, nem kár, - Párod mégis érdekled.
Forrván a vér ereimben, A szerelmet éneklem Én is elmés verseimben, - Lám! őt még sem érdeklem.
Szerencsés te, örömeket Énekelsz, - én keserveket! - Szerencsédért én eszem, Jer, szívesen leteszem.
Környűlvett ím! már a francz had, Már fenyeget a halál; Kínaimnak vége szakad, Remény! tán meg nem csalál? -
Élj boldogúl, szerelmetes Hív barátom s egygyetlen! - Mars dühében rettenetes, Igaz, de nem kegyetlen:
Nem mint Venus álnok fattya, Ki a szívet csak faggatja, Azt ízenként bonczolja, És a lelket gyilkolja.
Hajnal alig kerekedett, S a francz had felzendűle; Marsnak dühe lobbot vetett, S haragja megdördűle.
A mozsarak mennydörögve Veszedelmet bocsátnak; Az ércztorkok döbörögve Ezer halált okádnak.
Halál dúl, ront, öl mellettem, S mind alattam, mind felettem; - De hajh! téged szeretvén, Nem bánom, hogy élek én.
Amor rabja, - most Marsé is? Kettő most már kötelem. Te míved ez, álnok, hamis, Kínnal élő szerelem! -
Te imádott vad istenné! Ha látnád most hívedet; E tekintet tán megvenné Gőggel sánczolt szívedet,
Nézd! az inség, keserűség, Érted esvén, gyönyörűség Érted égő szívének, - Te gyilkosa éltének.
Mérgesítem sebeimet, Fájdalmimat újítom, Valahányszor szemeimet Azon tájra fordítom,
Melyet szívem tyrannjának Jelenléte ékesít, S bájos hangja szép szavának S tekintete lelkesít.
Szép szemei ott ragyognak - Talán, hajh! egy más boldognak! Nyelvem itten megakad, S mellem szinte megfakad.
Mit nem tudna felforralni Az én szívem melege? Mit nem tudna megfagylalni Az övének hidege? -
Számtalan szív már megfűle Érzelmimnek hevétől; Hányszor több már meg nem hűle Övéinek jegétől? -
Lángom, - jege, hajh! állandó! Ám egyedűl én szánandó! Hát csak nem jön olyan nap, Melyben szíve szikrát kap?
Mars, a kinek rabja vagyok, Mind csak messzebb hajtogat; Egy két lépést alig hagyok, S Amor vissza rántogat.
Meg-megállok és szememet Napkeletre meresztem: «Ott lakik ő!» s kebelemet Könnyeimben feresztem.
Így szörpölvén Amor mérgét És táplálván búmnak férgét, Mars kiált, - eljajdúlok; S meg-meg tovább indúlok.
Amor! s hát csak szenvedheted, Hogy így megvet egy leány? Hatalmadnak, elnézheted, Hogy negéddel füttyöt hány?
Bosszúld-meg rajt sérelmedet, Öntsd mérgedet keblébe, Hogy fenntarthasd győzelmedet, Lődd nyiladat szivébe.
Vagy ha talán már - rettegek - Szeret, de mást - pokol! egek! Óh! vagy oltsd-el tüzemet, Vagy eméssz-meg engemet.
Mars vad dühe bont, dönt, dúl, vág, A merre jár, s öldököl; Vérben fetreng a fél világ, - Minden kidűl helyéből:
Századokig büszkélkedett Tartományok omlanak; Örök létre törekedett Alkotványok bomlanak.
Keltek ólta meg nem rendűlt Trónusok felfordúlnak; Százak ólta felségben ült Fő hatalmak elmúlnak;
Világ-szerte jót s hasznot tett Törvények eltörlődnek, Kezdetjeket istentől vett Kormányok kiűződnek.
Róma! te ki a világnak Hajdan sorsot osztottál, Mily sanyarú szolgaságnak Igájába jutottál! -
Boldogabb volt, jámbor atyák, Vallástok, szokásitok; Gúnyolódva változtatják Szilaj onokáitok! -
Szív a szívtől, - szülőjétől A még nevendék legény, A deli férj kedvesétől, S kisdeditől, óh szegény!
A jó barát barátjától, Vérétől az atyafi, A birtokos birtokától, Honjától a hazafi,
Ezer kín közt szakadoz-el, - Sírva megy bal sorsába; Küszködik a veszélyekkel, Míg - oda dűl sírjába;
S meghalva már, nem nyughatik Anyaföldje keblében; Idegentől tiportatik Idegen por szennyében.
A ki előbb uralkodott, Most inségben nyavalyog; A ki előbb pompáskodott, Most ringyrongyban fanyalog.
Azok, kiknek több ezerek Térdet fejet hajtának, Most mely nyomorúlt emberek, - A föld alá bújnának.
Az ott - elébb bőségében Adakozott szívesen; S most keserű inségében Azok marják mérgesen,
Kiket ő, - most gyilkosait - Értékével s kegyével Ugy táplála, mint fiait A pelikán vérével.
Annak - előbb csillag fénylett Kevély melle baljában; Mely szegény most! mily cserét tett! - Kenyere is alig van.
Ott egy atya, - nem atya már - Gyámol nélkül maradt vén, Némán keserg a szép húszár, Egy fiának elestén.
Ott egy szép szűz, elcsüggedve, Mint a hervadt líliom, Csak alig él: mert temetve, Hol sírba dűlt milliom, -
Eltemetve van most már ott Választottja szivének, Kiben öszve gyilkoltatott Boldogsága éltének.
Ott egy másik, - hah! fertelem! Oh természet, fordúlj el! Ily gyalázat, - ily sérelem, - Emberiség borzadj fel!
Ott egy másik, nem asszony még, Leány sem már, - sorsában Kétségbesve - bosszúld-meg, ég! - S elbódúlván agyában,
Most is látja bomlott észszel Marsnak dühös szolgáját, Ki elrablá gyilkos kézzel Szűzessége pártáját:
Virginia foglalatja Eszét-vesztett fejének, Kit megmentett derék atyja, Vérét ontván szivének.
Ott egy szép hölgy - óh szörnyűség! Első gyermek méhében - És már özvegy, - s nem tudja még, Sorsa mit mért mérgében;
Halljad, szegény: bajnok híved, Kit oly hosszan szerettél, De csak nem rég nyert meg szíved, - Az nincs többé, - már nem él.
Értvén ő, hogy oda híve, Nem küzdhetik kínjával; Meghal, - mert meghasad szíve, S a mi benne, vele hal.
Egy élet felgyilkoltatván, Így visz többet magával; - Ama tölgy levágattatván, Így dűlt oda ágával.
Ott, hol előbb az életnek Kénnye s kedve zsibongott, S barátságos több nemzetnek Víg zavarja tolyongott, -
Minden üres, puszta most ott, Néma, lankadt, szomorú; Azt, a mit Mars még meghagyott, Éhség öli vagy a bú.
Mindenfelől kicsapának Az ínségnek árjai; Mindenfelől megnyílának A halálnak torkai;
Óh! és mennyit emésztének Már az élet javából! Mennyit, mennyit elnyelének Az élőknek számából!
Embervértől, hányszor vala, Hogy bíborrá levétek, Emberélet mennyi hala, Rajna, Duna, belétek! -
E veszélynek itt a földön Szajna! te vagy forrása; Pokol-Páris! általad lön A világnak bomlása! -
Ott egy város - csak tegnap még Fészke boldog békének, Most köz czélja két ellenség Neki dühödt mérgének, -
Füstbe lángba enyészik el - Trója, te is így vesztél! - S a kik lakták, ínségikkel Elszéllyednek, ki még él.
Ihol egygyik övéivel, Ki jókor megszökhetett, Kinjává lett örömivel, Kiket még megmenthetett,
Borzadozva tekint vissza Füstbe menő házára, S kiknek vérét a föld issza, A megöltek halmára.
Itt egy asszony jön egyedűl, Egy csecsemő karjában; (Férje otthon a tűzben sűl Régi beteg ágyában;)
Itt jön, - lába már nem bírja Súlyát meredt testének, Minthogy szeme ki nem sírja Fájdalmait szivének;
Elájulva öszveroskad S magzatjával ott fekszik, Hová éppen két lovas had Szágúldozva igyekszik:
Hah! s most, midőn öszvecsapnak, Egymást vágják, nyaggatják, S kik sebet, kik halált kapnak - Ott - őket eltipratják! -
Jőjj el, jőjj el, áldott béke! Jőjj le hozzánk az égből! A föld egész kereksége Így kiált az ínségből.
Engeszteld a szörnyeteget, - Hajh! eleget dühödött! Oszlasd a harcz-fergeteget, A föld váltig bűnhödött.
Valamint Mars hóhérolja E földtekét dühével, Keblemet úgy marczangolja Ő is bájos szemével.
Szívembe is jőjj le, béke, Sorsot osztó szeméből! - Szakadj lelkem kínos féke, - Jőjj megváltás szívéből.
Minden egyéb gerjedelem Kihala már szívemben; Egyedűl a nagy szerelem Él s egyre nő keblemben.
Ezen makacs indúlatom Urává lett lelkemnek; Nincs többé már akaratom, Szava nincs már eszemnek.
Boldogtalan, hová legyek? Vesznem kell; mert bár mit tegyek, Ezen dühös hatalom Ellen nincsen oltalom.
A kutyáktól üldöztetvén A megrémült őz fut - fut, Valameddig csalt vethetvén, Bátorságos helyre jut.
Így futok én Amor elől, Hajh! de még sem távozom: Minthogy én a latort belől Kebelemben hordozom.
Ugy tesz Amor zsákmányával, Mint a hiúz prédájával: Rajta csügg és úgy víjja, Míg életét kiszíjja.
Balgatag én! nem védettem Ő ellene szívemet, Midőn tán még megmenthettem Boldog békességemet.
A mit az ész tilalmazott, Én arra nem ügyeltem, S a méreg elhatalmazott, Melyet magam neveltem.
De késő most elmélkednem; Csak az a mód menekednem, Hogy tüzemben, mely emészt, Ő is vegyen egy kis részt.
A szerelmes gondolatok Egymást váltják fejemben; A szerelmes kivánatok Egymást tolják szívemben.
Azok, elme szüleményi, Az ész előtt becsesek; Ezek, a szív érzeményi, A szív előtt kedvesek.
De! - sem elmém gondolati, Sem ti, szívem kivánati, Nékem már nem kelletek, - Mert néki nem tetszetek.
A föld egész kerekében Sohol sincs oly rengeteg, Melynek vadon sűrűjében Laknék egy oly szörnyeteg,
Kiben oly vad szív dobogna, Érzéketlen és kemény, Hogy semmi rajta ne fogna, S ne lenne benn érzemény:
Mint a milyen szíve annak, Kiért haszon nélkül vannak Sírva tenger könnyeim, - Írva halom verseim.
Természetnek éltetője, Ki lehelled lelkünket! Mennynek, földnek teremtője, Ki alkotod szívünket!
Az enyémet mért formálád Ily érzékeny agyagból? Mért hogy inkább nem csinálád Az ércz-kemény vas-tagból? -
Bocsáss meg az esztelennek, Ura ezen nagy mindennek! Azt itéld, ne engemet, Ki elvevé eszemet.
Ott, a hol én nevelkedtem, Egy dombról egy patak folyt; Hányszor ott nem estvéledtem! - Éltem akkor boldog volt.
Vígan, mint a völgy öblében Ama patak csordogált, Az ártatlanság ölében Életem úgy folydogált.
Ez idők az örökségbe, Mint a vizek a mélységbe, Lefolytanak. - Halandó! A jó hamar múlandó.
Hogy vonhatja félholt testem Szörnyű súlyát éltemnek, Ha már attól távol estem, A ki lelke testemnek? -
Te vagy lelke tetememnek, Csak általad élhetek; Te vagy tárgya mindenemnek, Nélkűled nem lehetek.
A szerelem indúlatját, A szerelmes állapotját Nincs a ki megfejthesse; Maga magának mese.
Ha ki talán nem értheti Szívemnek mély érzésit, Balúl teszi, ha neveti Bús lantomnak nyögésit.
Ne nevessen, - hálálkodjék, Ha nem érzi gyötrelmim; Ne nevessen, - sajnálkodjék, Ha nem érzi szerelmim.
Ha ád Amor, adjon sokat; Jóból, rosszból nagy kortyokat. Értsd, ki érthetd szavamat, - Értem én jól magamat.
Az idő mindenen kifog, Vele minden múlandó; S ha változó minden dolog, Tán gőgje sem állandó? -
Üt óra, mely megolvasztja Szíved, szívem bálványa! A természet, bár halasztja, Adóját megkivánja.
Ha te majd ezt lefizeted, Ínségem elitélheted: Akkor talán majd megszánsz S imádóddal jobban bánsz.
Midőn csendes felségében A fél világtól megvál S a tengernek kebelében A dicső nap alá száll;
S elborítván a világot Az éj komor sátora, Ellepi a mennyországot A csillagok tábora:
Akkor ég, föld, víz elcsendűl S napkelet, napenyészet; A nyúgalom ölébe dűl Az egész nagy természet.
Minden állat: járó s úszó, Az okos és oktalan, Szelíd és vad, mászó, csúszó, A szólló s a szótalan;
A rengeteg lakosai, A nagy mint a kicsiny nem; A levegő madarai, A sas mint az ökörszem;
Sőt az, a mi nem is lehell, Nappal mégis bántatik, Éjjel az is nyúgalmat lel, Éjjel mégis nyughatik.
Éjjelenként senkit sem nyom A nappalnak igája: Egyedűl én, (fene sorsom!) Amor kínos szolgája,
Egyedűl én nem lelhetek Éjjelimben nyugalmat! S a mi több: nem remélhetek Mind ezekért jutalmat.
Az indúlat tetememben Egy volkánként dühödvén, S a vérző szív kebelemben Gyötrelmivel küszködvén,
A szabadba kilódulok, - Nem enyhűlést találni: Mert én soha nem gyógyulok - Hanem kínom táplálni.
Ekkor dühös indúlatom Tétova hajt engemet, Tüskén, bokron, - míg birhatom Csüggedező testemet.
Könyben úszó két szememmel Csillagomat vizsgálom; S a teremtőt életemmel Könyörögve kínálom.
Átkozom a helyet s időt, Melyben őt megpillantám, Ki bájival fejemre nőtt, S ily pokolkínt halmoz rám.
Ha már ügyem, a míg élek, Nem változik meg soha; Váljatok el, test és lélek! - Ily sors több, mint mostoha.
Nem nyomhatván el tüzemnek Ki-kicsapó lángjait, Hátra hagyom szerelmemnek, A hol járok, nyomait:
Nevét szerte írogatom A bükk s hársfák kérgére, S mindenütt megtanítgatom Az echókat nevére.
Kivűle, ha keservemet Nyögöm, minden szán engemet; A szirtek megindúlnak, És utánnam jajdúlnak.
A kegyetlent felejthetni S kiverhetni fejemből, Az ő képét fejtegetni Kezdém immár szívemből:
Haszontalan törekedtem, Semmiként sem lehetett; Mert a szívem, ah érzettem, Bele majd megrepedett.
Előbb megég tehát a jég, Megfagy a tűz, bomlik az ég, - Előbb porrá hamvadok, Mint sem rajta kiadok.
Minden tárgyban őtet látom, Minden hangban őt hallom, S valahányszor számat tátom, Mindannyiszor őt vallom;
Éjjel, nappal őt ohajtom, Őt szomjúzom, éhezem; Ébren, alva őt sohajtom, - Mindenben őt érezem;
Őt foglalják gondolatim, Őt tárgyozzák kivánatim; Egy ő, mint egy istenem, S egy magában mindenem.
Őt kérem a teremtőtől És minden hatalomtól, Őt kérem a levegőtől S minden elementomtól.
Ha enyém ő, - hát rabságom Be gyönyörű nyereség! Ha enyém ő, - szabadságom Áldott, boldog veszteség! -
Hunniának, sőt magának A természet országának Hatalmában olyan kincs, Mely őtet felérje, nincs.
A virágok szép nemében A rózsa legjelesebb; A csillagok seregében A nap legfelségesebb.
Ily szép virág a szerelem Az életnek kertjében; Ilyen nap, ily fejedelem Az örömök egében.
Boldog, kinek e nap fénylik, Kinek ez a rózsa nyílik! E nélkül a kert csak gaz; Ama nélkül nincs tavasz.
Bizonytalan lépésimet Akár merre indítom; Harmatozó szemeimet Akár hová fordítom:
Már ott a bú, hogy ködével Mindeneket borítson, Hogy sem hely, sem tárgy ékével Engem fel ne vidítson.
Ily nehéz az én életem! S mégis nem csak hogy szeretem; Sőt - ki rám ily poklot mért, Még áldom is kínomért.
Még csak benned reménységem, Józan ész, légy orvosom! Szerezd vissza egészségem, Melyet elvett gyilkosom,
A szerelem, ki mellembe Tüzes mérget önt vala. Nézz csak bele, itt szívembe, - Itt lakik a nyavalya.
Mondj orvos szert, mondj szert, óh ész! Mely által e méreg kivész. - De te vállat vonítasz? Óh hát meg nem gyógyítasz.
Itt a tenger habjaival Elegyítvén siralmim, S a havasnak szikláival Közölvén aggodalmim,
Az ő nevét sohajtozzák A tengernek szelei; Az ő nevét visszhangozzák A kősziklák szűzei.
Itt neve négy betűjében A tengerpart fövényében S a mohos kőfalakban - Kínom s titkom imitt van.
Immár mennyit nem szenvedtem, Miólta megesmertem! Áldozatot mennyit tettem! S mind ezekért mit nyertem? -
Bús szívemet enyhítené, (Bár tüzemet nem oltaná) S lelkemet felderítené, Ha vagy egyszer mondaná:
«Szánom sorsod, óh te szegény, Szerelmedben beteg legény. Fáj nekem, fáj gyötrelmed, Noha nem bánt szerelmed.»
«Elmédet hát mért bocsátod Tilosomba szünetlen, Boldogtalan, ha már látod, Hogy nem esik bűntetlen,
Onnan szedett eledellel Táplálgatni szivedet? Édes ugyan, a mit ott lel, De az öldös tégedet?»
Elképzelém életemet, Ha szeretne ő engemet; S az ész ekként dorgála; - De semmit sem használa.
A nap éppen alkonyodott, S én a völgynek felette, Egy szint oda csavarodott Kis csermelynek mellette;
Tövében egy vén tölgyfának, Ott ültem a fű között, Melyet szellők ingatának, S a patakvíz öntözött.
Az erdő elkomolyodott, Melynek valék szélében; S minden állat lenyúgodott A zöld sürű csendében.
Elnémúltak a bereknek Zengedező lantosi; Eltüntek mind a réteknek Nappali sok lakosi.
Mély csendesség uralkodék, Csak a Zephyr susogott; S mint a völgybe kanyarodék, A patakvíz bugyogott,
S egy gerlicze ott nem messze Egy száraz fán nyögdécselt; Egyébnek már nem volt nesze, És nem adott élő jelt.
Én ott ültem és fejemet Bú-bánatnak eresztém, S könytől dagadt két szememet A nyögőre meresztém.
Eltünt ez is nem sokára - Magam valék végtére Indúlatom prédájára És marczangló kényére.
S Amor engem mint zaklatott Hajh! mint tépte kebelem! Hozzá s vissza mint szaggatott, - Szörnyű, miként bánt velem!
A hány fűszál, annyi kínnak Közötte fetrengtem ott; S mirígyiben fájdalmimnak Szívem majd meghasadott.
A természet megindúlva Szánni látszott ügyemet; Vidámsága elborúlva Szinte gyászolt engemet:
Komor felhő terjeszkedett Az ég vidám kékjére; Setét fátyol ereszkedett A föld kies zöldjére.
Az éj szelíd asszonyának Képe ködben lábbogott; A csillagok elhúnyának, Egy kettő ha pislogott.
Bús fúvalmak támadának, Az ég könnyét hullatá: - A természet hív fiának Sorsát ekként siratá.
Ti a világ kezdetében Támadt hegyek és völgyek! S ti több század szélvészében Görbedt, csonkúlt vén tölgyek!
Életemet esméritek, Értétek-e már azt ti, Panaszimból vélhetitek, Hogy igy szenvedt valaki? -
Emlékezem Petrarcára, S Hella dicső leányára - Szenvedtek ők eleget; De még sem ily szörnyeket.
Ha elmémnek gondolatit Versekbe úgy szedhetném, És szivemnek indúlatit Szóval úgy kiejthetném;
Mint azokat a fejemben A szerelem termeszti, S emezeket kebelemben Szüli s bele rekeszti:
Hát minden szív ömledezne, Ezer édes kínt érezne, S megesmervén szívemet - Megsajnálna engemet.
Az ész váltig értekezett, Sorsomon mint forditson, Halljuk! halljuk! mit végezett: «Nincs, a ki meggyógyítson;
A szivében ily betegnek Sehol sincs segedelem; Ellenmérge ily méregnek Csak a viszontszerelem.»
Átkozom a történetet, Melyben vettem a kezdetet! - Fonalamnak fogj ollót, Óh Parca, s tégy velem jót.
Csömört okoz a társaság Az én beteg szívemnek; A kietlen magánosság Elíziom lelkemnek;
Hol semmi nem mozog, nem él, Hol egy madár se mulat; Hol egyedül a sziv beszél, Ha tépi az indúlat:
Ott szeretem andalogva, A bú karján nyavalyogva, Táplálni az édes kínt, Valamíg az éj nem int.
Ha tudnám, hogy békességem Soha meg nem térendő; S az én kedves ellenségem Mind örökké győzendő:
Ennen kezem kergetné ki Lelkemet fogházából, Hogy lenne már béke néki, Szabadúlna kínjából.
De biztat egy remény mindég, Hogy bal sorsom megfordúl még; S hogy nékem a jövendő Még rózsákat termendő.
Ha majd a bú, mely testemet Napról-napra hervasztja, Nem sokára életemet Egészen elfogyasztja,
S engem majdan egy keskeny sír Mint hamvat magában zár, Susogd minden szívnek, Zephyr, A ki sírom mellett jár:
«Egy gőgös szív keménysége Lett e hívnek kora vége; S ha ez sorsa egy hívnek, Jobb repdezni a szívnek.»
Sok s nagy, a mit szenvedek én! Az avúlt kín új kínt szül; De mind ez ő érte lévén, Nincsen édesség nélkül.
S a sors bár mi szerencsével Kecsegtessen engemet, Most nehezen cserélem el Édes kínos éltemet.
S ha már abban tellik kedve, Hogy így éljek epekedve: Szilaj kedvét tölthetnem, Gyönyörüség szenvednem.
A halavány olajfáknak Járván csendes békében, Lelkem iszonyú csatáknak Forog vesztő dühében.
A hajdani századokban Egy olajág mit nem tett! Ellenkedő országokban Békességet szerezett:
S most egy olajerdő nékem Meg nem szerzi békességem! Meddig tart e szomorú Létem dúló háború?
Meddig tart még tehát e harcz, Melyet velem kezdettél? Hát nem elég kemény a sarcz, Melyre immár kéntettél?
Megveted, gőgös ellenség, A természet törvényét: Szívgyilkoló kegyetlenség! Nézd inségem örvényét.
Add, óh add meg békességem, Édes kedves ellenségem! - Ezer bennem már a kár; Egygyezzünk meg végre már.
Szív- s lélekben beteg lenni S nem akarni gyógyúlni; Hanyatt-homlok tőrbe menni És vesztének indúlni;
Szeretni az ellenséget, Sőt imádva tisztelni Azt, ki szerzi az inséget, Sőt inséget ölelni: -
Észt vesztő baj a szerelem; S hogy ha nem jő segedelem, Életemnek fonala Ketté szakad általa.
Szerelem-e az, avagy nem, A mit érzek keblemben? - S vajjon, ha ez nem szerelem, Hát mi lakik szívemben! -
Ha jó, miért oly bánatos, Annyi kínba mért tellő? - Ha rossz, mért oly kivánatos, Mért oly édes, oly kellő? -
Ha nyavalyám kedves nékem, Mért vádolom sorsomat? Mit jajgatok? - Ha pedig nem, Mért táplálom kínomat? -
Szívem tüzét, ha fájdalmas, Mért szeretem bojtani? Ha pediglen nem ártalmas, Mért kivánom óltani? -
Ha fájlalom gyötrelmemet, Mért szeretem, hogy élek? Ha megúntam életemet, Korán halni mért félek? -
Mennyet, poklot ki zavar így? - Amor ez a nagy mester; Amor ez az édes mirígy, Az ily lator, patvar szer.
Midőn a hold világában A patakot kisérem, S egy tünemény formájában Alakját megesmérem;
S őtet reám szerelmesen Mosolyogni képzelem, S úgy tetszik, hogy kegyelmesen Beszélget ott én velem: -
Egek, mely nagy boldogságom! Tartana bár kábaságom! - A káprázat eltünik, S boldogságom megszünik.
Azt kérdezed, óh barátom, Milyen az én életem? - Még most is a régi terh nyom. S avúlt lánczom zörgetem.
Még most is a szerelemnek Kínos horgán rángódom, S a reménynek s félelemnek Habjai közt hánykódom.
Szívem harcza folyton foly még: Csak az vagyok, a ki valék, S az maradok, míg élek, Bár mi sorsot cserélek.
Minden inkább lehetséges, Mint sem hogy mást szeressek; Hogy én beteg, egészséges Más szív által lehessek.
A tengerek kiapadnak, És a halak repülnek; A csillagok leszakadnak, S a hegyek elterűlnek;
A múlt idő meg vissza tér, Bárány s farkas egygyüvé fér, Az oroszlán nyúlat szűl - Midőn szerelmem meghűl.
Ha oly makacs ellensége A sors boldogságomnak, Hogy egygyütt lesz búmban vége Életemnek s kínomnak:
Legalább, ha már nem élek, Akkor szánj meg engemet, Oh isteni, áldott lélek, Ki feldúlád éltemet! -
Mert bár késő lesz már akkor, Érzi tán azt mégis a por, Melylyé válik ez a szív, Mely a síron túl is hív.
Ha mindennek felosztását A külömbség szerezi, Az egész nagy teremtést hát Szívem ekként felezi:
Egygyik része, melyben ő van; S ebben vagyon minden kincs, Mi csak lehet száz világban: Másik része, hol ő nincs;
Ez únalmas és szomorú, Minden nyomban halavány bú, Csömör, méreg s átok van; - S én itt élek - pokolban.
Mint a napnak súgárai A ködöt megszaggatják; Mint a szelek fúvalmai A tengert felforgatják:
Húnyorgása szép szemének Úgy szaggatja keblemet; S bájos hangja énekének Úgy zavarja eszemet. -
Ez a mindenható tündér Talán nem is halandó vér? Másként hogyan lehetne, Hogy velem így tehetne? -
Gyermekségem szép idei, Be hamar elmúlátok! Életemnek örömei, Be rövidek valátok! -
A tavasznak virágai, Leveleik a fáknak, Erdők s berkek víg hangjai, Vígsági a világnak, -
Mind megfordúl bizonnyára, Mindennek megtérül kára: De ti soha, soha sem! - Utánnatok mit késem?
Óh epedő kivánatok! Kik szívemnek tüzébe Emésztődtök, - lopódjatok Szűz mellének jegébe.
Oh szomorú gondolatok! Kik elmémnek ködébe Borongatok, - tódúljatok Agya vidám mennyébe:
Vídúlást tik ott nyerhettek, S tik enyhülést ott lelhettek; - Ti, ha jegét töritek, S ti, ha eszét győzitek.
Önmagával vagdalkozni, Nyúgalmat nem lelhetni; A vadsággal barátkozni, És bújdosni szeretni;
Szív és lélek nélkűl élni, Hűlni, fűlni, olvadni; Csüggedezni, majd alélni, S halálosan lankadni;
Az örömből mérget színi, Éjjel nappal sírni ríni, - A ki szeret, ezt nyeri: Rabját Amor így veri.
Gyűlölöm én a világot, Az emberi nemzetet; Gyűlölöm a vígaságot, A szerencsét, életet.
Gonosz Amor! mire kénted A halandó szíveket! Kegyetlen, és nem tekinted Töredékenységeket! -
Mi kell hát még? ha únalom, Kín, gyötrelem, bú s fájdalom Minden, a mi bennem van, S kivülem a világban.
Két szeme, szép arczúlatján, Két ragyogó tüzes nap, Mint az az ég boltozatján, Kitől minden éltet kap.
Bámúlandó nagy művében Mind az mind ez; és a tűz, Mely mindenik kerekében Fénylik, ragyog, csudát űz.
A mit minden kikeletkor A földdel a nap mivel, Szeme minden tekintetkor Azt cselekszi a szívvel:
Az felolvaszt havat, jeget S béhat a föld keblébe; Ez meggyújtván a szíveket, Bélő azok mélyébe.
Ama, széles e világot, Midőn kél, felébreszti; Ez, az egész társaságot Felderíti s éleszti;
Az, az égnek szép kékjéből Terjeszti súgárait; Ez, szebb fejér- s feketéből Lövelli ki nyílait.
Midőn a nap közeledik, A zordon tél enyészik, Minden újra nevelkedik, Új fű s virág tenyészik;
Szeme, midőn szép képében Közelebbről szikrázik, A nézőknek kebelében Új érzemény csirázik.
A nap heve a vizeket Néha nyárban apasztja, S kiszárítván a nedveket, A fát, füvet lankasztja:
E két szem is a lelkeket Megragadja bájával, És meggyújtván a szíveket, Megemészti lángjával.
A miólta kivált az ég Az örök éj méhéből, Ily egy pár szem nem jöve még A teremtő kezéből.
E két szemnek forgásától Függ a sorsa éltemnek, Mint a napnak járásától Léte fogyta mindennek.
Hirdesd, nyelvem, érdemeit Az isteni kegyesnek! Zengjed, lantom, kellemeit Az imádott kedvesnek! -
Az ő kegyes, jó s nagy szíve Az erkölcsök temploma; Az alkotó legszebb míve, Nemem bájos ostroma.
Egy sincsen több olyan mint ő, Az ő lelke a teremtő Legédesb lehellete: Hogy lehellé, szerete.
A hol ő van, csudálatos! Felderűl a kedvetlen; Hajlandó az akaratos, Meglágyúl a kegyetlen;
A harag lecsillapodik, A vadság megszelídűl; A bú s a gond elmosolyodik, A fajtalan tűz kihűl;
A méreg megédesedik, Minden terh megkönnyebbedik, Szendereg a fájdalom, - Egek! mi nagy hatalom?
A hol ő van, bámúlandó! Minden nagyság meghajúl, A csapodár ott állandó, Az irígység ott megfúl;
A fösvénység adakozik, Elkésik a siető; Szép a jóval barátkozik, Hitet szeg a szerető;
A bölcs ott megtébolyodik, A betyár megjózanodik, Nem csúsz oda únalom, - Egek! milyen hatalom?
A hol ő van, - nézd a fákat S virágokat, - milyen báj! Szerelmet és Gratiákat Lehell ott az egész táj:
Nincs tél, örök ott a tavasz, Megtér ott a csalfaság; Igazzá lesz ott a ravasz, Megsímúl a durvaság;
A vén neki tüzesedik, Az ifjú meglelkesedik, De zendül a nyúgalom, - Egek! mi nagy hatalom?
A hol ő van, - hihetetlen - Hajh! voltam ott, - láttam én: Érez ott az érzéketlen, Kinek kéreg van szivén;
A bajnok megfélemedik, A bátor ott be gyáva; A büszke nem kevélykedik, Nem kérkedik a páva;
A habozó állapodik, Az ész öszvezavarodik, Virággá lesz minden gyom, - Egek! milyen hatalom?
Valahányszor szeme pillant, A nézőnek fejéből Mindannyiszor el-elillant Valami az eszéből.
Ez az a kedves ellenség, Kit annyira szeretek, S békét tőle, kérleld óh ég! Semmiként se nyerhetek.
Szemek! vallom hatalmatok: Immár óh ne harczoljatok! Nincs többé mit nyernetek; Többet már nem veszthetek.
Akár mennyi jeleseknek Seregében múlatoz, Valamennyi kellemeknek Fényére ő homályt hoz.
Ezerek közt is legelső, A szem csak őt nézheti, Sőt mindenütt egygyetlen ő A többit eltünteti.
Az éj tenger csillagai, Midőn a nap súgárai Reggelenként érkeznek, Előttök igy rejteznek.
Sok országot mosó tenger Választja már őt tőlem; Hegyek, hová a sas nem mer, Rejtik őtet előlem.
De hajh! ez nem orvosolja Nyavalyáját lelkemnek; Sőt dühösbben ostromolja Indúlatját szívemnek.
Bár mi messze fussak tőle, Nem bújhatok el előle! - Sem eszem, sem negédem Ellene nem segédem.
Ércz-szíve megvehetetlen, Szünjetek meg, könnyeim! Vad elméje győzhetetlen, Hunjatok el, tüzeim!
Nem indítja szenvedésem, A keserű siralom; Sikeretlen könyörgésem, Nincsen benne irgalom!
Közepette siralmimnak És hegyette kínaimnak Szíve kevélyen úgy áll, Mint egy havasi kőszál.
A hol ő van, ott Amornak Íves, nyílas udvara, Amornak, ki minden kornak, Nemnek s rendnek patvara;
S minden szívtől uzsorával Szedegeti a vámot; S a gőgösre szép módjával Reá veti a hámot.
A ki Amort megvetette, Vagy Amort elfelejtette, Imádja ott hatalmát És sohajtja irgalmát.
Itt - a komor enyészetnek Borzasztó bús honjában, Minden földi rettenetnek Fojtó, zúzó markában,
Hol a havas kőszálai Az egekig merednek, S feneketlen nyilásai A poklokra dőlednek;
Hol a fenyők sudarában A felleg megakadoz És a bérczek homlokában Darabokra szakadoz;
Hol a szirtek fenyegetnek, Hogy fejemre roskadnak, S dörgő vizek ijesztgetnek, Hogy magokkal ragadnak;
Hol a havas üregiből Habzó vizek húllanak, És a fenyvek töveiből Gyökereket rántanak;
Hol a vadon rengetegben, Ha egy szikla legördűl, Hosszan morgó fergetegben Az egész táj megdördűl;
Itten, a hol minden felől Egy egy örvény tátogat, S alúl, felül, hátúl, elől Iszonyú tárgy borzogat;
Hol az örvény fenekébe Örök vak éj borong még, Mert a vad fák sűrűjébe Nem tekinthet le az ég;
Hol a barlangok gyomrai Félelmesen korognak, S a haragos víz habjai Dühösködve locsognak;
Hol a setét üregekből Veszedelem kandikál, S a forgó-szél a bérczekből Csoportokat hajigál;
Itt, hol Flóra fél múlatni, Hol csak fenyő van s moha, S embernyomot nem láthatni, Hol kikelet nincs soha;
Itt, hol minden szorongató, Kietlen és szomorú, Puszta, komor, irtóztató, Sivatag és szigorú;
Hol a szikla-hasadékban A skorpiók fészkelnek, És a kőpor-omladékban Kígyók s gyíkok fülelnek;
Hol az éjszak szélvészei Ordítnak s üvöltenek, S az éjnek ijedelmei Félelmet terjesztenek;
Hol a hegyek omladéki A hold bús világában, Mint egy világ romladéki A teremtés hamvában,
Úgy feküsznek, - s borzadással Töltik meg a szíveket, Minthogy minden vég-romlással S temetéssel fenyeget;
Hol a hollók károgása A vidéket rettenti, Hol a sasok kiáltása Az útast megdöbbenti;
Hol a baglyok keservesen Huhogják panaszokat, És az echók félelmesen Sokszorozzák hangjokat: -
Itt bújdosom, itt tévelygek A rengeteg torkában, Hágok, mászok és szédelygek Szívem fanyar kínjában;
Itt hurczolnak kímélletlen Amor és Mars engemet; Itt emészti a kegyetlen S üldöző sors létemet.
Itten érzem, a mit érzett Hella dicső leánya, Midőn szíve mélyen vérzett, Hogy Phaon őt nem szánja: -
A mit Laura éneklője Valcluzában érezett, S Juliának szeretője, Hogy Clarensban könnyezett.
Itten sírom patakokban Orpheus vérkönnyeit; Itt zokogom bús hangokban Abeilard keserveit;
Dido szilaj fájdalmának Itt érzem dühösségét; Hunnia szép leányának Itt sínlem keménységét.
Szívem küzdő indúlatja, Hajh! mint gyilkol engemet! A féltés vad gondolatja Hajh! mint tépi keblemet!
Nagy cseppekben az inségnek Verejtékét izzadom, És sohajtván, a vidéknek Sorsomat tudtár’ adom.
Az ifjúság kellemeit Itt húllatja termetem; Az életnek örömeit E nagy sírba temetem.
Az okosság törvényei Megnémúltak fejemben; A jövendő reményei Haldoklanak szívemben! -
Még csak egyre kérlek téged, Ura s atyja létemnek! Hogy csak addig tessék néked Nyújtni végét éltemnek:
Míg még egyszer megláthattam Őtet, lelkét lelkemnek; Hogy hív valék, megmondhattam, - S legyen vége létemnek.
Édes, kínos emlékezet, Oh Badacsony szürete! Múlatságos gyülekezet, Te rabságom kezdete!
Ott tudtam meg, ki légyen ő, S mi légyen a szerelem; Amor nyila miként sebző, S mi az édes gyötrelem.
Nem úgy mentem, a mint jöttem; Nagy különbség volt közöttem, A ki valék az előtt, S a ki lettem, látván őt.
Szívemnek mély fenekébe Lévén képe szakasztva, És agyamnak velejébe Édes neve olvasztva,
Lehetetlen rá verődnöm Egy kis nyúgodalomra; S búmat csalva rá törődnöm Bár vagy rövid álomra:
Hogy vagy azért enyhűlhetnék, Hogy könnyebben szenvedhetnék. Soká nem is viszem már, Mert mindenben van határ.
Kinek egyszer kebelében A szerelem lángba csap, Annak bajos életében Ritkán virrad nyúgodt nap.
Ifjú! ki a szerelemnek Benned érzed szikráját, Őrizd, engedj intésemnek, Őrizd jól szíved táját!
Mert ha benned ez lobbot vet, Elöl minden életkedvet; Az öröm fut előled, Nyomorék lesz belőled.
A bal sorsnak bús fellege Mint borítja egemet! A szerelem fergetege Miként dúlja létemet!
Itt panaszlom kőnek fának Boldogtalanságomat; Kő s fa talán megszánnának, Ha értenék jajomat.
A lélek feloldójának S bajától megváltójának Itt únszolom oltalmát; De nem nyerem irgalmát.
A havasnak oldalában Keletkező patak te! Mely a fenyők homályában Búsan zúgva szakadsz le,
És tétova csavarogva Fába, szirtbe ütődöl, Míg küszködve és zokogva A tengerbe vergődöl: -
Képe vagy te életemnek, Mely temérdek sérelemnek Tőrit lelvén útjában, Zokog kínos folytában.
A fecskék elköltöztenek, Húll a fának levele; A víg dalok megszüntenek, Erdő s mező bús bele;
A rét fakó térségein Száraz füvek suhognak: A vén tölgyek gerébein Csókák s varjak kárognak:
Közelget az év-enyészet, Haldoklik a szép természet! - Így hal szívem fenekén A remény, - így halok én.
Éjfél vagyon, - nem alhatom - Komor az éj s fekete; S dühösködő indúlatom A szabadba kergete:
Szemmeredve nézek bele Az éj setét kormába; Üvölt a mord éjszak szele S kapkod fejem hajába.
Szívem sebét tapogatom, S kételkedve azt forgatom: Mit volna már jobb tenni? - Így lenni, vagy - nem lenni? -
Hah! mely szörnyek a bajaim, Mely mérgesek sebeim; Mely nehezek a napjaim, Mely kínosak éjjeim? -
A sohajtás kebelemből Mely sűrűen szakadoz? A keserű köny szememből Mily özönben áradoz? -
Mint nyomnak az aggodalmak, Mint edzenek a siralmak! - Egek! ez már több mint sok: Ércz-egek! hát nem szántok?
Üdvességgel áldott két szem, Kikben Amor fészke van! Óh! hogy ki nem beszélhetem, A mit érzek magamban!
Hol a szó, mely kiadhatná Csudatévő tüzetek? Hol a nyelv, mely elmondhatná, A mi lakik bennetek? -
A teremtő tehetségét, A természet dicsőségét Tibennetek csudálom, - S tőletek jő - halálom!
Nem szeretem többé őtet, Okát szívem kínjának; A kevély, ki engem megvet, Maradjon ő magának.
Vajh! mit mondék én vakmerő! Őtet én ne szeretném? - Van-e bennem hát oly erő, Melylyel ezt megtehetném?
S elolthatnám-e bennem hát A tüzet, mely boldogságát S javát teszi éltemnek, Tilalmával eszemnek?
Nincs nyugtom, nincs békességem, Lelket alig vehetek; S pedig az az ellenségem, Kit imádva szeretek:
Feldúlá már mindenemet, Mind szívemet, mind eszemet, Békét nekem még sem hágy, Végső vesztem után vágy.
A zordon tél hidegei Borzogatják keblemet, S az epesztő nyár hevei Sütik főzik szívemet;
Majd porba leheveredem, - Majd egekig emelkedem, - A félelem lecsapdoz - S a remény meg felkapdoz.
Ha lehetne, mindent dúlnék, Majd meg mindent ölelnék; Most örömest meggyógyúlnék, Majd meg új mérget nyelnék.
A fogságom nyitva, tárva, S én mégis bé vagyok zárva; - Nincsen szemem, és látok; - Nincsen nyelvem, s kiáltok.
Az élettel tusakodom, S élni még is szeretek; Fájdalmimmal nyájaskodom, És sirok, ha nevetek.
Ily zűrzavar az életem! S ezt csak neked köszönhetem, Édes pokla szívemnek! Kínos mennye lelkemnek!
Ezerek közt maga lenni És titkosan törődni; Az örömben részt nem venni, Keservekben edződni;
Kétségb’ esni, reményleni S magát százszor megcsalni; Bút, kínt önnön teremteni, A világnak elhalni:
Ily halálos veszedelem, - Egy szép kígyó a szerelem: Kerüld kiki okosan! Ha kit megcsíp, oda van.
A világnak vígasági Nem derítik szívemet; Az ifjúság múlatsági Nem gerjesztik kedvemet:
A vígadók seregében Búbánatnak eredek, S az örömek örvényében Öröm után epedek.
Így vagyok én víz szükében A tengernek közepében; Így fázom a melegben, S így égek a hidegben.
Boldog, ki a szerelemnek Érzi tüzét keblében, Úgy mint én azt életemnek Érzem minden erében;
S istennéje szép szeméből Ír húll égő sebére, Mint a hajnal szemérméből Harmat a völgy füvére.
Ezt mondhatni szerencsének; Az örülhet életének; Öröm annak reggele, Gyönyörűség éjjele.
Senki őtet nem esméri, Önnön maga magát se, Mert az ész őt fel nem éri, Hogy helyére tehesse.
Szívem tudja csak érezni, S őt imádni kénytelen: De nem tudja megnevezni, - Megnevezni képtelen.
A Scipiók, Periclesek, Catók, Platók, Sokratesek Diadalmát vallanák S lánczát büszkén hordanák.
Szerelemben fogamtattál, Szerelemtől születtél, Szerelemmel tápláltattál, Szerelmek közt termettél;
A mit szemed lát, s füled hall, (Így szól a bölcs értelem) A teremtés valójival Nem egyéb, mint szerelem:
Szerelem a föld, víz, tűz, ég, - S azt te még sem esmernéd még? - Kémleld ki csak szívedet, Megtanít az tégedet.
Szíve tárgyát bálványozni, Egyéb mindent megvetni; Édesdeden sohajtozni, Keserűen nevetni;
Akadozva beszélleni, Színben százszor változni; És az eszét elveszteni, És a sorsot átkozni;
Dicsőségre sóvárogni, Test s lélekben háborogni: A szerelem ilyen baj: Valóságos pokol-faj!
Nincs szivének kivánatja, Mely engemet tárgyozna; Elméjének gondolatja, Mely én reám czélozna.
Midőn sohajt, bár kivánná, Hogy őt én is hallanám! S oly szép lévén, vajha bánná, Ha nem-szépnek mondanám.
De hajh! engem számba sem vesz; Én felőlem kérdést sem tesz; - Gyűlölne, jobb szeretném; Ezt könnyebben tűrhetném.
Egygyetlen-egy, bár ki lássa, Lelkében és testében; Egygyetlen-egy, s nincsen mássa A halandók nemében.
Olyan, mint ő, nem vala még A nap alatt, nem is lesz; Ily csudát a hatalmas ég Maga is csak egyszer tesz.
Fát, követ ő meglelkesít, Epét, mérget megédesít, Óh szép oka kínomnak, Intézője sorsomnak!
Láttam őtet siránkozni, (Barátnéját siratta) És hallottam sohajtozni - Keblem hajh! mint szaggatta:
Meleg hó volt ábrázatja, Szemöldöke szivárvány; Szeme az est csillagzatja, Melle pihegő márvány;
Láng volt az ő sohajtása, Felhős hajnal mosolygása; Gyöngyök voltak könnyei, Halvány rózsák színei.
Hallottam én szép szavának Ezüst hangját zengeni; Philoméla panaszának Hangja nem oly isteni.
A természet figyelmes volt, S olvadozni láttatott; A patakvíz lassabban folyt, A fatető hallgatott;
Megszünt minden madár dala, Minden Zephyr fülel vala, Megszünt minden fúvalom, - S mosolygott a fájdalom.
Lehetnék bár oly éles szem, Mely, ha bájit érezem, Irigy leplén által hatna S minden bájt s kínt láthatna! -
Vagy lehetnék boldog lepel, Mely kellemit fedi el, Midőn reggel álmából kél, És szemérme szemtől fél.
Lehetnék bár a hűs szellő, Melynek keblét nyitja ő; Midőn vére hevültében Egyedül jár kertjében! -
Lehetnék bár egy oly vírág, Melyre ott szép lába hág; Virág, melyet szép lába nyom, S úgy lehetne meghalnom! -
A melegen és hidegen, Bár hol folyta éltemnek, Rideg vagyok és idegen, Mert nincs honja szívemnek.
Barlangja van a farkasnak, Lyukja van a rókának, Tanyája van a szarvasnak, Fészke van a gólyának:
Csak óh! szívem az az árva, Kinek a mell el van zárva, Melyben lakni ohajtoz, S fogva lenni sohajtoz.
Ha nem látom, többé nem ér Kegyeinek hatalma; Ha nem hallom, ismét megtér Szívem régi nyúgalma.
Elfelejtem, azt gondolám, A nagy világ zajában; Tőle messze lehúll a hám, Hajh! de bezzeg nem úgy van:
A pont, melyben gondolatom, Érzeményem, kivánatom S egész létem öszvegyűl, Ő mindenütt - s egyedűl
Hozzá fogtam százszor is már, Hogy őt majd lerajzolom, Nyavalyám így újjítom bár, Orvosolni gondolom:
De bár miként iparkodjam, Szót, színt s példát keresvén, Akár hová gondolkodjam, - Elégtelen vagyok én.
Nem találok színt képének, Nincs példája szépségének: A gyönyörü, nagy és jó - Csak magához hasonló.
Az a lelkes, nem tudom mi, A mi ragyog szemedben, Az a gyönyörű valami, A mi fénylik képedben;
Minek nevet nem adhatok, Mert ily szót, hajh! hol veszek? A mit alig gondolhatok, De szívemben érezek:
A mi mindent megédesít, A mi mindent meglelkesít, - Mint kínozza szivemet! Mint üdvezít engemet!
Mint szeretlek, mint kedvellek, Jobban, mint sem éltemet; Mint imádlak, mint tisztellek, S még sem szeretsz engemet? -
Szívem csak te éretted vér, Benned érzem létemet; Érted buzog bennem a vér, S még sem szeretsz engemet? -
Dicsőítlek, énekellek, Áldlak, s még sem érdekellek? Egek! mely jól keresem; S még sem sajnálsz, óh még sem!
Midőn Amor fészkelődik Bennem és új sebet váj, És a lélek tépelődik És sír, s a szív vadúl fáj;
Ha kirakom sérelmemet Egy-két versnek sorába, S belé öntöm keservemet Hegedűmnek húrjába; -
Úgy tetszik, hogy szelídűlnek S egy parányit megenyhűlnek Vad fájdalmi szívemnek: S ez szerzője versemnek.
A tavasznak érkezése, Erdők mezők zöldsége, A madarak éneklése, A természet szépsége,
Mily örömre gerjesztének, Őtet még nem esmervén, Kényim, kedvim bételének, Nem kivántam többet én;
A hová szemem tekintett, Mindenütt egy öröm intett: Láttuk egymást, én és ő, - S eltünt a szép s jó idő!
Szívek, a kik csak nem rég is Egymást dühhel gyűlölték, Amor hámját utóbb mégis Egygyetértve felölték.
Egy történet elfúhatta A gyülölség fáklyáját, S ugyan az fellobbanthatta A szerelem szikráját.
Miként bíztat itt egy remény, Hogy ő sem lesz mindég kemény! Hogy ő is megváltozik, Hogy tán már is habozik.
Miként örűl, a mi csak él, Minden az ő létének, Jelét adja, bár nem beszél, Így vagy amúgy, kedvének;
Minden állat mozdúlatja, Minden mellnek hangzatja, Az egész föld ábrázatja Az örömöt mutatja:
Csak én vagyok az az árva, A ki elől el van zárva A természet emlője, Öröminknek szerzője.
A világból kiszakadva, A halállal már rokon, Lelkem testem elhervadva, Fekszem itt a hegyfokon:
Csoportosan eregetem Égő pipám kék füstjét, S kétségesen szemlélgetem A tengernek ezüstjét:
És Sapphoról emlékezem - És a sorstól azt kérdezem: Jó volna-e követnem? Egy Echo azt mondgya: Nem.
Most költözik tőlünk a nap, Lángban úszik domb és lap; Bíborral van az ég festve, - Be gyönyörű az estve!
Óh én lelkem! emelkedjél, S repülj oda, hol ő él: Országokon, nemzeteken, Hegyeken túl s völgyeken;
Az ég azon tája felé, A hol a nap jön elé, S szemérmében virradóra El-elpirúl Auróra;
Ama szép és nagy országban, Mely az egész világban Nevezetes nagy népéről, Jeles áldott földjéről.
Repűlj, repűlj Hunniába, Ama kedves hazába; A Balaton vidékére, A Bakonynak szélére;
Ott egy major a vadonban - Hah! látom már, amott van. Tekintsük meg, mit mível ő, Jer, óh! képzelő-erő! -
Gyönyörködvén az estvében, Ott sétál most kertjében, Könnyü, fejér öltözetben, Mint a hold a ligetben,
Halk s oly gyenge lépésekkel, Hogy a fű sem lapúl el, Melyre az ő szép lába hág, - Ott fű lenni - boldogság!
A virágok, melyek látják, Illatjokat bocsátják, S a mint lép ő, rá hajolnak - És néki úgy hódolnak.
Szőke fürti felbomolva, S vállán széllyel omolva, Hogy Zephyrek lengedeznek, Pajkoskodva repdeznek.
Miként lép ő! - az istennék Lépéseket úgy tennék. Szép fejét most lecsüggeszti, Szemét földre függeszti! -
Mely gondolat van fejében? Mily érzemény szívében? - Kémleljük ki szép képében, Mi foroghat eszében:
Kebléből mély sohajtás jő? Egek: talán kiván ő? - Talán - merjem-e óh egek! Azt gondolni? - remegek -
Talán azért sohajt szíve, A ki néki oly híve, Mint Petrarcha volt Laurának, Tengerében kínjának? -
Vigasztaló érzemények! Óh bíztató remények! - Ezen boldog gondolatban, (Üdvességem abban van)
Nyugodjál meg, óh én lelkem, Akár álom, akár nem. Legyen ámbár hiú álom, Most - valónál többet nyom.
Gyakran lebeg elmém előtt Csélcsap lepke képében E gondolat: felejtsd-el őt S nevesd kevélységében;
De legottan megjelenvén Ő temérdek bájával, A gondolat, megrettenvén, Nyomorúlt légy-halált hal.
Minden imily akaratot, Okoskodó ész-rajzatot Így aláz-le kelleme, Így ver agyon érdeme.
Mondd meg, miként gondoljalak, Bámúlandó szép tündér! Hogy elmémmel megfogjalak, Lelkem hozzád fel nem ér.
Mondd meg, miként érezzelek, (Ha szabad azt kérdezni) Mondd meg, minek nevezzelek, Óh te, több mint isteni! -
Esmerd igaz mivoltodat, Esmerd meg hát nagyságodat Az én kicsinységemben, Tökélletlenségemben.
Vizen, földön és az égben Minden hang elenyészett, Néma, csendes békességben Szendereg a természet;
Csak én, szegény! nem alhatom: - A bú tépi keblemet; S győzhetetlen indúlatom Ostromolja lelkemet.
Óh sovárgó kívánatok! Dühösködő indúlatok! Hát itt sincsen még határ? - Öljetek meg inkább már.
Volt egy idő, hogy könnyemet Csak az öröm folytatta; Hogy virágzó tetememet Csak az öröm mozgatta;
A szerelmet nem esmervén Arany szabadságomban, Öröm-cserék közt éltemén Víg ártatlanságomban. -
A szív s lélek szabadsága Éltünk legfőbb boldogsága: Mihelyt fogva e kettő, Boldog óra több nem jő.
Hol a szívben fészket rakott Amor, ez a jó madár, Törvénytelen, dölyfös úr ott, Mint a török vagy tatár.
Az ész bármint ostromolja, Onnan ki nem űzheti; Sőt, midőn meg sem gondolja, Országát elvesztheti.
Rettenetes fejedelem, A ki ellen nincs védelem: Két tavasz múlt és egy nyár, Hogy én rabja vagyok már.
Megláttam őt, - s kebelemben Egy tűzforrás fakadott, Mely az egész tetememben Sebesen eláradott.
Nem jártam így életemben: Minden ér megdagadott, S mind testemben, mind lelkemben Zenebona támadott;
Nyelvem számban kővé vála, S mint a füvek vékony szála, Ha hirtelen szélvész lett, Minden tagom remegett.
Úgy lebegett ő szüretkor A tánczolók sorában, Mint a Zephyr szürkületkor A rét szélte-hosszában,
Mely nemes volt mozdúlása, Mely felséges lépése, Mely gömbölyű fordúlása, Milyen könnyü lejtése;
Teli keble mint pihegett, Rózsaszája mint lihegett, - Hajh! midőn így tánczola, Mennyi szívet lánczola!
A szép őszi nap megszürkűlt, Langyos volt a levegő; S a társaság sétálni gyűlt, Ott voltam én, ott volt ő.
Mint fedezte, mint féltette Testét irígy ruhája, Hogy a szemek (s bölcsen tette) Ne jussanak hozzája.
Jelenléte mint szépíté, Mint vidítá s lelkesíté Az idő s hely kedveit, A társaság kénnyeit!
Tanú valék, mint érezte A muzsika hangjait, Melyben Hayden kifejezte A teremtés dolgait: -
Érzeményi szép lelkének Néhány könycsepp gyöngyében Tündökölve reszketének Gyönyörű két szemében.
Már az tehát lehetetlen, Hogy egészen érzéketlen! - Van szivében érzemény, Csak erántam oly kemény.
Legmerészebb repűltében Elmém fel nem érheti, Legédesebb zengésében Lantom ki nem ejtheti
Azt a lelkes tekintetet, Melyet löve szeméből, Midőn engem kikergetett Nyúgalmamnak öléből.
Ha tollam a képzelésnek, A szerelmes mély érzésnek Lángszinébe márthatnám, Azt le még sem írhatnám.
Ébren való álmadozás, Foglalatos kábaság, Töredezett sohajtozás, Sokat mondó némaság;
Édes méreg, keserű méz, Teremtő és gyilkoló kéz, Múlatságos únalom És mosolygó siralom; -
Meredező gondolkodás, Elemedett gyermekség, Eszeveszett okoskodás, Boldogságos részegség;
Kedvet töltő szomorúság, Kellő, tetsző nyomorúság, Telhetetlen kivánat, Csüggedező bú-bánat; -
Társalkodó magánosság, Komorkodó vígaság, Bővelkedő hiányosság, Ellenkező igazság;
Lelki s testi lankadozás, Tétovázás és habozás, Békételen csendesség, Teljes teli üresség; -
Veszedelmes hajlandóság, Bút tápláló élelem, Halált szerző állandóság, Boldogító sérelem,
Ízetlenség, bosszonkodás, Reménytelen vágyakodás, Édes mérges gyötrelem, Fegyvertelen védelem;
Epedezés, fúladozás, Sikeretlen áldozat, Hűledezés, olvadozás, Üdvességes kárhozat: -
Mind ez öszve-elegyülve, S a sok bajból egy készülve, Az a kínos szerelem, Melyet táplál kebelem.
Halj meg bennem, emlékezet! Csak vesztemre vagy te hív; S téged, kit így lánczon vezet, - Átkozlak én, gyenge szív!
Átkozott légy, idő és hely, Melyben őt megpillantám, Melyben ő szép szemeivel E kínokat lövé rám;
Átkozott légy te, szerelem, Kinek ennyi mérgét nyelem; De magadat, kegy-alak - Dicső, téged áldalak.
Itt ült, ott járt, ott nevetett, Itten színe változott; Itt rám kegyes szemet vetett, Büszke s gőgös volt amott;
Ott játszott, itt gondolkodott, Amott örült és tánczolt; Ott énekelt s fohászkodott, Itt szomorú, s ott víg volt: -
Ezek azon gondolatok, A melyekkel én múlatok: Amor adja ezeket, Hogy kiszíjjam mérgeket.
Bár ki tegye itéletét: Elmém távol képzeli Most itt az ő tekintetét, S szívem mégis szegdeli.
Óh! hát ha lángtekintetét Színről színre láthatnám? Ha még édes lehelletét Magamba is szíhatnám?
A szív bennem elolvadna, És a lélek kiszaladna, - Ég, föld tünnék előlem, Hajh! mi lenne belőlem.
Mint gyógyulnék fel sebemből, Ha szívemet bú lakja? Ha szüntelen foly szememből A keservek patakja?
Bár keserű könnyeimmel Vérem s velőm kifolyna! Indúlatom hadd húnyna el, És elmém ne gondolna;
Hogy róla ne emlékezném, Hogy bennem őt ne érezném: Míg bennem vér s velő lesz, Búmon semmi ki nem tesz.
Tiszteletet, csudálatot Támaszt minden elmében, Gerjedelmet s kivánatot Tenyészt kiki keblében;
A vas-gondot tekintete Ízre porrá tördeli; A bú ködét lehellete Szerte-széllyel szegdeli;
Nyomaiban szép lábának Kedvesen virágoznának Lybiának pusztái, Mint egy Tempe rózsái.
Egy szép estkor az erdőben Búmnak én írt kerestem; Ő közel járt a mezőben, Énekelt, - s én meglestem;
S egész valóm ő általa Annyira megfosztódott, Hogy csupán csak szem s fül vala, Szemmé s füllé osztódott:
Rá meredett tekintetem, Megakadott lélekzetem, Kebelem feldagadott - S a szám tátva maradott.
Hová merűlsz, beteg elme? A szív sorsát fontolod - Mint öldökli hű szerelme, Iszonyú, - azt gondolod? -
Valóban az! Lesz-e hát már Valahára békesség? Megszünik-e már e köny-ár? Mikor lesz már csendesség? -
S hát ennyi sok szenvedéssel, Imádással, könyörgéssel Gőgjét meg nem víhatom? Szívem meg nem válthatom?
Szemfényvesztő a gyöngyhava Alabastrom nyakának; Édes méz széphangú szava, Bibor színe ajkának;
S a két szem, mely szép képében, Két csillagként tündöklő, A szívnek mély fenekében Mely édesen öldöklő! -
Csupa lélek tekintete, Rózsaillat lehellete, Az arczája rózsaszín, - Ennyi szépség mennyi kín!
Ha nyelvem oly gazdag volna, Hogy szóval kiejthetném, A mit elmém meggondolna, És elénekelhetném;
Ha én őt lerajzolhatnám - Terhem tán megkönnyülne; Ha kínomat elmondhatnám, Keblem tán megenyhülne:
De hajh! ezt is megtagadá, Ez enyhet is elragadá A kemény sors én tőlem, - Mi lesz így én belőlem!
Sírsz hát bennem, szegény lélek, Hogy sorsod ily mostoha? S pedig igen igen félek, Meg nem jobbúl az soha.
Ne sírj, ne sírj, szegény lélek! Oh jobb, hagyd el házodat; Másként nem lesz már, míg élek, Próbáld másutt sorsodat.
Én bennem te más nem lehetsz, Jobb életre szert nem tehetsz: Eredj! hagyd el testemet. Szabadíts meg engemet.
«Állj-meg, Amor! szemlélgessük Kedves ellenségemnek Kellemeit, s fejtegessük Köteleit szívemnek.»
Amorhoz én így szóllottam, Ki körűltem lebelgett; Lantomat megindítottam, - S Amor imigy enyelgett:
«Nézd! - oly bő a kellemekben S gazdag a szép erkölcsben, Mint a tavasz a füvekben, És az ősz a gyümölcsben.
Bája meggyőz mindeneket, Valósága húz, vonsz, ránt: Így győzi meg a köveket Érdemével a gyémánt.
Az ő maga-viselete, Mozdúlása, járása, Termetének szép kelete, Tartása és hordása,
Lábainak lebegése, Melylyel az észt leveri, Teste minden helyhetése - Mind ez több, mint emberi.
Tagjainak mozgatása, Emelése karjának, Öltözetben választása, Lengő fürti hajának,
Arczájának vonásai, Szája két sor gyöngyei, Kebelének hullámjai - Mind ez való mennyei.
Szépek s nagyok érzeményi, Indúlati nemesek, Szépek és jók téteményi, Intézeti kegyesek;
Lelke csupa sympathia, Harmonia érzése, Szava kedves melodia, A sphaeráknak zengése.
A vídámság komolysággal Ölelkezik képében, A gyengédség bátorsággal Vegyűl tüzes szemében:
Gyönyörű szem! gyönyörű kép! Isteniség súgára! Ennél fellyebb nem megy a szép - Ez arczában határa.
Lehellete a teremtő Istenségnek ihlése; Andalgása, - ha sohajt ő - Ezer Amor nemzése;
Ajakinak mosolygása Az egeknek nyilása; Szeme minden pillantása Egy-egy villám csapása.
Tekintete boldogságot, Üdvességet osztogat, S mindennémű gonoszságot, Minden bűnt elfojtogat; -
A mit a szem ő rajta lát, A mit tőle hall a fül, Oly valamit, olyan csudát A képzelet bajjal szül.
Beszéllésre pattantaná A némának nyelvét is, És lángokba lobbantaná Még a vénnek keblét is;
A sorsot megengesztelné, Folyókat állítana, A halált is megkérlelné, Hegyeket indítana.
Remekje a természetnek, Koronája nemének, Bálványa mély tiszteletnek, Csuda minden elmének;
A teremtő dicsőségét Ő általa hirdeti, S mindenható tehetségét Általa érezteti.
A hol ő van, Édenné vál A legvadabb pusztaság; Rózsává lesz minden fűszál, Melyre az ő lába hág.
E hatalmas báj-seregnek Ki állhatna ellene? - Vitézeknek és bölcseknek Hódolniok kellene.»
Menjünk, Amor! - fejtegetvén A kötelet, ügyemet Nem enyhítem, s nem oldom én, Sőt szorítom szívemet.
Mondám, - és még tátva volt szám - Amor ennek örüle: «Így kell (úgymond) ezt akarám.» S kaczajjal elrepüle.
Szeretni s nem szerettetni! Egek! mely kín s gyötrelem! - Mért kell néked meglehetni, Szerettetlen szerelem!
Keserűség, epe s méreg Annak élte, ki így él, Boldogabban él a féreg - A fa-élet jobb ennél.
Kit bal sorsa így megvága, Annak egész valósága Megtestesűlt gyötrelem - Átok az ily szerelem.
A szerelem indúlatját Minden érzi s táplálja, S tevegetvén áldozatját, Gyönyörködve szolgálja:
A mennyeknek angyalai És a földnek férgei, Erdők s mezők polgárjai S a tengernek népei, -
Szeret minden általjában, S a szerelem köz pontjában, A mi csak él, öszvegyűl; - Ő nem szeret egyedűl.
Mely szó, mely nyelv dicséreti Érhetnék-el felségét? Hol a lant, mely elzengheti Csudálatos szépségét?
Ti, Apollo kedveltjei, Éneklői Hellának! S ti, Minerva neveltjei, Nagy költői Rómának!
Szemetekbe mondom néktek, S még sem sértem dicsőségtek: Ha őt irná Músátok, - Enniusok volnátok.
Óh! vajha kiszakaszthatnám Ezt a szívet keblemből! Vagy inkább, ha kivághatnám Az ő képét szivemből!
Hanyatlik is tűredelme Oly rég váró szívemnek; Kétségbesik hiedelme Csüggedező lelkemnek;
S ő mennyei kedvességben, Imádandó dicsőségben, Szánakodás nélkül áll Örömimnek sírjánál.
Szépségének látásától Elválasztom szememet; Méz-szavának hallásától Elszakasztom fülemet;
Elhagyom őt, - s megmenekszem, Okos én, azt gondolám, Balgatag! és megcselekszem - S valóban ment vagyok ám!
Mint ama ponty, ki megkapta A horgot és leharapta S lenyelte s ellódúla - Szépen megszabadúla!
Napok jönnek, napok mennek, De búm csak nem távozik; És az órák elreppennek, De sorsom nem változik:
A volkánok kifáradnak, - De nem az én tüzeim; Folyók, tavak kiapadnak, - De nem az én könnyeim;
Erdők, mezők felvídúlnak, Csillagzatok megfordúlnak, A szerencse forgandó - Csak inségem állandó!
Érzeményim seregében, Szenvedelmem markában Fekszem itt a völgy ölében, Mint a megholt sírjában.
Nincsen, ki bús kiáltását Visszhangozná szívemnek, Nincs, ki lankadt alélását Gyámolítná lelkemnek:
Az, a ki feltámaszthatna, És magamnak visszadhatna, Hajh! az nem hall engemet - Zúzd el, óh kín, szívemet!
A menő nap a jövőnek Adja által kínomat, Esztendő az esztendőnek Adja által sorsomat;
Az újságok megavúlnak, - De új mindég inségem; Fenyők, tölgyek meghajúlnak, - De nem hajlik hűségem.
Örömeim elhúnyának, Reményeim elhalának, De él mindég gyötrelmem, Halhatatlan szerelmem.
Nem birja ily sanyarú lét Terhét tovább ez a váll; Elhervasztó lehelletét Reám fuvá a halál;
A lélek és test ereit A keservek megvevék; Az életnek gyökereit A bú férgi elevék.
Idegimben, inaimban, Ereimben, csontjaimban Egygyenként hal az élet - Annyi remény mivé lett!
Amor fejem mint megcsalá! Hol agyamnak veleje? Melyen estem magam alá - Hol lelkemnek ereje? -
Sem a szívem, sem az eszem, Sem lelkem nem enyém már; S akármiként cselekeszem, Meg nem tér a vallott kár.
Aphrodita lator fattyja A teremtést úgy forgatja, Mint a lapbát kezében A gyermek víg kedvében.
A halvány ég csillagai Szomorúan pislognak; A szelek bús fúvalmai Fohászkodva susognak;
Én itt fekszem és dohányzom A kedvetlen homályban, És mindennel őt arányzom, A mi bennem s velem van.
Keblem habja hozzá tódúl, Tekintetem rajta függ; Szivem vére hozzá lódúl, Egész lelkem rajta csügg;
Képzeletim, gondolatim Körülötte forognak; Gerjedelmim, kivánatim Ő hozzá sovárognak.
Minden ideg hozzá vonúl, És feléje gerjedez, A két karom feléje nyúl S őt ölelni terjedez;
Létem minden érzeménye Ő hozzája vágyódik, Egész valóm szövevénye Ő beléje fonódik.
Nem csak teste delisége, Vagy bősége mellének, Nem csak szava édessége, Nem csak tüze szemének,
S nem virági arczájának Vevék így meg szívemet, Nem csak ezek ragadának Magamtól el engemet: -
Lelkében a titkos erő, Melylyel annyi csudát tesz ő; Lelke tud így bájolni, Szivet és észt rabolni.
A mit ő tesz, szép, nagy s dicső, Nagyszívűség s kegyesség; Szép, jó s édes, a mit mond ő, Mély értelem s bölcsesség:
De bár mennyi ez magában, Még nem minden érdeme, A tulajdon grácziában Van isteni kelleme:
A báj, melylyel teszi s mondja, - Ennek a szív oly bolondja; Módja oly megigéző Módjában oly phoenix ő.
A szerelem birodalmát Szívem öszve futkozta, És elveszett nyúgodalmát Szorgalommal nyomozta:
Imígy kémlelt nyugvó helyet, Hogy mindent víz takara, A végtelen özön felett Noé szelid madara.
Haszontalan jára kele, Mert nyúgalmat még sem lele: A galamb a bárkába, - S ez visszatért - kínjába.
Szívem kínja kedves nékem, Szeretem én kínomat; Ez teszi csak üdvességem S minden boldogságomat.
Nevetsz, látom, hidegebb vér, És gúnyolod eszemet? Mert jegedhez a tűz nem fér, Mely égeti keblemet? -
S mégis igaz: - őt szeretvén, Kínomat is kedvellem én: Mert a kínom hiszen ő, Az imádott öldöklő.
A szerelem sétálni vitt A hold ezüst fényében, S eltikkadva ülök most itt Egy bokornak tövében.
Ezerféle gondolatok Hasogatják fejemet; Ezerféle kivánatok Feszegetik mellemet.
Ragadj el, oh phantasia! Te az égnek tündér fia, S teremts oda engemet, A hol hagytam szívemet.
Az én lelkem mélyen vagyon A búban eltemetve: A szerelem verte agyon, - Ki vagyok én fizetve!
Semmi sincs a teremtésben, A mi nékem tetszenék, A miben, ha bár kevésben, Egy kis kedvem tellenék.
A természet (hajdanában Oly szép nékem) mostanában Semmi kellővel nem bír - Egy éktelen, puszta sír.
Mint a sas, úgy fellengezett Lelkem, őt nem esmérvén; Dicsőségre igyekezett - Szép jövendőt láttam én!
Amor ezt nem szenvedhette És lelövé nyilával, A szárnyait elmetszette S megkötözte lánczával.
A villámok országában, Nagy lelkeknek fény-nyomában Lelkem most már nem mehet, - Nyomja láncza, - nem lehet.
Váltig immár megviselték A vad kínok lelkemet, És egészen megérlelték A halálra éltemet.
Meghalni kész volnék is én, (Okom volna rá elég) De egy remény kecsegtetvén, Meghalni - nem tudok még.
S ez fő pontja az inségnek, Az emberi szegénységnek: Az életet sokalni És nem tudni meghalni.
Ennyi tüzes gerjedelem És lángoló érzemény, Ily állandó, hív szerelem, - És ő mégis oly kemény!
Annál, kit így bálványozok, Kedvet még sem lelhetni? Attól, kinek így áldozok, Kain-ként megvettetni?
Így imádni és szeretni, S kegyelmet még sem nyerhetni - Mint feszíti szívemet! Mint öldökli lelkemet!
A legvígabb múlatságban, Hol az öröm bút enyészt; A legnyájasb vígaságban Lelkem nem vesz semmi részt:
Egy szegletbe homorodva Szívem sebét vájkálom, S szorúlt mellből fohászkodva Kínaimat táplálom.
Keservimnek tengeréből, Inségemnek örvényéből, Akármiként cselekszem, Soha ki nem menekszem.
Falak, melyek közt lakozik, És élete folydogál; Karszék, melyen ül s dolgozik, Olvas, köt, tőz s irdogál;
Kendő, melyet kebelének Húllámai ringatnak, Melyet isteni szivének Verései mozgatnak;
Keztyűk, melyek bújtatjátok Szép kezeit, karjait; Czipők, melyek markoljátok Elevenke lábait;
Zsámoly, melyet tagjainak Édes terhe nyomogat; Pohár, melyet ajakinak Szűz rózsája szivogat;
Levegő, mely környékezed, Melyet beszí magába; Szellő te, mely őt legyezed, S béhatsz fedett titkába;
Kert, melyben ő gondolatit Ide s tova futtatja, S gerjedelmit, kivánatit Titkosan meghallgatja;
Hárfa, melylyel zengedezi A lantosok énekét, S ostromolja és béveszi A szív minden rejtekét;
Rózsa, melyet öntözének S letépének kezei, Melyet most szép kebelének Hervasztanak hevei;
Minden, a min tekintete, Minden, a min kedve függ; A mit ér s ihl lehellete, Minden, a min lelke csügg: -
Mint irígylem szerencsétek, Hogy őt érinthetitek! - Hátha még azt éreznétek? - De jobb, hogy nem érzitek.
Emberfajzat! akárki légy, Ki olvasod versemet, Belőlem te csúfot ne tégy, Ha nem értesz engemet:
Ez örvényes érzéseket, E tévelygő álmokat, Ezen hiú reményeket - Ne kaczagd e dolgokat.
Ha voltál már Amor rabja, Tudod, mi a szívnek habja; Ha nem voltál, hát még léssz - Ha kaczagsz, óh! balúl téssz.
A kelő nap tovább nyújtott Inségemnek követje; Az eső nap földhez sújtott Reményemnek képzetje.
Fájdalmimnak béhegedtek Szív-enyhítő könnyei; Panaszimnak elrekedtek Bút-oszlató versei:
Csak meredő tekintetem És szorongó lélekzetem S homlokom nagy cseppjei Inségemnek jelei.
Midőn Amor hozzám jöve - Bétekintett keblembe, És nyilával belém löve, S gyönyörködött sebembe,
S rabját immár, elszakasztott Engem ennen magamtól, S mind örökre elválasztott Boldog nyúgodalmamtól;
Szóval: Amor volt egészen, Ugy tett, a mint mindég tészen; Csak szárnyait veté el, S ülve harczol véremmel.
A szerelem hatalmával Imígy oda űzetni, S gőgje hegyes fulánkjával Imígy vissza döfetni;
Égő szívem lángjaival Imígy hozzá kapatni, S szíve büszke dagályival Imígy vissza csapatni:
Így hányódni és vetődni, Szaggatódni, feszítődni - Hol egy isten állatja, Ki mindezt megbirhatja?
Hogy csak kínja s aggodalma Boldogtalan szívemnek, S csak insége és siralma Foglalatja versemnek;
Hogy csak panasz, fohászkodás Minden hangja lantomnak, S kétségbesés, tébolyodás Minden sora dalomnak; -
Biz ez, Amor! nem neveli Dicsőséged, nem emeli, Sőt alázza nevedet, - Gyaláz, gonosz, tégedet.
Hegyen völgyön ácsorogtam, A nyúgalmat kémleltem, Fel és alá támolyogtam, De sehol fel nem leltem.
Balgatag! a békességet Magam kivül nyomozom, Holott én az ellenséget Kebelemben hordozom.
Ez az örvény feneketlen; Nincs mód benne, - lehetetlen, Bátor miként tünődjem, Hogy ebből kivergődjem.
Óh te! óh te! így ordítok Sokszor, midőn keblemet Amor víjja, s vadúl a sok Fene túrja szívemet:
Hogy az echók felrettennek És utánnam jajdúlnak; S a madarak elreppennek, S a kövek megindúlnak;
S én szorúló lélekzettel S égő, szomjú tekintettel Terjesztem ki karomat, S igy ölelem - kínomat.
Szüntesd, óh sors, haragodat, Szünj meg immár vagdalni! Vagy fordítsd el ostorodat, Vagy engedj már meghalni,
Ha ez volt feltett szándékod, Imily bánás szívemmel; Nem köszönöm ajándékod, Melyet adál éltemmel.
Mért lettem hát? és mi végre? Egyedül csak ez inségre? - Mondd meg, óh! mit vétettem, Fene sors, hogy születtem?
A szegénység és gazdagság Voltak Amor szülői, A félelem és az aggság Voltak az ő emlői:
Mert mindég kér és mindég ád - Óh be szegény! be gazdag! Fél s reszket, mint egy vékony nád A szélvészben, s mindég agg.
Ezerképpen érezhető, Csak hogy ki nem fejezhető Csuda minéműsége, Boldogsága s insége.
Testének egy mozdúlása, Karjának egy esése, Arczának egy pirúlása, Lábának egy vetése,
Szájának egy mosolygása, Szemének egy villáma, Mellének egy sohajtása, Keblének egy hulláma -
Ugy fogja meg a szíveket, Mint a fecske a legyeket, - Fegyver, melytől oda vész, Bármely erős, magas ész.
«Bünhödtél, föld, - légyen elég! Megsajnáltam siralmad; Derűljön fel a borúlt ég, Térjen vissza nyúgalmad!»
Mondá a nagy atya, - s meglett: A vérontás megszünék; Az egész föld megbékéllett. Mars a földről eltünék.
Mind a két fél megoldotta Foglyainak lánczait, És szabadon bocsátotta Honjaikba foglyait.
Mentünk tehát, szabadok már, S egy gállyára felültünk; Maradozott a francz határ, Jó szelünk volt, - repültünk.
De - hogy a nap már búcsúzott A láthatár szélében, S gállyánk még magasan úszott A tengernek tükrében, -
Terhes felhő tornyosodott A végtelen tengerre, - Az idő elkomorodott - Barnúlt a víz, - s egyszerre
Az ég sarki megdördültek, A villámok csattogtak, A havasok megrendültek, A kősziklák ropogtak;
A levegő madarai A part felé tüntenek, S a tengernek lakosai A fenékre ültenek.
Mindeddig csak a villámok Viaskodtak, morgottak; Estve lett, - és a hullámok Még békében nyúgodtak.
Mindeneket ijedelem, És rémülés töltött el; De nem volt még veszedelem - A szélvész még nem kelt fel.
Most egyszerre (irtózással Emlékezem még erre) A szelek nagy ordítással Zúdúltak a tengerre:
S magok előtt a habokat Dühösködve seperték, S felforralván tajtékjokat A felhőkkel keverték.
Hah! s most miként tusakodnak Egymással, mint villongnak! Nagy hegyekké halmosodnak, S a part felé tolyongnak.
Az orkánok le-lecsapnak Egy-egy örvény mélyére, Meg magasra fel-felkapnak Egy-egy hullám hegyére:
Vitorláink szakadoznak, Árboczaink recsegnek, Hogy fejeink borzadoznak, És szíveink rettegnek.
Itt egy örvény elnyeléssel Fenyeget most bennünket; Ott egy hullám temetéssel Ijesztgeti létünket.
Halál van már minden felől, Kerülhetetlen halál: Jobbról, balról, - hátul, elől - Most, véljük, - most - most talál.
A természet haragjába Rendiből kibomlani, És hajdani zavarjába Viszsza látszik omlani.
«Így van tehát elvégezve. Óh sors!! birószékedben? Ilyen vég van kijegyezve Számomra nagy könyvedben? -
A tengerre hát azért vitt A történet engemet, Hogy habjai oltsák el itt Mérges dühös tüzemet? -
Azt, a mit Mars elmúlatott A mit Amor csak halaszt, S az idő meg nem adhatott, Neptún adja hát meg azt? -
A kínok markából kivesz, Meggyógyítja sebemet; A nyúgalom ölébe tesz - Neptún vált meg engemet.
S hát ily pálya rendeltetett A nap alatt létemnek? Hát egy morzsát sem vethetett Amor éhes szívemnek? -
Nem volt méltó, valójában, Nem volt méltó születnem; És igen jól és bölcsen van, Innen ismét mehetnem.
Innen, a hol hű szerelmem Sohol meg nem szállhatott; Hol sohajtás volt élelmem Hol csak a köny itatott;
Innen, a hol érzeményim Eledelt nem lelhettek; Innen, a hol szép reményim Soha meg nem érhettek;
Hol sem másnak szerencséjét, Sem magamét nem tettem; Hol a dolgok vak cseréjét Csak bal félről érzettem;
Hol semmi nem viszontagolt, Meg nem fogott engemet; Hol csak méreg táplálta volt Esengő bús szívemet;
Oda, hol a kivánatok Keblemet nem zaklatják; Hol a szilaj indúlatok Szívemet nem szaggatják;
Hol a lelket nem csábítják Csalárd, hiú remények, S nem kötözik, nem szorítják Semmi kemény törvények
Menni - ám de nála nélkül? Hajh! itt a nagy bökkenő! Minden erőm itt oda dűl - Menni, midőn itt még ő!
Nem látnom őt, nem hallanom, Szerethetnem sem talán? Így tán jobb még vonaglanom Éltem kínos fonalán.
Vagy bár most itt volna velem Ő is a habok között, Mint akkor, hogy a szerelem Lánczával megkötözött:
Midőn véle Badacsonynak Szüreteltem hegyében, S egy estvén a Balatonnak Hajókáztam vizében!
Megragadnám karjaimmal És szívemhez szorítnám, És lángoló csókjaimmal Őtet végig borítnám;
S kétségbesve bele vetném - Mint borzasztja hajamat! - S a tengerben eltemetném Egygyütt véle magamat.
Hogy - ha már meg nem lehető, Hogy én éljek ő benne, Ha már enyém nem lehet ő - Senki másé se lenne;
Ha boldoggá engem nem tesz, Mást se üdvezíthessen; Ha szerelmet tőlem nem vesz, Azt mástól se vehessen.»
Ezek voltak gondolatim A hánykódó gállyában; Felzúdúlván indúlatim Vérző szívem habjában.
Haldokolván hiedelmem A fergeteg vészében, Majd elbőszűlt bús szerelmem Vesztét érző dühében. -
Végtére lecsendesedtek A harczoló hatalmak, Lassanként elszenderedtek Az ordító fúvalmak;
Lassanként lecsillapodtak A háborgó hullámok, És lassanként eloszlottak A csattogó villámok.
A félelem elenyészett - S égen, vizen és földön Uj élet s öröm tenyészett, S csendesség és béke lőn.
S én, hogy tovább folytassam még Háborúmat, ím élek! - Harczoljunk hát, ha nem elég! - Kínlódjatok, szív s lélek!
Gyenge szer az ember szíve, S mégis mennyi gondot ád! Te, kit ez már vízre vive, Úgy-e, meg sem gondolád? -
S mégis legszebb öröminknek A szívben van forrása, S legnemesebb tetteinknek Abból ered folyása.
Nincs elme, mely megmérhetné S egészen kimeríthetné Az emberszív fenekét, Ezer titkos rejtekét.
Mars zászlói eltüntenek, Fegyverei nyugszanak, Véres harczi megszüntenek, S rabláncai húllanak;
Örvendeznek a nemzetek, Kezet fog az ellenség; - Csak én - én! nem örülhetek, Mert, hajh! én rab vagyok még.
Noha Mars megszabadított, Amor rajtam nem tágított; Ennek hordom lánczát még, - Véle nincs még békesség.
Hogy először láttam én őt, Az elfelejthetetlent, Őt, a napként istenkedőt, A megnevezhetetlent:
Mint lövellett szívem felé A vér minden eremből, Szemem, fülem mohón nyelé - Nem mozdúlék helyemből.
Mint vonaglott minden ideg, Majd kilelt a forró hideg; Szívem miként remegett! Lelkem miként rebegett!
Mint tánczolt ő, a Graczia, Milyen könnyen lebegett! Miként örült Venus fia, A Stoa mint rettegett.
Minden szemek tánczolának, Valamikor ő tánczolt; Meredének, bámúlának, Ha leült és nyugodt volt.
Mily táncz volt ez - oly hajlékony, És oly lelkes; de kártékony! Mert im! ennek látása Volt eszemnek bomlása.
Zúg a zápor, - ordít a szél, - Csikorog a rengeteg; Dörög az ég, - fél, a mi él, - Iszonyú a fergeteg!
Viaskodik ég, föld, víz, tűz - Dühödik a természet, Egy mennykő más mennykövet űz - Így lesz a vég-enyészet!
A nyomorék, ím! itt vagyon, Szánd meg, villám, verd, zúzd agyon, - Égesd porrá csontjait - Szánd meg s végezd kínjait.
A szerelem s fájdalmaim A szabadba űzének; Andalogtam, - és lábaim A tündérhez vivének.
Ő egy hüves zöld ernyőben, Egész dicsőségében, Feküvék ott a szellőben, Egy szép álom ölében.
Arcadia ligetében Imígy feküdt kellemében Psyche, hogy megszerette Amor őt, s eljegyzette.
Egy délután - (lestem én őt) - A folyosón dolgozott; S két hó galamb a szűz előtt Édesen csókolkozott;
S karja s feje oda csüggve, Vélvén, maga van csak ott, S szeme a hív páron függve, Ő egy nagyot sohajtott.
Nemzetemnek Apollói, Képirói, faragói! Lantot, vésőt, ecsetet, Éltetni ez esetet!
Látnom őtet és szeretnem, Az ész bár mit tanácsolt, S nála nélkül nem lehetnem, Egy pillanat míve volt;
És azólta kebelemben Csak ő maga lakozik, És minden csepp vér eremben Csak ő néki áldozik:
Őt tárgyozza s őt találja, Őt tiszteli s őt szolgálja Lelkem minden érzése, Szívem minden ütése.
Mindenfélét megpróbáltam: Kártyáztam és koczkáztam; Olvasgattam, irdogáltam, Vadásztam és halásztam;
Gazdálkodtam, kertészkedtem, Vándorlottam, czirkáltam, Túnyálkodtam, bölcselkedtem, A harczmezőn szolgáltam,
Hogy lángomat elnyomhatnám, S gyötrelmimet elaltatnám; - Hajh! de szelet kergeték, S csak mélyebbre sülyedék.
A nap alatt ily szerelem, Mint az enyém, nem lángolt; Ily temérdek gerjedelem Egy kebelben még nem volt.
Szerelmei Petrarchának, Abeilardnak s Didónak, Szerelmei Júliának, Saint-Preuxnek és Sapphónak,
Mély szerelmek, nagy sérelmek, Szilaj kínok, vad gyötrelmek; De mind ez az enyémhez Hasonlítva - semmi lesz.
Mint a kőszál, hajthatatlan, Érzéketlen, szívetlen; Mint a halál, irgalmatlan, És mint a sors kegyetlen;
És gőgösebb Diánánál, És szilajabb Bellónánál, Minervánál ridegebb, És a jégnél hidegebb.
Makacs és megtörhetetlen, Mint ércz lelke Catónak; A kínokban telhetetlen, Mint vad szíve Nerónak:
A természet megvetője, A léleknek emésztője, A szív rabló kányája, Mint Petrarcha Laurája.
Könnyeim őt körül folyván. De ő meg nem lágyúlva, S panaszim őt ostromolván, De ő meg nem indúlva; -
Ekképpen áll ő gőgjében, Siralmimnak tengerében, És kettőnket így tipor, Engem s téged, Cypripor.
Minden szépben szépségének Nyomozom vonásait; Minden képben az övének Keresgélem bájait;
Ám de azt a kedvességet, Azt a lelket, életet, Azt a tökélletességet És gyönyörű keletet,
Hol lelhetném e világban Egy halandó valóságban? Ez angyali kegyeknek, Hol van mássok ezeknek?
Szabad voltam, fürge s oly gyors, Mint a szél a hegyeken; Virágoztam, - elmúlt jobb sors! Túl vagyok már ezeken.
Amor az, ki konkolyt vet Életünknek földjébe, A ki loppal ürmöt ültet Öröminknek kertjébe.
Úgy, a mint volt, minekelőtt Először megláttam én őt, Soha nem is lehet már, - Sőt naponként több a kár.
Óh! nyomorúlt buta nyelv te, Már mennyit nem dallottál? Szavad még sem érdeklette Azt, a kihez szóllottál.
Porba veled! tehetetlen, Hibás hangú, amoly lant, Mint a harang, mely kegyetlen Ütésektől megriant.
Sem elmémnek becsületet, Sem szívemnek szeretetet Eleget nem adátok, - Szálljon átkom reátok!
Beteg, sebes, törött, romlott Természetem ereje, És kiaszott, és megbomlott Csontom s agyam veleje;
S nem gyógyúlok, - sőt szívembe Ujdon-új tőrt s nyilat vet, S új mérget önt kebelembe Minden idő perczenet.
Lehelletem sohajtozás, Tekintetem siránkozás, Panasz hangja mellemnek, Jajverése szívemnek.
Te, ki alig világítasz Búmnak komor éjjében, S engemet nem gyámolítasz Szívem nehéz ügyében,
Szikra ész! setét agyamban, Mért nem húnysz el egészen? - Könnyebbség lesz tán sorsomban, - Húny el! húny el, jobb lészen.
Boldogok csak addig vagyunk, Míg éretlen még az agyunk; Vagy mikor ez meghűlt már, - Inségünkben ez határ.
Egy csillag sincs az egekben, - Komor az éj, s a szél fú; S engem e vad rengetegben Ide s tova hajt a bú:
Dühösködő indúlatok Viaskodnak keblemben; Rettenetes gondolatok Villámlanak fejemben.
Csak a baglyok huhogása És a hollók károgása Elegyedik jajomba: - A sors így visz síromba.
A világon setét éj van, A milyen bús szivemben; S én itt ülök magánosan, Fejem a két kezemben:
S óh! mely teli van kebelem! Amor ferdik véremben; S a temérdek gerjedelem Mint forr s habzik szívemben!
A féltésnek indúlatja Mellemet, hajh! mint szaggatja! Mint fúrdalja szívemet S rettegteti lelkemet.
Mint a füge áttétetvén Egy sivatag országban, Haszon nélkül úgy állok én Ez eleven világban;
Csak árnyék-kép vagyok én itt, Semmit meg nem foghatok; S ha megkapok is valamit, Semmit meg nem tarthatok.
A mi van, mind nem értem van: Így élek én - csak álomban, Lelkemtől elválasztva, Magamból kiszakasztva.
Nem vádollak én tégedet, Hogy ekként bánsz én velem, Jól esmérem én szívedet, Jóság az és kegyelem:
Sajnálod te szerelmemet, Mely engemet így sorvaszt, És becsülöd hívségemet, - Reménylem és hiszem azt;
Szeretnél te, ha lehetne, Ha szívedtől kitelhetne, Bizonyosnak gondolom, - Csak sorsomat vádolom.
Tovább immár lehetetlen Hogy viseljem sérelmem; Ilyen élet tűrhetetlen - Kétségbesik szerelmem.
A távóllét nem oltalom, - Nyúgalmam itt sem lelem; Sőt még vadabb a fájdalom, Mely itt dúlja kebelem.
Mit tegyek, óh! mit ne tegyek? - Fel van téve. - Oda megyek: Látnom kell őt akárhogy; Életem ott szebben fogy.
Egy hasonló valósággal, Kiben szív és lélek van, Ki szerelmet s hívséget vall, Élni Hymen lánczában:
Egymás egész birásában, A természet szép karjában, Élni vele és benne, - Be gyönyörű jó lenne!
Minden vagyont és értéket Egymással megosztani; Minden erőt s gyengeséget Egymással felváltani:
Jónak, rossznak cseréjében, A szerelem kebelében Élni vele és benne, - Be gyönyörű jó lenne!
Az egygyiknek szerencséje A másiknak nyúgalma; Egygyik szívnek a bibéje Másiknak is fájdalma:
Hogy a kettő csak egy lenne, S mindent csak egy okból tenne; - Imígy élni egymásban, A boldogság ebben van.
A kettőnek érzeményi Mind rokonok volnának; Kívánati és reményi Egy tárgy körül járnának:
S így szív szívben elmerűlve, Test és lélek egyesűlve - Imígy élni egymásban, A boldogság ebben van.
Ki voltam én, hajh! ez előtt? - Oly víg, nyájas és vidám! Előbb, hogy sem megláttam őt, S rám vetődött ez a hám.
S ki vagyok most? Egészen más, Amort s őt megesmervén; Létem csak egy nagy sohajtás - Magamból kifogytam én.
Csak midőn a végét érjük, Akkor, s előbb ne dicsérjük Örömünket, kedvünket, Szerencsénket, éltünket.
Téged látlak az egeknek Magas, tiszta kékjében; Téged látlak a vizeknek Folydogáló tükrében,
Nappal a nap aranyának Ragyogó láng-fényében; Éjjel a hold világának Reszkető ezüstjében.
Minden időperczenetben, Mindennémű szegeletben Üldözőm vagy szünetlen - Hagy békét, óh kegyetlen!
Elérem majd nyúgalmamat, Lovam kivisz bajamból: Igy bíztattam én magamat Eszét vesztett agyamból: -
S hegyekre fel, - völgyekbe le, Hanyatt-homlok nyargaltam; Fakóm vérzik, habzik bele, - Szegény! mert megsarkaltam.
Kedves fakóm! szép paripám! Jó állat, ne haragudj rám! A sors ezt már így mérte: Te értem, - én ő érte.
Ember, hát még dicsekedhetsz, Hogy szívvel és észszel birsz? Hogy érezhetsz s elmélkedhetsz - Balgatag, óh! jobb ha sírsz!
Éppen e két dicsőséged Káros részed, óh ember! Mert mindenik ellenséged - Téged a szív s az ész ver.
Oh! hogy e két szép forrásból Életünkbe annyi rossz foly! Átkozott szív! kivált te Vagy inségünk kezdete.
«Ha engemet, oly rég hívét, A gőgös elfelejtvén, Másnak adta meggyúlt szívét, Minthogy távol vagyok én? -»
Mint a nadály, úgy szívódik E gondolat lelkembe; Mint a féreg, úgy rágódik E félelem szívembe.
Remény! remény! jőjj le hozzám! Kétségbesés vicsorog rám, Valamerre fordúlok - Sok ez, óh ég! igen sok.
Szelid Musák! jól tudom én, Hogy tisztel ő titeket; Hogy Ninával levelezvén, Írt is ő már verseket.
Jól tudom én, hogy kedveli A poeták lantjait: Vajon hát mért nem sziveli Az én lantom hangjait?
Eratóm, te! silány lehetsz, Hogy kedvére szert nem tehetsz; S ha már úgy sem érdekled, Némulj el, - mit énekled?
Olvastam én a verseket, Melyeket irt e hunn szűz; Szappho írt csak ilyeneket, Kiből Hella csudát űz:
Szép, jó, nagy és kevésben sok Minden, a mit versbe fűz; Gondolati dicső sasok, Érzeménnye tiszta tűz.
Ti, Minerva tanítványi, Nemetek fő ragyogványi! Kik irtok vagy irátok - Lantja homályt hoz rátok.
Mint hűl s fűl a vér eremben, Mint szorongok s feszűlök; Mint borzadok tetememben, Mint kábúlok, szédülök! -
Mert naponként közelebb hoz A sors az ő honjához. Kínjaimnak forrásához, Nyúgalmamnak sírjához.
Napról-napra közelgetek A vad szívhez, kit szeretek; S ha ez még a régi lesz, - Ugy - életem végihez.
Akkor, midőn felzavarta Keblemben a nyúgalmat, S bájaival kicsavarta Eszemtől a hatalmat;
S nyájaskodó örömimet A porba leteperte, S fellengő szép reményimet Tekintete leverte;
Hogy elvette mindenemet, És rabjává tett engemet, Harmadik ősz most lészen - Ölt volna meg egészen!
Végtére hát elértelek, Édes hazám! tégedet? Végtére megnyerhettelek? - Itt csókolom földedet.
Óh Hunnia! sínlettelek, Kedves honom, tégedet! Te, kit mindég sziveltelek, Nyisd meg anya-öledet! -
Hogy elmentem, poklom valál: Jobb élet-e avagy halál, A mire most érkezem? Óh hazám! azt kérdezem.
Kellemek, a milyeneket Csak egyszer ád a bölcs ég; (Mert mint eddig ilyeneket Senkinek sem adott még,)
És a melyek szerzésével, Míg e pompás egészet Létre hozta, sok kincsével Szegény lett a természet;
Kellemek, a milyeneket Csak látunk és érezünk, S imádunk, mint isteneket, Óh! de meg nem nevezünk;
Mert sem Flóra országában Színeik vagy képeik, Sem bár mely nyelv birtokában Nem lelődnek neveik.
Test, a milyen nem iródott, Sem soha nem festődött, A milyen nem faragódott, Soha nem is képződött:
Oly gyengéded, s mégis velős, Oly gömbölyű s oly teli, Oly könnyűded, s mégis erős, Oly hajlékony és deli.
Melynek csuda szövevénye Liliom-hó s rózsa-láng, Melyből Amor boldog kénye Szemérmesen mosolyg ránk;
Melynek minden mozdúlása, Fordúlása, helyzése, Új csudának támadása S új kellemek nemzése.
Szemek, melyek ragyogása A napfényt megelőzi, Melyek édes hunyorgása A szíveket meggyőzi;
Melyek száz kényt élesztenek És a vért felforralják, Halálos nyílt lövellenek És az észt megfagylalják.
Tekintet, mely meghasítná A követ is élével, És az éjt megvilágítná S felderítné tűzével;
Tekintet, mely meggyógyítná A halálos beteget S melegével meglágyítná A mereven hideget.
Arcz, a melynek rózsáiban A szemérem mosolyog; Melynek minden vonásiban Amor szívet les és - fog.
Ajak, azon megtestesűlt Szerelem-csók formája Melyet Amor ajkára szült Psyche bíborláng-szája.
Haj, a melynek szőke selyme Ezer gyűrűt formáló, S az észnek oly veszedelme, Mint a halnak a háló.
Kezek, kiknek tudományok Oly sokféle s olyan szép, S remek minden csinálmányok, Legyen az hang vagy írt kép.
Kebel, melyen az életnek Legédesb reményei Mosolyogva integetnek, Hogy ott tellnek kedvei;
A hol minden indulatok Kényeket kiélhetnék, Minden gondok és bánatok A Lethét fellelhetnék.
Kebel, melynek látásában Minden csepp vér felfordúl, És szerelmes olvadtában A szív majd nem elcsordúl;
Melynek fénylő gyöngy havában Amor magát rengeti; (Boldog szív, mely két halmában Kedve sírját lelheti!)
Szemöldökök, a két szemnek Diadalmi boltjai; Lábak (ezen szép tetemnek Lebegő gyors szárnyai),
Kiknek minden lépésével Szép, jó és nagy tétetik, - A tavasznak levegtével A virág így születik.
Szív, a melyben a szerelem, Barátság és a szűzesség, Az alázat s tűredelem S az angyali kegyesség
S minden erkölcs bámúlandó Egygyességben lakozik; Szív, mely erős és állandó - Soha meg nem változik.
Elme, mely mint a napsugár Elhat minden mélységbe, S magasan és sebesen jár S nem jut soha kétségbe;
Elme, mely az igazsághoz Szint oly bátran repűl fel, Mint a sas a napvilághoz, És soha nem csügged el.
Lélek, milyen nem vala még Egy halandó hüvelyben; Óh dicsőség! oh istenség! E múlandó lepelben!
Lélek, kinek bár hatalmát Eszemmel fel nem érem, De rajtam nyert diadalmát Érzi minden csepp vérem.
Lélek, te ki a szíveket Folyó lánggá olvasztod, S a testektől a lelkeket Bájoddal elválasztod;
Kinek minden indúlatja - De ki meri festeni, Vagy mely elme gondolhatja Azt, a mi oly isteni?
Lélek, a ki Croesust tenne A nyomorúlt Irusból, Ki által tán Caesar lenne Catóból és Brutusból;
A ki könnyen hihetőkké Teszi Plato álmait, S Amornak elvehetőkké Csélcsap lenge szárnyait;
Ki egészen kimeríti Az érzemény forrását És magával békeríti Reményeink járását;
S a szívnek megtapogatja Leggyengédebb hurjait, S bájával kicsalogatja Legtitkosabb hangjait;
Ki beszíjja életünket És a szívet elnyeli, S megragadván a lelkünket, Az égbe felemeli;
A ki saját erejében Elég maga magának, S még sem kevély érzésében Hatalma nagyságának.
Ének, melyben magát az ész Gyönyörködve megissza, S józansága könnyen s úgy vész, Hogy soha nem tér vissza!
Ének, melynek zengésére Theba meg felépülne, Mely leszáll a szív mélyére, Hogy - egy bölcs megőrülne; -
Melynek hangja ömledezvén, Megenyhűl a fájdalom, (Hajh! érzettem, jól tudom én!) S mosolyog a síralom;
Melynek édes hangjaiban A bú magát felejti; Melyben még száz olyan báj van, Hogy azt szó ki nem ejti.
Táncz, a melynek kellemeit Még Medina sem birja, Melynek gyönyörűségeit Le Apollo sem írja;
Hol a lábak oly ékesen Rajzolják a hangokat, És minden tag oly édesen Késéri a lábakat;
Táncz, a melynek látására Minden csepp vér felzendűl S kész mindennek dúlására, S minden szív-húr megpendűl;
Táncz, a melynek érzésére Az öt érzék nem elég, S tökélletes értésére Ötször öt is kevés még.
Nagylelküség és méltóság, Melyben nincsen büszkeség; Lélekbeli való jóság, Melyben nincsen gyengeség;
Elevenség és nyájasság, Melyben nincsen feslettség; Serénység és szorgalmasság - Mindenre rá-termettség.
Ezek azok - a bűbájok, Kik engem meggyőzének, Hol van egy bölcs? - nézzen rájok - S mondjon engem gyengének.
Ezek azok, - hol van a ki Rabja nem lesz ezeknek? Álljon elő hát valaki Czéhéből a bölcseknek.
Egek! már ily nagy ideje, Hogy elmém őt képezi; Immár három esztendeje, Hogy szívem őt érezi;
Hogy áldozok és éneklek, Álmadozom és írok, Hogy könyörgök és esdeklek, Imádkozom és sírok;
Hogy tékozlom szép erőmet S vesztegetem szép időmet, Hogy emésztem lelkemet, - S még sem szán ő engemet!
Amott látom domborodni Nagy-Somlónak kalapját; Amott, jobbról, nyálasodni A Marczalnak iszapját;
A felhőben merőn ott áll A sümeghi vár foka; A Bakonyból ott kandikál Tátikának homloka;
S a tündérnek lakóhelye, Kínaimnak a műhelye, A kék gőzben ott borong - Kebelem, hajh! mint szorong.
Jól tudom én, mit kellene Cselekednem ő vele, S kívánságom bétellene, Szikrát fogna kebele:
Meg kell vetni! ezt tanítja A szerelem mestere; A megvetés, azt állítja, A szív legjobb fegyvere;
Mert a gőgös nem nézheti, Ha valaki őt megveti: - De hajh! ezt nem tehetem, - Mert őt másként szeretem.
Láttam ismét! - a régi ő, - Szép ő most is, sőt még szebb még, Megérlelvén őt az idő - Gőgösebb is tán, mint rég!
Miként nőttek szépségei, - Nőni fognak szerelmim! Százszor többek kellemei, Többek lesznek gyötrelmim!
Alig esmert meg engemet, S észrevévén inségemet, Öszvecsapta kezeit - S lesütötte szemeit.
Mint reszkettem, borzadoztam, Lépésem mint őgyelgett Mint szorongtam, fúladoztam, Lelkem miként szédelgett;
Pozsgott a vér ereimben, Keblem vadúl háborgott; Sós könny forrott szemeimben, S a szív bennem csikorgott,
Midőn mentem ő hozzája; - De hogy mézes rózsa-szája Édesdeden üdvezlett - Lelkem sokkal könnyebb lett.
Hajh! kemény ő s érzéketlen, Most is dúlja életem; Kínaimban telhetetlen - De őt mégis szeretem.
Egész létem vele teli, S a míg vérem meg nem hűl, Őt szereti s őt tiszteli Szívem s elmém egyedűl.
Csak a vége életemnek Lesz határa szerelmemnek; S ha síromon túl sincs vég, Szeretem őt ott is még!
Óh természet! mit vétettem? Mért lehetsz ily mostoha? Anya! meg nem érdemlettem Ezt a sorsot én soha.
Mért vonál ki hát engemet A nemlétnek méhéből, Ha kizárod kebelemet Emlőidnek teljéből? -
Vajh! mért adtál ilyen szívet, Imígy érzőt s ilyen hívet, Ha nincs szív, mely szeresse S érzelmivel tölthesse?
Mondd meg, Zephyr, mi dolgod van A szűz kebel leplében? Mit legyezgetsz? mi van ottan, A szép kebel völgyében? -
Amor van ott bizonyosan, S ott békével szendereg; S azt vélvén, hogy anyjánál van, A gőgöst nem sebzi meg.
Ne, óh, Zephyr! ne legyezd őt, A hüvedben ott szendergőt! Hadd ébredjen egyszer már! Szívem immár oly rég vár.
Jól látja ő, mint hervadok, És jól tudja, mi hervaszt; Jól látja ő, mint lankadok, S ő kaczagja talán azt? -
Vagy segítsd ki lánczaiból, Óh bölcseség, szívemet! Vagy csald hát ki sánczaiból Lantom, ellenségemet! -
De hiába fohászkodom, Haszontalan rimánykodom: A halál lesz oltalmam, S csak a sírban nyúgalmam.
A vad szívet irgalomra S tán szerelemre birom, És szert teszek nyúgalomra, Ha érzelmim leirom:
Nyomorúlt! így gondolkoztam, S írtam e bús verseket; Hajh! de szörnyen csalatkoztam - Szélnek írtam ezeket!
Dicsőítő gondolatok! Bálványozó indúlatok! Kiáltástok fel nem hat - Káiné az áldozat.
Most már tudom, mit cselekszik Amor ezen világban; Most már tudom, miként fekszik A féreg a virágban;
Miként emel magunk felé, S magunk alá miként nyom, Mihelyt magát befészkelé A szerelem - most tudom:
Mi a szivnek üressége, Melyet meg nem tölthetni; Mi a szívnek telisége, Melyet ki nem önthetni;
Mi a szívnek kivánsága, Melyet el nem fojthatni; Mi a lélek szomjúsága, Melyet el nem olthatni;
Mi a lélek lankadása És a fejnek csüggése; Mi a testnek hervadása És az élet tünése; -
Hogy örömink csak árnyékok, Kedvünket nem tölthetik; S reményink vízbuborékok; - Boldog, ki nem születik.
A számtalan félelmekből Az vala leggyötrelmesb, A számtalan gyötrelmekből Az vala legsérelmesb,
Hogy én őtet így szeretem, S őt majd más is szereti; De én őt el nem nyerhetem, S más majd még elnyerheti!
Hála légyen csillagomnak! Vége már ez egy kínomnak: Szíve szint oly szabad még, A mily szabad volt mindég.
Vajjon mire magyarázzam E homályos titkokat, Ne talántán elhibázzam Azoknak mivoltokat? -
Ugy magába vonja magát, Üldögel és fanyalog; Lecsüggeszti fejét, nyakát, Ugy búsong és andalog? -
S mint a köd az ég tisztáját, Ugy borítja szép arczáját Egy lankadó halványság - Mi ez, ha nem kivánság?
Akárhogy van, de kínaim Nincsenek már kedvére, És esdeklő panaszaim Elhatottak szívére:
Olyan mélyen gondolkodik S rám mereszti szemeit; Gyakran sohajt s fohászkodik És tördeli kezeit;
Társaságba általl menni, Csak magával kiván lenni; Gyakran dagad kebele - Mind ez minek a jele?
Oly kedvetlen s nyughatatlan, Sokszor köny jő szemébe; Bizonyos és csalhatatlan: Amor szökött szivébe.
Hogy kiván ő, hogy szeret ő, Ennyit tehát tudnánk már - De kit? - Hajh! itt a bökkenő, A titok, mely annyit zár.
Ah! hogy lelkem felderüljön, Hogy tetemem felépüljön. Hogy szívemben békesség Legyen - sok kell ahhoz még.
Bízakodó reményekkel Közelíték hozzája, És epedő bús szemekkel Tekintettem reája;
És szép kezét megcsókolám, (A szerelem vakmerő) Miért oly bús, tudakolám, - Pirúlt, de nem szóllott ő;
De képe megháborodván És leplével viaskodván Hullámozó kebele - Elegendőt felele.
Mind ez vissza nem adhatja Még nyúgalmát lelkemnek; Mind ez meg nem gyógyíthatja Nyavalyáját szívemnek;
Erre búm még el nem tünik, Melyben oly rég borongok, S a háború meg nem szünik, Melyben oly rég szorongok.
E szikrája a reménynek, Egy csalóka tüneménynek Szemfényvesztő látszatja, Szívemet megcsalhatja.
A reménység és félelem Hányja-veti szívemet, - Szűnj meg! szűnj meg, óh szerelem, Végezd kínos ügyemet!
Ha reményem így súgárzik, S mégis félek, hogy megcsal, - A menny s pokol itt határzik Ezen ponton egymással.
Így rettegvén reményeim, Így remélvén félelmeim, Mennynek, földnek istene! Mely vad kín ez, mely fene!
Sokat mondtam szépségéről Kedves ellenségemnek; Sokat mondtam inségéről Búba merűlt szívemnek;
De mind ez a keserveknek, (Tudja szívem tájéka) S az isteni kellemeknek Még csak nem is árnyéka.
Bájainak seregéből, Kínaimnak ezeréből, Csak parányit festhettem: Mert szót, színt nem lelhettem.
A titok kinyilatkozott: Szeret, - de nem engemet! Nem érettem sohajtozott - Fojtsd meg, óh kín! szívemet!
Boldogtalan indúlatok, Melyek létet adátok, - Emlők, a kik tápláltatok, Nézzétek itt munkátok! -
Nyílj meg, óh föld! - szakadj rám, ég! E pontban itt hadd legyen vég: S te, ki megölsz, vad lélek! Légy boldog! - ha nem élek.
Elmégy tehát, szegény lélek, Oh te példa nélkül hív! - Eredj! jobb lesz, ha nem élek, - Halj, óh halj meg, kinos szív! -
Ha nem szánta bal sorsomat, S meg nem indúlt kinomon: Hadd csúfolja halálomat, Hadd tipródjék síromon.
Eredj, lélek! - halj meg, ó szív! Te utolsó cseppedig hív! - Vad kedvéhez tedd ezt még - Vajha tetted volna rég!
Csörgő patak! életemnek Mint az hajdan foly vala, Igaz képe, míg mellemnek Szabad volt bal oldala;
Oh te! kinek gyöpös partján Jár és nyugszik gyakorta, A vad tündér, a ki nem szán, S életem letiporta.
Kinek folyó tükörében Lelé csak mássát a test, Melyet egész szépségében Senki soha le nem fest;
Óh te! kinek siralmimmal Szaporodott folyása, És panaszos hangjaimmal Elegyedett zúgása! -
Százados tölgy! te ki épen Állasz itt még, noha vén, Tiszteletre méltóképpen A mezőnek közepén;
Te, az idők repűltében Annyi szélvész játéka, S oly sok nyárnak hévségében Annyi vándor árnyéka!
Óh te! kihez támaszkodva A gyönyörű fáradt test, Szép s nagy lelke gondolkodva Nézte, mely szép a napest;
Kinek csipkés leveleit Sohajtásim ingatták, Kinek erős gyökereit Bús könnyeim itatták!
Te árnyékos, hüves erdő! Annyi madár tanyája; Kit gyakorta megkeres ő, Szívem kedves kányája;
Te, kit szava víg hangzattal Oly sokszor meglelkesít, És elméje gondolattal Oly bőven megnépesít.
Kinek zengő homályában A bús annyit tévelygett, Midőn párja birtokában Minden madár enyelgett;
S a természet emlőiből, Ki mindent élésre hítt, S az állatok örömiből A bús szív csak mérget szítt.
Halljátok! kik esmerétek Keserveit éltemnek, Kik szántatok s részt vevétek Gyötrelmiben szívemnek:
Örűljetek, hiv barátok! Boldoggá lett éltemen, Áldássá lön a vad átok, Mely függ vala szívemen;
Haljad s érezd, föld s levegő! Enyém! Enyém örökre ő! - Hálá, Lízám, szívednek! Sorsom! rendelésednek!
Musám te! ki zokogással Töltéd a természetet, Töltsd most örömkiáltással Napnyúgotot-keletet!
Patak! ittad siralmimat? Most örömim könnyét idd! - Zephyr! hordtad panaszimat? Most örömöm hangját vidd! -
Amor látván hívségemet, Üdvezíté szerelmemet: Az égbe felemele, Hol Psyche van ő vele.
Vétettem én, mondván, hogy jég Isteni jó s nagy szive; Szeretett ő engem mindég, Hívem volt, mint én híve;
Egymást látván, legottan már Egy úton járt érzésünk; Rossz emberek (sok sziv így jár!) Gátlák ölelkezésünk:
Szívem lángját kikémlelték, Szerencsémet irigyelték, Rágalmazták lángomat, - És megásták poklomat.
Ti, a sorsnak ostorai, Jó hír s névnek férgei, Társaságnak sátánjai, A sziveknek mérgei,
Becsületnek gyilkossai, Az erkölcsnek gyötrelmi, Az ifjúság áspissai, Teremtésnek fertelmi, -
Töpörödött boszorkányok! Néktek most már füttyöt hányok: Károgjatok bár, nem árt, Nyelvetek nem tehet kárt.
Kivált, ragyás, aszott bagoly, Te, az erkölcs Parcája, Ki mindent megrágsz, mint a moly, Belzebubnak kajlája!
Ki csak alig mozogsz immár, Nyelved mégis kerepel, Kit a pokol nyilt öllel vár, S ha mégy, - bezzeg ünnepel,
Pondró-nyelved csak turkáljon, Szívnek vermet csak áskáljon, - Banya! most már nevetlek S mind örökre megvetlek.
Ti, kik kivűl úgy fázátok A szerelem jegétől, Midőn belől lángolátok Ugyan annak tüzétől,
Szomjúzátok, éhezétek, - S gyötrelmiben éltemnek Már szinte megdermedétek, Érzeményi szívemnek!
Lakozzatok az örömben, Melyet Amor nem külömben Ád néktek, mint azokat A mélyen fájt kínokat.
Ti, kik szívem fájdalmával Szövetkezve valátok, S mindent a bú fátyolával Beborítva látátok,
S minden tárgyból körűltetek Gyötrelmeket fonátok, Szépből s jóból előttetek Keserveket szívátok, -
Elmém munkás rajzatai! Érzelmim hű barátjai! Most örömre menjetek S mindenről azt szedjetek.
Fájdalmimban átkoztalak, Midőn kínzád kebelem; Dicsérlek most és áldalak, Boldogító Szerelem!
Kifizetéd uzsorával Sérelmiért szivemet, A boldogság méz-árjával Borítván el létemet:
Már majd alig viselhetem, - Öröm minden lehelletem, - Nappalom és éjjelem, - Áldott légy, óh Szerelem!
A természet kebelében, Erdőnek homályában, A tavasznak örömében, Virágok illatjában,
A pataknak csörgésében, Pacsirtáknak szavában, Fülemilék énekében, És gerliczék csókjában, -
A mit lelkem titkon sejtett, Mind igazság s valóság lett; Mind világos érzemény S teljesedett szép remény.
Minekután a kezünket, (Áldott, dicső ünnepnap!) Mint isten már rég szivünket, Öszveköté a főpap,
Hajh! mi történt akkor velünk! Mint szédelgett az agyunk! Miként feszűlt s fúlt kebelünk, - Nem tudánk, mikép vagyunk:
Megakadott lélekzetünk, Elfúl, véltük, az életünk, - A pamlagra hanyatlánk - Halált vélénk jönni ránk.
Soká fel nem támadhatott Lelkünk részegségéből. Enyém s tied hallatszhatott Csak a csókok neszéből;
S midőn aztán tört hangzatban Ő énnekem így beszél; «Egy imilyen pillantatban A szív - századokat él! -»
Újra záporként esének Gyöngyhavára kebelének Örömimnek tüzei S örömimnek cseppjei.
Eltörlötték inségemet Az örömek kinn és benn: Úgy élem most életemet, Mint a gyermek az ölben;
Örömadás, örömvétel, - Kedvünket így cseréljük; Egy perczenet sem illant el A nélkül, hogy ne éljük.
Nem cserélnék koronákkal, Sőt magával mennyországgal, Ha már itt is égig hág Az emberi boldogság.
A kínokról beszélgetnénk, Melyek tépték keblemet, Míglen öszvekerűlhetnék, S kitanúlta szívemet; -
S könnyei megáradának Földre szegzett szemének, És rózsáin arczájának Tündökölve függének.
Fájt angyali jó szivének, Hogy viperák beszédjének Oly sokáig hihetett, S majd áldozat lehetett.
Ő is engem rég szeretvén Szívbéli vonszódásból, Sokat szenved szintúgy, mint én, Csakhogy külön forrásból;
De megbocsát mind azoknak, Kik méreggel itatták, Megbocsát a Júdásoknak, Kik szivünket szaggatták.
Míg vize lesz a tengernek, Ember lészen az embernek (Ádám ólta így vala) Ördöge vagy angyala.
Eddig a bú fellegével Volt minden béterítve, És az élet csömörével Minden egybe vegyítve:
A madarak örömdala, A természet élete, Minden - nékem csak kín vala, És méreggel étete;
De most minden örömöt ád! Az is, ez is, a te munkád, Lizám! Napja létemnek, Istennéje szívemnek.
Más a világ ábrázatja, Másként látnak szemeim; Más a dolgok folyamatja, Más hangúak verseim;
Mások éltem érezeti, Más alakja testemnek, Mások lelkem repűleti, Más aránya létemnek;
Más most egész természetem; - Mert szeretek s szerettetem; Másként jár most az idő, Miólta már enyém ő.
Nézd e rózsát bimbójában, Kebele még bezárva! - Nézd emezt itt virágában, Kebele már kitárva! -
Olyan valál, szép kedvesem, A leányi pártában; Ilyen vagy most, szerelmesem, Hymen nyoszolyájában;
S ennek itt már húll levele, Teli maggal a kebele; Ha ilyen lész, legszebb lész, Ámbár rózsád oda vész.
Tiéd minden gondolatja És értelme lelkemnek; Tiéd minden indúlatja S érzeménye szívemnek;
Tiéd minden kivánatom, Tehetségem és erőm; Tiéd minden akaratom, Téteményem és időm;
Tiéd vagyok mindenemmel, Mind lelkemmel mind testemmel, Ébren úgy mint álmomban, Éltemben mint holtomban.
Egymás mellett be szépen áll, Egymást által ölelve, E gyengéded két rózsaszál, Bimbójából feselve!
Milyen szépen indúlának Itt egygyütt virágozni! Miként öszvehajúlának, Lenni, múlni, magozni! -
De a kertész eljövendő, S más karóhoz elkötend ő, Szegény rózsák, titeket, Mint a sors sok szíveket!
Néha, midőn mellettem ül, S ereimben a vér forr, S kivántában keblem feszül, Imígy esdek én sokszor:
«Adj egy csókot, adj te kedves, De hosszút ám s édeset, Éles legyen, tüzes, nedves - Fájjon is egy keveset! -»
S ha oda hág az érzemény, Honnan tovább nincsen remény, - Vajha ezer határnál, Halál, egyszer ott várnál!
Eddig csak bús henyélésben Múlt életem ideje; Sorvadt a sok epedésben Csontom s agyam veleje;
De megtérvén most már béke S nyúgodalma szívemnek, Ujjúl ismét tehetsége És ereje lelkemnek:
Buzog ismét ifjúságom; Munkál s teremt valóságom; Mert van tárgya éltemnek, Birodalma szívemnek.
A tudomány és dicsőség Mindent igért czéljánál, Az ember, e lelkes por, még Mindenkor csak szomjan áll:
Mert erejét s tehetségét Ott csak nőni érezi; De nyúgalmát s békességét Mind ez meg nem szerezi: -
Csak szerencsés szerelmében, Hogy úgy él, mint bölcsőjében A gondatlan csecsemő, Teljes nyugodt s boldog ő.
Midőn gyermek-időnk elmúlt, S agyba, mellbe a gond gyűl, Életünk, hajh! be nyomorúlt Egy osztozó szív nélkül! -
Szánlak, leány! szánlak, legény! Kit a sors ily átka nyom; Egyedül vagy, óh te szegény! Csömör élted s únalom:
Mert egy ember még csak egy fél, - És egészen csak akkor él, (Akárki bár mit beszél,) Midőn két szív egybekél.
Szinte már majd öszvecsaptak Az inségnek árjai Fejem felett; - de felkaptak Jókor a sors szárnyai;
S ide hoztak, hol már teljebb Az emberszív nem lehet; Ezen pontra, honnan feljebb A boldogság nem mehet:
Lelkem minden gondolati, Szívem minden kivánati Örömekből tenyésznek, Örömekben enyésznek.
A természet emlőiből Fejjünk, a mit fejhetünk; Az életnek örömiből Éljünk, a mit élhetünk;
De mindég úgy, hogy kivánat Maradjon még keblünkbe; Ha ez kihal, csömör s bánat Jön megzabált szivünkbe.
Tarts mértéket élésedben Úgy lesz mindég érzésedben Örömvirág - és gyümölcs, - Imígy él az igaz bölcs.
Végre tehát elnyertelek, Boldogsága szívemnek? - Mennyi kínnal kerestelek, Oh élelme éltemnek! -
Holtomiglan hát lakhatlak, Édes földje honomnak? - Békességben hát birhatlak, Fészke gyermek koromnak? -
A sors hol nem hánya-vete E háborgó világban! - Hányszor csak nem eltemete Messze földön s országban! -
Mars vérengző harczaiban Hány halál közt forogtam! - Amor pokol-kínjaiban Hajh! miként nyomorogtam! -
De sem Mars vérszolgálatja Most már nem köt engemet; Sem Amor nem sanyargatja Sem lelkem sem testemet.
A szigorú kötelesség Most azoktól el nem vág, Kikhez csatolt a szivesség, Szerelem és barátság.
Itt, a föld e szegletében, A nyúgalom karjában, A természet kebelében, S öröminek árjában,
Szabad vagyok, mint a madár A levegő térében; S boldog, mint egy gerlicze-pár A szerelem fészkében.
Távól a világ zajától S haszontalan füstjétől, A nagy város pompájától S veszedelmes szelétől;
Hol a negéd s hivalkodás Minden gond és tétemény; S a fertelmes bujálkodás A szerelem érzemény;
Hol Amornak örömeit Pénzért adják és veszik; S a szív mélyebb érzéseit Bolondságnak nevezik.
Hol Hymen szent nyoszolyája A bujaság fertője, Hol azután e bűn fája Ezer más bűn termője.
Hol az isten tiszteletét Haszon s pompa téteti; A haza szent szeretetét Az elfajúlt neveti.
Hol az igaz, a nagy, szép s jó, A jámbor és ártatlan, S a szabadság, - csak gőz és szó, Kaczaj tárgya s szokatlan.
A hol a nyelv hízelkedik, Édes-szépnek mondója, Óh! - pedig csak incselkedik, Mint Évának kígyója.
Hol az arczák mosolyognak, Midőn a szív mérget főz; Az igazak nyomorognak - Mert a ravasz mindég győz.
Hol a fényes társaságok A léleknek únalom; A tomboló múlatságok Szívnek s testnek ártalom;
Hol a haza reményei Undok Phrynék ölében, Atyák s anyák örömei Elhervadnak rendében.
Hol az erkölcs kelleméről Fennen szólnak, dicsérik, Holott azt csak a nevéről És könyvekből esmérik.
De, hol atya s anya már rosz, Hogy lenne jó magzatja? - Mert a varjú csak varjat hoz, Csak sasnak sas fajzatja.
Hol az ifjú megvénhedik, Még előtte korának; És a vén megmerevedik, Baj s terh másnak s magának.
Hol a szülők nyomdokiban Sietvén a gyermekek, A feslettség dolgaiban Korán lesznek remekek.
Hol az élet szükségeit Csak fényűzés tenyészti, S legszebb, legjobb örömeit Színlés s negéd enyészti.
Hol a kisebb a feljebbet Hah! gyomrából gyűlöli, De félvén az erősebbet, Tömjénekkel füstöli.
Hol, mint a kinyilt virágnak Ezer az ő mirígye, Úgy minden kis boldogságnak Ezer az ő irígye.
Hol a villám, melyet meggyújt A bosszúnak szikrája, Nem dörögve, mosolygva sújt - Csók-hang minden lármája.
Hol a szépnek csak felkent máz Lílioma s rózsája, Mert a nélkül ijesztő váz, Medusa-kép arczája;
S az embernek és dolgának A jóság oly fedele, Mint Aesopus farkasának Báránybőr mily hüvelye.
Hol a nagyság csupa negéd, A gyávaság jámborság; Csak önhaszon másnak segéd, S a bátorság latorság;
Hol a szépség csak czifraság, Csak czikornya s mesterség; Érzékenység csak puhaság, S a szolgaság emberség.
Hol okosság a ravaszság, A barátság tettetés, Gorombaság az igazság, A méltóság megvetés.
Hol a gazdag, nagy s okos úr, Bár többnyire otromba, Mint a rézzel bétekert húr, Fényes, - hangja goromba.
Hol semmiben nincs valóság. Semmiben nincs élelem; Semmiben nincs állandóság, Semmiben nincs értelem.
Hol a jó is hamar kábúl, Az örvény elragadja; Ritka szív, mely el nem csábúl, Mely magát meg nem adja.
Voltam benned, óh Ninive! Örvényed megláboltam; Kegyes sorsom meg kivive - Mert ide-való voltam:
Itt vagyok most az enyémben, A magamé egészen, Itt, hol csorbát kedveimben Ember-erő nem tészen.
Vezérlőm itt a bölcseség, Könyvem a nagy természet, Nézőszínem a föld és ég - S napkelet, napenyészet;
Itt más csélcsap akaratja Nem parancsol kényemnek, Lelkemet nem szorongatja, Nem szab módot éltemnek.
A szerencse s a hír elől E szegletben elrejtve, Nem tudván a világ felől Semmit, - tőle felejtve,
Értelmemet és szívemet Örömök közt mívelvén, Napalatti életemet Boldogúl itt élem én.
Gazdálkodom: szántok, vetek És kenyeret aratok; Kertészkedem: fát ültetek És gyümölcsöt szaggatok.
Most előttem a gabona, Fű-rend és vad esik csak, A mint látám, még katona, Hogy emberek húllottak.
Itt semmi nincs megkeverve A nagy világ mérgével; Semmi nincs itt megtekerve Politika kérgével.
Az egyszerü természetet Mesterség nem nyirbálja; A nyúgalmat és életet Irígység nem túrkálja.
Itt a lelket, akár tél van, Akár tavasz, nem nyomja, Mint a roppant palotákban, Az únalom ólomja.
Nem rabja itt a szokásnak Sem a lélek, sem a test; Itt az ember, egy a másnak Nem ás vermet, nem hány lest.
Itt előttem nem botorkál Oly nyavalyás balgatag, Ki véli, hogy olyan sok áll Rajta, s hogy ő jeles tag
A teremtés nagy testében, - Holott csak hús magában: Mert sem szív nincs kebelében, Sem velő szűk agyában.
Nincsenek itt gyűlölőim, Egyéb, kiket - nevetek; Nincsenek itt esmérőim, Egyéb, kiket szeretek.
Nincsen itten ellenségem, Senkivel sem mérkezem; Kevés itten a szükségem; A mi van, fel sem veszem.
Elfáradván, vén tölgyemnek Le-ledűlök tövében, S hív szerető szerettemnek Nyúgodván hív ölében:
Innen nézem bátorságból A világ nagy tengerét; Innen nézem szabadságból A föld sok rabemberét.
Miként csalják társaikat, De többnyire magokat; Miként víjják bajaikat, - S mégis gyűjtik azokat.
Kiki magát mint forgatja Arra merre fúv a szél, Mely kevés, ki megállhatja, Az erős szív, ki nem fél.
Innen nézem, mit mívelnek Ezerképpen ezerek; Mit keresnek s miket lelnek A szarándok emberek:
A szerencsét mint nyomozzák, S gyakran, a mit találnak, - (S akkor a sorsot átkozzák) Nyílt torka egy halálnak! -
Mint sürögnek, mint forognak - És egygyenként mint henyél; Mint pezsegnek, mint mozognak, - S a sokból mely kevés él!
Mint kerűlik azt az útat, S követi csak ezred rész, Melyet maga nyilván mutat A természet, szív és ész.
Mint kívánják mindég csak azt, A mit ők nem birnak még, S ha megnyerték, megint amazt, - De még az sem lesz elég.
Mint álmodnak csak leendőt, Mint szeretnék csak másét; Mint élik csak a jövendőt, És - bitang a jelenlét.
Az arany mint uralkodik Egész földnek felette; Minden miként nyomorkodik, Ha nincs arany mellette;
Mint vezérli a világot S az egész embernemet; Miként tészen igazságot, Törvényt, rangot, érdemet.
Olyféléken miként kapnak A balgatag halandók, A mik, szintén mint a habnak Buboréki, múlandók.
Amaz ottan! be balúl tesz, Be visszaél éltével, Ki vagy egész élet bút vesz Egy órának kedvével.
Az ott - mint gyűjt gazdagságot, S ha bajjal megszerzette, Nem lel benne boldogságot, - Szíve szegény mellette:
A természet fiainak (Mert nem kíván ő bú-bért) A legjavát javainak Ingyen adja, nem pénzért.
Az ott - mind felfújja magát Az udvarnak porában, Kevélyen feltartja nyakát Az aranyos igában.
Mint kérkedik sok kicsinység A nagyságnak leplében; Mint sanyarog sok bú s inség A szerencse színében.
Az szidja ott a koronát, A felséget és bibort; Ez az ekét és boronát, Szegénységet és a port.
A sors minden kívánságot Töltsön bár bé - több kell még; Sándor birván a világot, Vágyának az sem elég.
A nagy isten szép kegyelme Miként válik méreggé, S a szív legszebb gerjedelme Gyötrő maró féreggé
Az emberben ember által - Káin gyilkos fajzatja! Hány Ábel így oda nem hal, Irígység áldozatja!
Irígység volt ellenzője Szívem boldogságának; Irígység volt a szerzője Éltem hosszas bújának.
A temérdek átkok közül, Melyeket a bosszús ég Ránk monda, legtöbb rosszat szül, Legfenébb az irígység.
Innen nézem, miként von egy Magával sok másokat, S a mint jobbra vagy balra megy, Javít vagy ront százokat:
Az emberek lelkeikkel Oly felséges fajzatok! Szívek s eszek mint vetik el, Mely követő állatok! -
Egy nagy ember ott miként áll Ezer felett fejével, Napnyúgotról miként munkál Napkeletre lelkével.
Mint forgat fel országokat, Mint kötöz és bontogat? Miként ád s vesz trónusokat, Sorsokat mint osztogat? -
Dicső ember, valóban nagy! Élni fogsz, míg ember él; De bár mely nagy, alattam vagy, Szívem veled nem cserél!
Egygyetlenegy boldog napom, (Pedig mennyit ád az ég!) Sokkal többet és jobbat nyom, Mint az olyan dicsőség. -
Itt vizsgálom, miként munkál S teremt a nagy természet: Minden öszve mily frigyben áll - Isteni nagy intézet! -
Egy valónak kezdetével Más - több miként enyészik? - S viszont ezek enyésztével Más - több miként tenyészik? -
S midőn minden így jön és megy, Egymást váltó pályában, A természet mint marad egy S változatlan magában:
Anya minden időkorban, - Teremtő és szerető, - S télben, nyárban, - égben, porban Tápláló és éltető; -
Öröm-emlő annak mindég, Ki keblében lakozik; Öröm-adó annak is még, A ki tőle távozik.
Boldog én! ezt itt szemlélem, De, mért van így, nem kérdem; Okait nem keresgélem, Mert titkait nem értem.
Kivánatim mind bételvén, Kigyógyúlván sebimből, - Gyönyörüség s öröm kelvén Elhúllatott könnyimből, -
Szabad, nyúgodt, elégedett, - A boldogság tetején, Hová ritkán emelkedett Halandó, - itt vagyok én! -
Óh házasság! melylyel két szív, Érzékeny és ártatlan, Öszvehangzó, tiszta és hív, Egybefonva, szőve van:
Te vagy kegyes istenünknek Legédesebb áldása! Legszebb, legjobb örömünknek Mindég teli forrása:
Minden szép s jó te beléd gyűl Mindenfelől, mindenből, Te maradtál meg egyedűl Az embernek Édenből:
A bölcs élés nem únatja Örömid, s nem szűkíti, Sőt még inkább kívántatja És mind egyre bővíti.
A múlt idő keserűje Te általad édes lesz; A jelenlét gyönyörűje Téged üdves menynyé tesz.
Hálá, sorsom! hogy megáldál Legigazabb javaddal. Hálá, Lizám! hogy megváltál A világtól magaddal.
S hát meg újra lobbot vete Marsnak dühös haragja? - S hát csak el nem enyészhete A háború vér-magja? -
Ím! a hadak vérzászlói Szerte tárva lobognak! S az élet ércz-gyilkolói Szerte mordon morognak! -
De az égnek védelmében, Fészke Kánán kebelében Békében van a magyar, Nem marhatja francz agyar.
Tökélletes bizodalom, A legtisztább szivesség; Egymásban lelt nyúgodalom, Vas-hívség, hó szűzesség;
Egy akarat, egy értelem, Egy mód minden érzésben; Viszontagolt segedelem, Egy pont minden nézésben;
Szíves, békes tűredelem: Ím ebből áll a szerelem, Mely egyesít bennünket, S boldogítja létünket.
Hívség, mely oly erősen áll, Mint a zajos tengerben Soha meg nem rendűlt kőszál, (Ritka erkölcs emberben!)
Melyben Valmont elméssége Ezerszer megtompúlna, S Lovelacenak ördögsége Ezerszer megcsorbúlna: -
Olyan minden győző hívség, Melyen épült s lobogva ég Lízám tiszta szerelme, Szívem s lelkem élelme.
Hívség, mely oly erősen áll, Mint a zajos tengerben Soha meg nem rendűlt kőszál, (Nincs ily hívség ezerben!)
Melyet meg nem háboríthat Semmi gonosz szorgalom; Soha meg nem tántoríthat Semmi erő s hatalom: -
Ilyen szirtes, érczes hívség, Melyen épült s lobogva ég Szűz szerelme szívemnek, Üdvessége létemnek.
Mosolyogva jönnek, mennek Életemnek napjai, Attól fogva, hogy Hymennek Kötnek rózsa-lánczai.
Van éltemnek sok órája, Melyet irígyelhetne Az ég maga, ha hozzája Még irígység férhetne:
Midőn látom, mint tudja őt, Az egyedül bennem élőt, Szívem üdvezíteni; - Ez érzemény isteni!
Midőn reggel felserkenünk Könnyű testtel s lélekkel, Hah! mily élet, megtellenünk Új kedvekkel, kényekkel.
Óh! egy asszony mit nem tehet! - Elfelejtem, a mim nincs; Azt kivánom, a mim lehet, - A mim van, legnagyobb kincs.
A szerencse bő tárából, A természet sok javából Nincsen nagyobb nyereség, Mint egy szép s jó feleség.
Ha kedvesem mellettem űl A párnaszék ölében, Ezer Amor elevenűl Indúlatim fészkében;
S körülötte hogy zsibongnak, Mint rajjai a méhnek; S gyönyörködve mint bolyongnak Kellemein testének! -
S ő keblemre lelankadva, Lelkét, testét általadva, Mint táplálja ezeket A gyönyörű kényeket.
Ha itt a dél - már készen vár Takarékos ebédünk; Magunk vagyunk, mi boldog pár S szerető hív cselédünk.
Nincsen, a ki háborgassa Édes egygyütt-létünket Kedveinket borongassa, S lakatolja nyelvünket:
Öszvetévén ajkainkat, Ketté osztott falatinkat Csókokkal fűszerezzük S örömök közt nyeldezzük.
Akkor, midőn oda dűlünk A nyúgalom ölébe, S ölelkezve elmerűlünk A kény gyönyörűjébe -
Egek! mi nagy boldogságunk! - A midőn feloldódik, S öszszvevegyűl valóságunk, - S egygyé öszszefonódik! -
Oh, egy ilyen perczenetben, Ily szív- s lélek-vegyűletben, Mit éreznek lelkeink! Mennyit élnek szíveink!
A bereknek gyors kaszási Már utólsót vágának; Az árnyékok óriási Hosszúságra nyúlának;
Mink ott járánk, - meg-megállánk A rét magas füvében; S hogy a bürűn általszállánk A folyamnak mentében,
A vízbe letekintettünk - És alattunk és felettünk - És bennünk is a menny volt, S szívünkben szent tűz lángolt.
Hajházzon más uraságot, Hágjon más tisztségekre, Gyűjtögessen gazdagságot, Törekedjék kincsekre;
Czímjeivel dicsekedjék - Én őtet nem követem; Keresztivel büszkélkedjék - Én őtet csak nevetem:
A sors hiú ajándéki Maradjanak bátran néki; Élje hamis kedveit, Tűrje igaz terheit.
Első kegyes tekintete, Szorítása kezének, Minden bút elfelejtete Elméjével hívének.
A teremtés nyitva mostan Lelkem gondolatinak, Az éléshez nyílt útjok van Szívem kívánatinak:
Így váltja fel a kikelet A szigorú komor telet, Fergeteget a napfény - Ne hagyj minket, óh remény!
Sokkal szebb most a természet, Szebb az erdő és mező; Bennem új élet tenyészett, A miólta enyém ő.
Minden földi szerencsének Legjava a szerelem: Pandora szelenczéjének Mérge ellen védelem.
Óh barátim! szeressetek; Csak hogy el ne tévedjetek: Férfinak a feleség Kárhozat vagy üdvesség.
Ha igaz a vélekedés, Hogy életünk mértéke Az érzés s az elmélkedés, Mint létünk főbb értéke;
Hát az érző s gondolkodó Többet él egy órában, Mint száz betyár s hivalkodó Egész élte folytában, -
Kik mozognak, isznak, esznek; De csak baromként éreznek. Adj egy csókot, édesem! Létemet hadd élhessem.
Holnap nem lesz, a mi ma van, Fekszik, a mi ma még áll; A mi van, mind bizonytalan, Bizonyos csak a halál.
Mostan kivált úgy forgatja A sors Ádám fiait, Mint a szélvész háborgatja A tengernek habjait:
Omlanak a tartományok, Bomlanak az alkotványok, - Lízám! élni siessünk, Hogy eleget élhessünk.
Tőle jönnek, hozzá térnek Gondolati fejemnek; Néki adnak, tőle kérnek Érzeményi szívemnek;
Minden eset, minden dolog Csak annyira érdekel, A mennyire rajta is fog, Néki is kell vagy nem kell.
Szerencséje s nyúgodalma, Gyötrelme és aggodalma, Búja s kedve létemnek - Mind szívében teremnek.
A szerelem oskoláját, - Oly sokáig érezvén Kellő kínját, mirígy báját, - Kitanúltam váltig én:
Az ő csalárd reményeit, Ama hamis kedveket, És sorvasztó félelmeit - Jós esmérem ezeket;
Míg e pontra verekedtem, A hol feljebb én felettem Nincsen földi boldogság: Mert innen meg alá hág.
A test pompás szépségei Idővel mind romlandók; Csak a lélek kellemei Mind halálig állandók.
Te szép! ki csak hüvelyeddel Gondolsz ifjúságodban, Majd ha nem birsz szépségeddel, Mit élsz hervadt korodban? -
A szerelem boldogsága, Az életnek vidámsága Csak hozzátok marad hív, Magas lélek, érző szív!
Mint előzi akaratom, Kedvemet mint keresi? Oh a kegyes! kivánatom Szememből is kilesi.
Boldog, a ki szert tehete Egy jó asszony kezére! Mennyeivé lész élete, Öröm terjed egére.
A jó asszony kegyeivel, Lelkesítő szerelmivel, Valamivel csak tekint, Örömöt és kedvet hint.
Legény! leány! míg eredben Könnyen foly az ifjú vér, Boldog vagy te! - mert szemedben Minden kicsiny sokat ér;
Ám, de mindég ilyen nem léssz, Mert az idő majd megvesz; S ha utóbbra most el nem téssz, Akkor, hidd-el, - nem jól lesz.
Hogy holtiglan boldog lehess, Jót magaddal s mással tehess, Gyűjts érzelmet szívednek, Esméretet lelkednek.
A veszélyes fergetegben Szél nem éri a völgyet; Csak a magas rengetegben Töri-dönti a tölgyet:
Imígy folynak most békében Életemnek napjai; Mint e csendes völgy ölében E kis csermely habjai.
Oly sok nemzet vérharczában, A fél világ zavarjában Békesség van fészkemben És boldogság keblemben.
Az, kinn nyargal szágúldozva, A nagy világ zajában; Ez, benn tunyog únatkozva, Mint a bagoly odvában: -
Ama, torkos, megmotozik, Mindenbe kap, mint a szél; Eme, finnyás, álmadozik, S a mi nincsen, abból él.
Bölcs ifjú! te kinn és benn járj, De élelmet soha ne várj Álom-gőz-szél- és szóból, Hanem igaz- s valóból.
Fellengző reményekkel Indúl a nagy világba A jobb ifjú, s éh lélekkel A tudomány-országba;
De, hajh! ritkán tér magába, Ki, bár győzvén elmével, Esméretinek árába Nem fizetett szívével. -
Az igazság súgáriban, A nagy világ hivságiban A szív ritkán melegűl, Sőt többnyire mindég hűl.
Ő mellette nem érzem én Az időnek folyását; Nem sejtem én, vele élvén, Az ifjúság múlását;
Karjai közt csak nevetem A sors minden csapásit, Mert ott marokkal szedhetem Százszor több szép áldásit: -
Szerelem tesz keserűvé, S csak ez teszen gyönyörűvé Mindent itt a nap alatt - Ő fon élet-fonalat.
A férj fenkölt, tüzes legyen, Mint a nap, és ragyogjon, Mint az, erőt adjon, vegyen, S kiterjedve forogjon:
De szelídebb tekintetű Légy, mint a hold, kegyes hölgy; Gyengébb s édesb természetű, Csendes nyúgodt, mint a völgy:
S valamint a természetben, Szintúgy lesz a ház-életben Minden, mint kell, kinn és benn, Jó rendben, szép díszlésben.
A kelő nap lövelli már Az ő tűz-súgárait, S önti a kinyúgodt földre Az életnek árjait:
Tünnek fénye s lángja elől Az éj setét kormai, Az ég tenger csillagai S a fél holdnak szarvai.
Eloszlott a bús borúlat Ama terhes felleggel, Mely záporral fenyegetett - Mely gyönyörű a reggel!
A sok hangzat, mely elnémúlt A napnak elhúnytával, Ébredvén a nagy természet, Megtér kedves zajával.
Új erővel ébred minden A nyúgalom öléből; Új életet merít minden A kelő nap tüzéből.
Az éj sűrű homályában Nem lévén most már magok, Csendesebben, de vígabban, Csörögnek a patakok.
A susogó erdők s berkek, A békes völgy- s ligetek, A zöld mezők, hímes rétek, Egres, füzes szigetek,
A harmatnak gyöngyeivel Sűrűen felékülve, Szelíd fény-folyamban úsznak, Egészen megüdülve.
A kert tarka virágai Új zománczczal kérkednek; A rózsák nyílt lángaiból Új illatok terjednek:
Mert a lengő, csélcsap szellő, Rendre járván ezeket, Éjjel meggyűlt illatjoktól Fosztogatja kebleket.
Vígan dongva oda hagyják A méhek köpűjöket, S a szellővel versent vájják A nyílt virág-öblöket.
A feléledt tarka lepkék A réteken bolyongnak; Karikázva űzik egymást S virágokra szállongnak.
A tollas nép felborzasztván És megrázván tollait, Repűlésre tisztogatja S egyengeti szárnyait;
S megköszöntvén nyugvó helyén A szép reggelt szavával, Egymás után el-elrepűl Eledelre párjával.
Amott egy hím fülemile Mesterséges gégével Sziszeg, cseng és fütyöl s csattog - S szerelmet űz nőjével.
A pacsirták csicseregve Az egekben lebegnek; A verebek a sövényen Ugrándoznak, csevegnek.
A madarak Atilája, A hatalmas, kevély sas, Egy majd égig nyúlt kőszálon Merőn állva, mint a vas,
Nyakát s szemét büszke hittel A nap felé mereszti, S világához sovárogván, Szárnyait kiterjeszti; -
S most - büszkén felemelkedik, - S ég s föld közt mintegy kötél, A felhőben kereng s lebeg; - A tollas nép látja s fél.
Mint ama nagy s erős lélek, Kit érzelmi szívének S elméjének gondolati Az egekbe vivének.
Lúdak, réczék seregesen A tó felé totyognak, S a víz édes reményében Gágognak és sápognak.
S bele érvén elmerűlnek S a vizet lapátolják, És csapkodó szárnyaikkal Magok öszvelocsolják.
A gömbölyű, pofás Vicza, Félig nyitva kebele, Fejdegéli már a Vellást, Elterűlve pendelye.
Látván ezt az éhes borjú S féltvén kövér ételét, Néz, bőg, topog, rúg s azon van, Hogy lerázza kötelét.
A nagyfejű, zömök bika Bömbölve jár alá s fel, A csapásban, merre már majd A csordának jönni kell;
Dúl, fúl, szikrát hányó szemmel És kalapál lábával, S maga körül porfelleget Indít mérges szarvával.
Talpon van a borzas kocsis, És csudálván álmait, Vakargatja s kefélgeti Prüsszögő pej lovait.
A negédes, pajkos lovász Az abrakot rostálja, S almás szürke paripáját Fütyörészve kínálja.
Néz a tüzes, délczeg Ráró, Topog, hortyog és nyerít; - Kútra megy most a két legény S gyors kézzel vizet merít; -
Erős, széles vállaikon Most a csöbröt béviszik, S ott, egygyik a másik után, Rendre minden ló iszik.
Rezzegetik az akolban, Kezeikben a sajtár, A heverő s kérődző nyájt A juhász és a bojtár;
S mire minden homályt elver A nap a mély völgyekből, A téj is mind ki lesz fejve A feszes júh-tölgyekből.
A rideg nyáj kinn legel már S a mező nyers füveit Mohón falja s nyalogatja A hajnalnak könnyeit.
Két nagyfejü s nagyszarvú kos A gyöpös domboldalon Kiválik a sereg közűl - Mit akarnak ott, vajjon? -
Hegyes füllel figyelmez s néz Reájok az egész nyáj, Hogy felkapott falatját is Elfelejti némely száj:
Most a kosok öszveütnek, - S csapásaik oly nagyok, Hogy a föld is reng alattok, S majd bészakad az agyok;
Míg a pásztor, ki a dombról Fújja-le bús nótáját, Megharagszik, s ajakától Félrekapván dudáját,
Olyant rikkant a kosoknak, Hogy ezek megrettennek, S félbe hagyván a viadalt, Jobbra balra szélyt-mennek.
A szorgalmas földmívelő, Költögetvén ökreit, Melyek éjjel kipihegék A tegnapnak terheit,
Őket az ekéhez hajtja, S befogván az igába, Szól és belé kapaszkodik Ekéjének szarvába;
Suhogtatván, durrogtatván Sudaras ostorával, A vonókat ösztönözi Esméretes szavával;
Tudván azt, hogy kenyér s élet Terem ezen munkában, Vidám kedvvel ballagdogál Ökreinek nyomában.
Kezdi már ott a kaszások Csoportja is munkáját: Emez szemét törölgetvén, Amaz fenvén kaszáját;
Most mindnyájan bele vágnak A rét tömött füvébe, S vastag rendek dűlnek hosszan A fénylő vas élébe.
A tegnap elfáradt útas, Ki egy széllyelterjedett Vén tölgyfának árnyékában Álomra telepedett,
Most öszve s felszedi magát S a feléledt vidékbe Útnak indúl, forró hálát Repítvén-fel az égbe.
A galambok seregesen Oda hagyván fészkeket, Szárnycsattogva repűlnek el, Teli szedni begyeket:
Hol most a hím nője körül Addig enyelg s forgódik, Míg szerelmes kivánatja Csókban el nem oltódik.
Amott a kevély kan polyka, Tollai felborzadva, S mérges-vörös leffentyője Rút fején megolvadva,
Dölffel csoszog az udvarban, Szidalmakat ökrendez; Mint ama felfújt criticus, - De - kit senki fel nem vesz.
A harmatnak gyöngyeitől Csillog amott a máva. Hah! s közte mint hivalkodik A ragyogó kan páva! -
Fennáll búbos kigyófeje, Kiterjesztve bő farka, Mely temérdek színeitől S szemeitől oly tarka;
Kedvetelve nézi magát, - Mint asszonyok s leányok, Kiknek testek ilyen czifrák, - Szívök, lelkek silányok; -
Szép farkának zöld selymével A szél játszik s ingatja; Látván ezt az agárkölyök, Csudálja és ugatja.
Oh természet! Mely becsesek Kellemeid és áldásid! Szeresd, tápláld és boldogítsd Kedvellőid s munkásid! -
Végy kebledbe! - Lovász! - nyergelj! Kaszásim megkeresem. - Cziczke! Lepke! Fecske! hajsza! - Nyúgodjál még, kedvesem!
A szokáshoz, emberekhez Nem szabom én éltemet; Oskolai törvényekhez Nem szabom én versemet;
A mint érzek s gondolkodom, Akként élem napjaim; Csak szívemhez ragaszkodom, Midőn zengem dalaim;
Természetes az életem, Természetes versezetem; A mi nincs, nem tettetem: Csak szívemet követem.
A szerencse kebelében Az ott, - mégis szomorog? - Temérdek kincs közepében Ez itt, - mégis nyomorog?
A dicsőség súgáriban Az ott, - mégis kedvetlen? - Egy szép asszony karjaiban Ez itt, - mégis ízetlen? -
Óh! mert mind ez nem szerelem, És a szívnek nem élelem; - Ne keress ott, a hol nincs; Szívedben a legjobb kincs.
Egy istenért, egy hazáért Égett hajdan, durván hív, - Egy hölgyért, egy nyoszolyáért - A törzsökös magyar szív;
De sem isten, sem hazához Sok kigyalúlt magyar szív, Sem szavához, sem párjához, Sem magához most nem hív!
Egy istenem, egy a hazám, Érzi szívem, s ezt vallja szám; S egy szerelme szívemnek, Mint egy szíve keblemnek.
Ezerféle képzeletek, Gondolatok s remények, S még százszor több érezetek, Kivánatok és kények
Szendergének tűz-lelkemben, Még akkor csak embryók, Mind - sejtém azt kebelemben - Mind gyönyörű-szépek - s jók:
Most szerelmünk kedveiben, Csókjainknak tüzeiben Ezek mind kikelének S örömekké levének.
A szerelem örömei Legvalóbb tulajdonink; A szív és ész kellemei Legbecsesebb vagyonink:
Mert nem idő vagy sors-ként van Mind ezeknek járások; Hanem bennünk önmagunkban Vagyon az ő források; -
Minden egyéb, nem örökség, Egyéb, a mit a sors ád még, Nem tulajdon, csak kölcsön, - Csak szép hamv a gyümölcsön.
Munka töltvén nappalimat, Éjjelimet nyúgalom, Nem teheti óráimat Hosszakká az únalom:
Lovag, gyalog járogatván A gazdaság ágait; Néha vadász, csapázgatván A vadaknak nyomait;
Közben néha bölcselkedvén, Érezvén és elmélkedvén S zengvén ebből kelt dalom - Nem fér hozzám únalom.
Amor nélkül a szép és jó Holt, kemény és mereven; Általa lesz élő, bájló, Lelkes, szíves, eleven;
Ő ád végső tökélletet A kellemek bájának, Mint a harmat szint s életet A tavaszi rózsának;
S mint a dicső, jóltévő nap, Kitől minden életet kap, Esméretes ott is még, Hol örökké áll a jég.
Ki a tömlöcz penészéből, Örök rabság lánczából, Ki a vakság bús éjjéből Vagy a halál torkából
Reménytelen kivonatik Új, szebb élet kedvébe, Bár pokolból ragadtatik A menny üdvességébe,
Nem érezhet, jobbat, szebbet Gyönyörűbbet, édesebbet, Mint éreztem, boldog én, Őt először - ölelvén.
Egy szavára - síralmimnak Elapadott tengere; Egy szavára - kínaimnak Elenyészett ezere;
S világosság lőn fejemben, Mely bús éjben borongott; S békesség lőn kebelemben, Mely tűz-harczban szorongott
A zűrzavar homályai, Hogy a nap tűz-súgárai Először kitörtenek, Legott imígy tüntenek.
A világ egy nagy üres tér, Minden árnyék és álom, Az élet csak keblünkben vér, - Egyéb holt, - azt találom,
A miólta kebelében Örömmé vált gyötrelmem, S az örömek özönében Uszik s ferdik szerelmem; -
Mintha a nagy természetben Ő s én volnánk csak életben, - S csak szerelmünk eleven, - Egyéb minden mereven.
Ne káromold, sőt háláljad Szíved érzékenységét; Ne irígyeld, sőt sajnáljad Sok szív ércz-keménységét:
A kemény és érzéketlen E nagy lánczban hibás tag; Mint a kőszirt terméketlen, Elvész benne az életmag:
Érzékenység a nemzője, Táplálója s éltetője Minden szép-, nagy- és jónak, Minden lantra méltónak.
Mint egy nap az esztendőben, Mint a madár felettünk, Vagy felhő a levegőben, Úgy repűl el életünk;
Míg Amornak örömei Boldogítják szívünket, S a bölcseség törvényei Világítják fejünket; -
De mász, sőt áll az ideje, Kinek üres szíve s feje; - Jobb, ha nem él az olyan, A kin ilyen átok van.
Éljük (dorgálni ki meri?) Az ifjúság örömit, Míg a vénség nem keveri Öröminkbe ürömit.
Éljünk, a míg ifjak vagyunk, Míg életünk földje bő, Míg termékeny keblünk s agyunk, - Mert eljön majd az idő,
Hogy megtompúl az érezet, S egyedül az emlékezet Lesz öröme szívünknek S legfőbb java éltünknek.
Mint a tavasz virágzatja, Mindenegy más fajzatú, S minden fajnak más látszatja, S mind tulajdon illatú;
Úgy mindegygyik szépségének Tulajdon a kelleme És tulajdon kellemének Az öröme s érdeme, -
A szívnek és érzelminek, A léleknek s képzetinek Ezerféle kedvére És gyönyörűségére.
Most négyszer hét esztendeje, Lőn kezdete létemnek; De csak az volt az eleje Valóságos éltemnek,
Midőn (második nyár most lesz) Lízám! nékem így szóllál: «Ha szerelmem boldoggá tesz, - Boldogságod helyén áll!»
Mind addig, - csak hogy mozogtam; Nem tarthattam, bár ha fogtam; - Akkor újra teremtél, Szívem csak azóta él.
Ha nem érnek az elmével, Óh vers, ólom lábaid, És a szívnek érzetével, Nyelv, nem birnak szavaid;
Hát jobb, óh vers, csak elfúlnod, - A nehéz vers fertelem; S néked, nyelv, jobb elnémúlnod, - A selyp hangzat sérelem.
Így lesz féreg-csúsz-mászássá, Így lesz varjú-károgássá, Óh sas, fellengezésed, Fülemile, zengésed.
Az emberszív, valamíg vér, Érzelmet vált és cserél; Mindég kiván, sovárog s kér, Tellik, ürűl, reményl s fél.
Boldog szív, mely, a mit kére, A sorstól megnyerhette; Mely nyúgalom-partot ére S reményét nem vesztette.
Ez órában jó érzemény, A jövőre kedves remény: Boldog annak élete, Ki már erre mehete.
Az első csók ajakiból Mint ragadt-meg engemet! Szinte minden sarkaiból Kiforgatta létemet.
«Rég-szeretett, hát enyém vagy! Semmi sors nem választ el!» Egész lelkem ezen egy nagy Gondolatba lobbant fel.
S mint az árnyék a szálfáknak, A nap és hold a világnak, Néki szívem oly hive, Oly hivem az ő szive.
Ha úgy nézed szépségedet, Leány, mint fő javadat, Szánlak, gyarló, én tégedet, Mert megcsalod magadat.
Hidd el, kevés ez magában; S gyakran ennek birtoka, Az ő rövid tartásában, Hosszú búnak az oka.
Gondolj szíved- és lelkeddel Többet, mint sem szépségeddel: Ez naponként fogy és vész; - Holtig tart a szív és ész.
Asznak a rét virágai, Hervasztván az ősz szele; Némák berkünk lantosai, Sárgúl a fák levele! -
Az ifjúság kellemei, És tüzei s kényei, Az életnek örömei, Reményei s kedvei, -
Minden a nagy természetbe Így megyen bús-enyészetbe! Éljünk szívünk- s lelkünkkel, Mert mink is így megyünk-el.
Rokon ember-társatokkal Kik jót tenni gondoltok, S vagy színekkel, vagy hangokkal, Vagy versekkel rajzoltok!
A természet legyen kútfő Minden érzett- s gondoltban; Ő legyen tárgy, ő próbakő, - Ha másként van, - nem jól van.
Ez örök nagy igazságot, Melytől hogyha félrevágott, Majomjáték munkátok, - Eszetekben tartsátok.
Hűlt helye a sűrű dombon A sok madárfészeknek; Levél helyt a dió-lombon Csókák s varjak lebegnek;
Fűrj és fecske menni készül, Gólya, daru eltünt már; A denevér tornyában ül, Estvénként most már nem jár;
Hamvas ködben lábbog a nap; Hervad, pusztúl a domb és lap; - Itt az ősz! de legyen bár, - Öröminkben nem lesz kár.
Szegény vagy rosz belsejébe Ki maga nem tud lenni, Ki szívének rejtekébe Fél s nem szeret bémenni:
A ki önnön társaságát Mind örökké kerüli; Vagy esméri silányságát, Vagy magát nem becsüli.
Bizonyos az, hogy hiános Ember, a ki, ha magános, Jó társra nem tehet szert; Sajnálom az oly embert.
Szerelemről, hogy jól írjon Akárki, és tüzesen, Szükség: érző szívvel birjon És igazán szeressen.
Ovid, Sappho s több mások is Oly jól azért irának Szerelmeket, mert magok is Szerelmesek valának.
Minden Musa bár fejedben, Amor nélkül kebeledben, Akármiként igyekezz: - Leirt tüzed hideg lesz.
Nem ki névért, dicsőségért Mássza Pindus bérczeit, Vagy alacsony nyereségért Írja halom-verseit;
Hanem az, ki, ha lelkében Gondolatok virradnak, Vagy felhevűlt kebelében Érzemények fakadnak,
Lantot ragad, s mi érdekli, Kedvesinek elénekli, - Kiben a vers így terem, Az énnékem emberem.
Hah! Istenség a szerelem E romlandó hüvelyben; Segedelem és védelem A sors ellen a mellben;
Mindenható hatalmával És tulajdon bűbájával, A mit az ész alig hisz, Játszva mindent végre visz.
Rózsákat hint ösvényére Ezen földi éltünknek; Írt csepegtet sérelmére Gyakran vérző szívünknek:
A bút, gondot felvidítja, A szegényt meggazdagítja, Minden ellen védelem - Istenség a szerelem!
A lelket megnemesíti, Szépre, nagyra buzdítja; Az elmét megélesíti, A lomhát megindítja;
Az ércz-szívet meglágyítja, A fajtalant megtisztítja, Meghajt minden nagyságot, Hódít minden vadságot.
Szárnyakat ád a léleknek S magán fellyűl emeli, Bátorságot a félszegnek, Mely a bajt megtördeli;
A rosszat meggyűlölteti, Erkölcsöt megkedvelteti; Terjed benn az értelem, - Istenség a szerelem!
Nála nélkül az emberség Itt örömöt nem is lel; Nála nélkül a mesterség Semmi dicsőt nem mivel.
Minden jónak, felségesnek, Minden gyönyörűségesnek A szerelem eleje, A szerelem veleje.
Közönséges lelkekből is Mely mennyei szikrát ejt? A legvadabb szívekből is Mely isteni érzést fejt? -
A mi egymást gyülölséggel S ellenséges dühösséggel Mind örökké üldözte, Gyakran öszvekötözte.
Kicsal minden tehetséget Az emberből bájával; Betölt minden reménységet A boldogság árjával;
Minden átkot áldássá tesz, Ő általa tűrhető lesz A legfenébb gyötrelem, - Istenség a szerelem.
Tánczot, tréfát, játékokat Tenyészt a vad pusztában, És rózsákon vet ágyokat Pályánk nehéz útjában.
Ezt a földi por-életet, Mely agyagba rekesztetett, Oly tetőre vezeti, Hol az mennyét élheti.
Palotává varázsolja Az alacsony kalibát; Veszélyeket meglábolja, - Nincs előtte semmi gát:
Sőt a bátor és hatalmas A síron is diadalmas; - Mint az öröm karjába, Úgy dől halál torkába.
A természet lépéseit Ő indítja s vezeti; Az ő ezer nemzéseit Ő neveli s élteti:
Nála nélkűl föld, víz, tűz, ég Zűrzavarban meredne még: Szerelme az istennek Ada létet mindennek.
Miként sejti ő lelkemből Kelő gondolatimat; Miként sejti ő szememből Titkos kivánatimat!
S miként tudja betölteni Ezeket egy csókjával; S amazokat segíteni Elméjének szárnyával! -
Segéd szívem érzésiben, Elmém víg s bús röpteiben; Fele valóságomnak, Lelke minden dolgomnak.
Mind az, a mit a halandók Szerencsének tartanak; A miért ők, a szánandók, Veszélyekbe szállanak:
A becsület s dicsőségnek Fényes pora és füstje, Gazdagságnak és felségnek Aranya és ezüstje,
S több efféle, miket sok szív Leggyönyörűbb élésnek hív, Nem ér hiú becsével A szerelem kedvével.
Óh te! ki a nagy világnak Elkábító zajában, A hivság és bujaságnak Ellankasztó karjában
Elbitanglád jobb részedet Tehetségét lelkednek, Elbitanglád szép tüzedet, S elevenjét szívednek, -
Térj vissz’ a szép természetnek, Bölcseségnek s szeretetnek Boldogító ölébe! - Írt lelsz kebled sérvébe.
Van egy erkölcs, melyet imád Még maga is a gonosz; Mely a szívnek nyúgalmat ád S az életre áldást hoz;
Mely még minden hív őrzőjét Örömökkel fizette S minden kába elvesztőjét Gyötrelmekkel bűntette; -
Van egy erkölcs, mely ha elvész, Vele vész a legszebb s jobb rész: A szívbéli békesség. E nagy kincs a szüzesség.
Szív s ész! külön két kalaúz Az embernek éltében; Boldog! a kit egyfelé húz Mind a kettő mentében.
De többnyire nem egygyeznek, - Ez jobbra, s az balra megy; S mikor már nem ellenkeznek - Az embernek már mind egy.
Gyakran, a mit az ész javall, A szív kínnak, átoknak vall; A mit pedig ez szível, Az azt másként veszi fel.
A mezei gazdagságban Minden óra munkát hoz, Midőn a nagy palotákban Az únalom ásítoz:
Pedig miként mozog, zajog Minden, - vélnéd, duplán él; Holott a szív senyved, sajog, Nyomván azt a gőz és szél.
Óh természet! csak anyai Kebeledben a magvai S gyümölcsi ez életnek; - Boldogok! kik szeretnek.
Tudós lehetsz; - de bölcs nem vagy, Éjt nap könyvben túrkáló: Tudománynyal megrakott agy Kedvvel telt szív mellett jó.
Nem ki ezrek éltét, tettét Tudja, fejti s beszéli, De, ki ember-természetét Mélyen érzi és éli, -
Voltakról tud, - jövendőt sejt, - Valóval él, - kedvet nem ejt, Ez így, az úgy történvén, Bölcsnek csak azt mondom én.
Az örökké nyughatatlan, Kit valami mindég hajt, S amott lót-fut, ámbár jól van Itt is dolga, - nem kap rajt;
Utóbb mégis csak vissza vágy Születési fészkébe, Melyet a balgatag elhágy Jobb remények fejébe:
Mert az ember házi állat; S bár mint nyomják itt a vállat Az életnek terhei, Tűrhetőbbek sebei.
Sokan voltak, kik őt kérték, Czímesb, dúsabb, kellemesb; És ha ez az érdem-mérték, Én nálamnál érdemesb;
A mit tudok, az is csekély, Minden ember tudhatja; Hanem mi a keblemben él, - Kevés, ki megfoghatja:
Megfogta ő; s e mindég hív, Csupán érte verő mély szív, Ezen legjobb értékem, Szerzé meg őt énnékem.
A gyermek-kor örömei, Mig, mint tűz a kövekben, A szerelem érzelmei Alusznak a szívekben, -
Mik az édes kínhoz képest, Mely belőlünk fakadoz, Midőn a szív lélek és test Szerelmében olvadoz?
A szerelem örömei Legédesebb gyümölcsei E szarándok életnek: - Boldogok, kik szeretnek!
Te az idők tengerébe Már már lefolyt esztendő, Melynek boldog kezdetébe Örökr’ enyém leve ő!
Hogy a búnak örvényéből Szívem végre partot ért, Hálá! lelkem fenekéből, A jó s boldog napokért!
Hálá, sorsom, kegyelmedért! Hálá, Lízám! szerelmedért! - Tavaly ekkor még féltem; Most - mondhatom, hogy éltem.
Ez órának lejártával Vége van e századnak; A jövő száz lefolytával, Kik most élnek, - sorvadnak.
Én is, te is, mi boldog pár, Mi, kik itt most enyelgünk, Akkor mink is sorvadunk már, - Otthon lészen már lelkünk.
Édesem te! szemed nedves? Ne szomorogj, édes-kedves! - Bár hol légyen lételünk, Szerelmünk ott lesz velünk.
Fagyva fekszik a természet Halotti hó-leplében; Élte s bája elenyészett, Áll minden ér keblében;
De majd eljő vőlegénye A hív tavasz tüzében, És anyai érzeménye Megint felforr erében;
S ezerforma életeket, Örömöket és kedveket, Kiknek magvok méhében, Szülend ismét hevében.
Mint dühödik, üvölt, ordít A zivatar, s mint kapkod? Mindent miként lódít, fordít, Széllyel s öszve mint csapkod? -
Mint a pelyhet, úgy elkapja A repűlő madarat; Mint szálvesszőt földig csapja A magas tölgy-sudarat;
Mint tépi ott a házokat, Hordja itt a kazalokat? - Ezt én boldog békéből Nézem, Lízám öléből.
A szerelem és barátság, Időt győző voltában, Legjobb öröm termő két ág Az életnek fájában:
E két ágnak gyümölcseit, Boldog, ki megszedheti! A többinek veszélyeit Mosolyogva tűrheti.
A szerelem s barátságot, E két legszebb öröm-ágot Szívem szerint élhetvén - Boldog ember vagyok én!
Amort, kinek csak buja kény Volt fajtalan nemzője; Amort, kinek csak külső fény Volt negédes szülője,
Óh! ne fogadd kebeledbe, Azt Hymenné nevelni: Több az, a mit életedbe Mindég tudhass szívelni;
Mert csömörrel, únalommal, Méreggel és fájdalommal Tölti majdan szívedet S megemészti éltedet.
Élés által a szerelem Gyengül s végre oda vész, Mert buborék-gerjedelem, - Úgy itél a hideg ész.
De szerelmünk nemesb fajtú: Ezt az inkább tüzeli; Jó s balsors ezt, öröm és bú Mind nagyobbra neveli:
Mint a phoenix hamvaiból Úgy szokott ez lángjaiból Mindég újra éledni, Nagyobbodni, terjedni.
Sorsunk vászna e föld hátán Asszony-kéztől vetődik, S a mint angyal ez, vagy sátán, Menny vagy pokol szövődik.
Boldog szív, kit jobb csillaga Oly asszonyra vezetett, Kit nemének rút maszlaga Meg nem vesztegethetett.
De jaj annak, ezerszer jaj! Kit egy amoly vipera-faj Hálójába ejthetett; Jaj annak, hogy - született.
Ha csak habos testi kények, Nem a viszont-tisztelet S titkos rokon-érzemények Fonták a szív-kötelet, -
Nem állandó: parányi sér, Egy kis nem várt történet, - Egygyetlenegy elfolyt csepp-vér Ennek könnyen véget vet.
Egygyik felől szeretetre, Másik felől tiszteletre Támaszkodván Hymenünk - Soha sem kell féltenünk.
Egy szép hölgynek ellenében A mely férfi úgy megáll, - Érzés nélkül kebelében, Hidegen, - mint egy kőszál;
Az az asszony-természetnek Vagy rút adót fizetett; Vagy kedvével ez életnek Örökre számot vetett;
Vagy bú-féreg ül szívében, Vagy nincs erő tetemében, S minden csontja már száraz - Vagy nem is férfi már az.
Ki egy szép s jó feleségben, Egynéhány jó gyermekben, Középszerű tehetségben, Válogatott könyvekben
Tartós élést, boldogságot, Elégedést nem talál; - Csak hagyja el e világot, - Annak legjobb a halál:
Mert a miről ő álmodoz, Oly valamit e föld nem hoz; Nem terem az agyagban, Hanem feljebb csillagban.
Esmérd meg az embereket Minden természetekben, Bölcsebb ifjú! s szedj kincseket Az ő szegénységekben;
Gyűjts magadnak bölcseséget Az ő bolondságikból, Jóságot és szelídséget Az ő gonoszságikból;
Tanúld ki jól a világot; - Szíjj a gőzből valóságot, - Vegyed hasznát eszednek, S lesz mit élni szivednek.
Éljük okos itélettel A mit ád a jelenlét, Nyilt és vidám érezettel, - Ki másként tesz, nagyon vét:
A jövendő szép reménye Többnyire dugába dűl; A jelenlét érzeménye - Ez a miénk egyedül.
Édes-kedves, jersze tehát! Míg van rajta, rázzuk a fát; Talán holnap ilyenkor Válni, - rajtunk lesz a sor.
Mint borzasztó havasoknak, Hol szirtnek szirt hegyette, Temetőknek, sírhalmoknak A szelíd hold felette; -
Úgy jösz feldúlt nemzeteknek, Országoknak hamvain, Milliom holt tetemeknek, Megölteknek csontjain, -
Keresztül vér-tengereken, Segítni az embereken, Áldott Béke! - üdvez légy! - Maradj! - vesznünk kell, ha mégy.
Ti, kik Hymfit dicséritek, Poétának mondjátok, S Petrarchához emelitek, Jó barátim! halljátok:
Nem engemet, - szerelmemet Illeti a borostyán: Ez gyilkolta úgy szívemet, Hogy kínomban kiki szán.
Ott, a hol én nem vetettem, Bár valamit segítettem, (Sokról ezt sem mondhatni,) Nem szoktam én aratni.
Ti, kegyes ég szülöttjei, A szép és jónak ékei, Amor bájos testvérei, Élet és öröm lelkei,
Gratiák! - kegy istennéi Hellának és Rómának, Óh! legyetek barátnéi Egy áldozó scythának! -
Nékem, ki most dicsőségtek Háladásúl hirdetem, Minthogy annyi kegyességtek Boldogítja életem;
Kivált azon kegyelmetek, Hogy őt nékem adátok, Kit magatok neveltetek, S ki most fényt hoz reátok.
Oldjátok meg, mint Wielandnak, Nékem is báj-övetek! Hadd zengje a magyar lantnak Hangja is kellemtek. -
Jöttök, szívek istennéi, - Öveteket nyitjátok? - Socratesek barátnéi! Egek! egek! mit látok? -
Az egész nagy természetben Semmi sincs egészen ép, Nincs egészen jó keletben, Egészen jó, nagy és szép
Egyéb, a mit kezetekkel Formálva megérétek, És isteni lelketekkel Bájolva megihlétek.
Mi az ember nélkűletek? Mi a szépség és erkölcs? - Mind ezek csak történetek, S az ember csak vér-gyümölcs.
Mik az ember örömei, Ha nem vagytok lelkeik? A lélek s test szépségei, Ha nem vagytok ékeik? -
A szépségnek, nélkületek, Nincs módja, nincs alkalma; Kegy-istennék! csak tőletek Jön ereje, hatalma:
Ti benne felolvasztjátok, A mi kemény s mereven, S szépre, jóra indítjátok, A mi abban eleven.
A bájoló kegyességet, Melyet ki nem ejthetni, A mosolygó édességet, Melyet meg nem fejthetni;
Azt a maga-kedveltetőt, Melyért a szív fennen ég; Azt a mélyen érezhetőt, A miből áll a szépség.
Mely mind szőrben, mind biborban, Apró s nagyobb formában, Mind fiatal, mind vén korban, Örökké szép magában; -
Mind ezeket tik adjátok, Három kegyes testvérek! Mind ezek a ti munkátok, Mindenható tündérek! -
Amor, ama nemesebbik, Ki bölcset is érdekel, Ama lelkesb s édesebbik, Kiről Petrarch énekel;
Kinél nem czím nyom érdemet, Vagy pénz, hanem szív és ész, Tőletek kér kölcsön szemet, Ha magának tárgyot néz.
S tartósokká ti teszitek Vértől csélcsap lángjait; Mert isteni kellemitek Megkötözik szárnyait.
Nélkűletek csapodárok, Mint a lepkék, kényei; A sírig hív emberpárok Hatalmatok mívei.
Azon ifjú, kit elragad Egy szép szűznek személye, S lelke hevűl - s keble dagad - S hogy magát kibeszélje,
Szívének mély hangjaival A szűz éneklője lesz, Ez is, szive lángjaival Áldozatot néktek tesz.
A szűz, ki hű kedvesének Oda lankad ölébe, S még sem csorbúl fő kincsének Legparányibb részébe;
Sőt ártatlan szerelmével Szíve, lelke szebb s jobb lesz, - Ez is tiszta szemérmével Áldozatot néktek tesz. -
Nélkűletek vagy rágalom, Vagy lankadt a társaság; Nélkűletek vagy únalom, Vagy száraz a vígaság.
Az elmének szebb lángjai, A szív ömlő kéjei, A múlatság szebb hangjai, Kellemetek mívei.
Általatok könnyebbűlnek Az életnek terhei; Nemesednek, szelídűlnek A szív érzeményei.
Általatok a vénségnek Kisimúlnak ránczai, S a legerősb gőgösségnek Megvétetnek sánczai.
A Musáknak, nélkületek, Csekély az ő érdemek; Általatok és tőletek Jön ő minden kellemek:
A kellem, mely kerestetvén, Annál inkább távozik, S tanúltatván, követtetvén, Csak majommá változik.
Kegy-istennék! nélkűletek Csak kezdet a mesterség; Durvák, vadak a nemzetek, Értetlen az emberség:
Ti szereztek kedvességet A testnek és ruhának; Ti szereztek örökséget Mindennémű munkának.
Lethébe dűlt nélkűletek Ezer munka, noha jó; A jó s hasznos csak veletek, Csak, ha tetszik, állandó.
Csekélységek, mert tetszenek, Mert élteti lelketek, Bár századok elteltenek, - Élnek most is veletek.
A legmélyebb tudományok, Bár mennyi volt érdemek, A legdrágább alkotmányok, Mivel nem volt kellemek,
Melyek által a szíveknek Mindenkor tetszhessenek, Úgy elmúltak, hogy neveknek Hirmondóik sincsenek. -
Nélkűletek a bölcseség Nem szerencse minékünk, Hibázván benn a szivesség. Mely főbb emberiségünk;
A szív édesb érzésinek Szivetlen megfojtója, S legszebb, legjobb öröminek Komor kárhoztatója.
A bölcsek ti nélkületek Csak hordókban tunyognak; Öröm nélkül foly életek, Mint a komor baglyoknak.
Így lenni bölcs, - hogy szívünkkel, S öröminkkel fizessünk? - Ez érdemtől, jobb, essünk el, - Csak boldogok lehessünk.
Az egy egész szép termetnek Öszvehangzó kelete; S e szép egybe folyt keletnek Bájt lehellő élete;
A szép helyzet, szép mozdúlat, Melyben nincsen szegelet; Elmésség, mely lelket múlat, S édes öröm-magot vet; -
Az a tiszta szeméremnek Elpirúló rózsája, Hol a tüzes szerelemnek Gyúladni kezd fáklyája;
A száj édes mosolygása, Ama szívet fogó lép; A fő csüggedt andalgása, Mely szívet és lelket tép;
Ama könnyű, víd bölcseség, Mely magát nem fújja fel; A tűz, melyben nincs szelesség, Mely csak éltet hevével;
Finomság, mely nem ravaszság, Nem finnya vagy kényesség; Csinosság, mely nem czifraság, Vagy kinyirbált pipesség.
A büszkeség és hatalom, Mely soha nem dagadoz; Az alázat és alkalom, Mely porig nem hajladoz;
Az az önnön kelleminek Ártatlan nem tudása; Az az önnön érdeminek Ön magába vonása; -
S ez a Lízám szemeiből Mennybe nyíló tekintet, Mely gondjaim körmeiből Engem mindjárt kiinthet; -
S ez a Lízám szép szívében Lakozó szűz szemérem, Melyet minden verésében Imád minden csepp vérem. -
Socratesek bölcsesége, Melyben semmi kemény nincs; Szelíd, szíves embersége, E legdrágább, legfőbb kincs,
Ovid könnyű elméssége, Juliája Rousseaunak, Xenophonnak kedvessége, Tűz-ódái Sapphónak;
Correggio rajzolati, Phidiasnak szobrai, Wieland lelkes gondolati, Mozart bájos hangjai;
Cicerónak beszédjei Az egybe gyűlt Romához; Lízám édes levelei Kedves barátnéjához; -
Hogy amott egy ragyogó szép Szeretetlen hervadoz, S itt egy szembe sem tünő kép Szívet s elmét ragadoz!
Hogy Ninonért ősz korában Fiatal szív gyúladoz; S egy más legszebb virágában Unalomban kajladoz;
Hogy a rút elfedezheti A sors mostohaságát; És a vén elfelejteti A vér tulajdonságát;
Hogy a dalos Anacreon Akkor is még enyeleg S rózsa s szegfő koszorút fon, Midőn sírba szédeleg; -
Hogy Lais megszeretteti Magát a nép javával; Augustus elfelejteti Brutust, Catót Romával;
Hogy Horácnak dicsősége El nem vész, míg ember lesz; Hogy Pericles felesége S öcscse oly sok csudát tesz; -
A kellem, mely többnek látszik Emberinél, földinél; A tudósság, mely csak játszik, Midőn tárgya nagy, bő s mély; -
Mind ez és több itt a földön, A mit le nem festhetek, Óh Gratiák! tőletek jön - A ti bájos mívetek. -
Jertek! áldott Hunniának Szerencsésebb fiai! S ti fiai Dáciának, De csak olyan fajai,
Csak ti, a kik nem levétek, Hogy csupán csak legyetek; Kik feljebbről eredétek, S több szívetek s lelketek;
Ti is, legszebb alkotmányi A természet urának, Asszonyai és leányi A két magyar hazának:
Kik nem azért születtetek, Hogy csupán csak szüljetek; Hanem arra termettetek, Hogy mindenünk legyetek:
Jertek, óh! és forgassátok E gyönyörű báj-övet; Ebben itt feltaláljátok Ama csuda kincs-követ,
Melylyel birván, szaporodnak A lélek s test kellemi; S az életnek nagyobbodnak Örömei s érdemi.
A világ nagy tengeréből, Melyben éltünk hánykódik, Indúlatink szélvészéből, Melyben szívünk vívódik;
És kormánya értelmünknek Annyiszor megakadoz; S vitorlája reményünknek Annyiszor megszakadoz; -
Boldog, ki kievezhetett S szerencsésen kiköthetett A nyúgalom keblébe, Egy asszony hív ölébe.
A mesterség: boldog lenni, Igen könnyű, de ritka; Nem kell ezért messze menni, - Bennünk vagyon a titka.
Sándor s Caesar a világot, Hogy boldogok lennének, Felforgatták, - boldogságot Ám de még sem nyerének. -
Szív és lélek valóságom; S azért minden boldogságom, A két legszebb érzelem; Barátság és szerelem.
Oh te, szívem kedveltjének Első édes irgalma! Első csókja szerelmének! Kínaim szép jutalma:
Szívemnek mély fenekében, Ott sajogsz te most is még; Üdvezítő erejében Tüzed mindég bennem ég.
Bár mi légyen már belőlem, Elmondhatom azt felőlem: Nem hiába reméltem - Mert szerettem és éltem.
Mit nem kíván, miket nem sejt, Mit nem hisz az emberszív! S az emberész hol nem jár s fejt! - Példánk a sok elmemív.
De ha mind ezt jól felvesszük, - Mind csak álom, gőz és szél; S fájdalommal azt érezzük, Hogy piczinyt több - semminél.
Az igazság mértékével Kebelünkben kevés kél el: Csak az erkölcs s szerelem Megnyugtató élelem.
Ha némelykor - csak futtában Forgatván a múlt időt, Bal sorsomban, - más karjában Képzelem magamnak őt; -
Megrendűlök, - felborzadok, A vér megfagy eremben, - Elhalok; - s meg fellázadok, - Pokol terem keblemben;
S megczáfolni gondolatom, Kebelemhez szorongatom Kincsemet s megcsókolom, - S enyém vagy! azt gondolom.
Szabadságban, szeretetben Minden vígad, a mi él. A megújult természetben; - Lízám! szíved - mit beszél? -
Halljad csak a fülemilét A mogyoró-sűrűben? - Nézd csak a sok tarka pillét? - Be szép itt a zöld fűben! -
Oh szeressünk! - Adj csókokat! Éljünk! - igen, igen sokat! Szerelmesek, szabadok - Adj csókot! - én is adok.
Balul téssz, ha kárhoztatod, Megőszült bölcs, versemet; Inkább szíved sajnálhatod, Hogy nem érzi tüzemet.
Tekints vissza életedre S vizsgáld édes kedveit; Tedd kezedet a szívedre - S valljad meg kútfejeit:
Szíved legjobb érzeményi, Nemde Ámor szüleményi? - Jaj a szívnek, mely kiég! Annak verni - már elég.
Hogy először megnyílt nékem A szemérem levele, Mely fedez üdvességem, - S előttem volt kebele, -
Boldogító szándékában Emelkedve két halma Az érzemény hullámjában - Hűségem szép jutalma! -
Hah! mit érzett szívem akkor? Istenné lett az ember-por; - Szerelmem ez órája Éltem legszebb rózsája.
A teremtő szerzeménye A házasság kötele; Első ember-teremtménye Megköttetett már vele.
Ez az, a mit megmenthetett Temérdek sok javából Apánk, hogy kiverettetett Éden boldogságából.
De most immár átokká lőn Ez a jó is itt a földön: Most egy boldog házasság Csudált, gúnyolt ritkaság.
Az egész nagy természetbe’ Most a tavasz langyával, Mindennek új tenyészetbe Indúlt forró vágyával;
A földnek zöld zománczában, A víz folyó tükrében, Az ég tiszta zafirjában, Minden állat keblében
Mint él s örvend a szerelem! - Hah! milliom gerjedelem Ostromolya keblemet, - Oltsd! oltsd, kedves, tüzemet.
Ha a hideg, feszegető S mélyen hatni vélő ész, A szívvel nem egygyezhető, - S azt tartja, hogy mind elvész
Az a sok szép és felséges, A mit érzünk keblünkben; Az isteni s dicsőséges, A mit sejtünk lelkünkben; -
Hogy elvész, mert csak pára volt, A mi bennünk érzett s gondolt; - Óh, hát húnj el bennem, ész! - Mert engem te döggé téssz.
Ezen földi por-életben, Hol semmi sem állandó; Hol alig van tenyészetben Minden - mindjárt múlandó;
Hol a szívnek éh reményit Ezer öröm kínálja; De született érzeményit Csak - ezer füst táplálja;
Itt - egyedül a szerelem Az az öröm-fejedelem, Ki létünk megtöltheti S földünk mennyé teheti.
Nincsen, nem volt, nem is lészen, Ki aszszonytól született, A ki épen és egészen Virágzásig nőhetett, -
Hogy Amor rajt erőt nem vett, - Vagy, ha nem vett, nem vesz még, Midőn szíve már kifejlett, - S hogy így van, áldunk, óh ég!
Amor nélkül Szibéria Volna e föld, s apathia Ezen földi életünk; - Bölcsen van, hogy szeretünk.
A szerelem ád kezdetet Mindennek e mindenben; Ezt a roppant természetet A szerelem tartja fenn;
A mi van, mind általa lett, A szerelem által él; A nap alatt, a nap felett, Minden között ő kötél.
E hatalomnak ellene Óh ész, törnöd nem kellene: Mert akárhogy rángódol - A szív mégis meghódol.
A mely szívnek érzeményi Már oly keblet lelhettek, Melyben legédesb reményi Érlemetre mehettek;
Az könnyen lecsendesíti Egyéb indúlatjait, Az könnyen kielégíti Többi kivánatjait;
Mert ezeket a szerelem, Mint legerősb gerjedelem, Királyképpen kényére Taníthatja kezére.
A szerelmet, melyre két szív Természete szerint vágy; Melyet a bölcs örömnek hív, S még az ég is jóvá hágy,
Emberek, ne gátoljátok! - Mert isteni szerzemény; - Emberek, ne zavarjátok! - Mert isteni érzemény:
Az ég ellen tenni vétek; Oh! sőt inkább terjesszétek; Hogy boldogok lehessünk, S boldogokká tehessünk.
A szélnél is sebesebben Repűl - repűl az idő; Veszve, ha mi elmúlt ebben, Mert az vissza már nem jő:
Életünk is repűl - repűl, Egyaránt az idővel; A nap, mely ma homályba dűl, Holnap nem lesz, - más jő fel.
Hintsük meg hát örömekkel, S jeleljük meg jó tettekkel Éltünk minden óráját, - Szedjük - szedjük rózsáját.
Az öröm egy kényes virág, Melylyel bánni gyengén kell; Ha ki ahhoz hevesen vág, Azt mindjárt ott dúlja fel.
Kár! hogy erre nem ügyelünk, Ha örömre találunk; Minden kedvet mohón nyelünk, S megcsömörlünk, zabálunk.
Csak aliglan érinteni, Mértékelve hörpenteni, A bölcs élő törvénye: Mert így tovább tart kénye.
Midőn a nap súgárinak Bíbora is eltünék, S a gazdagság munkáinak Utólja is megszünék;
S nékem adott test- s lélekkel Ő ott fekszik ölemben: - A menny minden örömekkel Szívében és szívemben; -
Vajha egy ily szép órában, Kettőnk egybe-olvadtában, Minden öszveomlana, S minket - sírba ontana!
Két dolog van, oly szükséges, Mint a beszítt levegő, Melylyel, ha ki egészséges, Birjon, - másként szegény ő;
Sőt élet sem az élete - Egyképpen él a fával: Az embernek természete Hozza ezt már magával.
A szabadság és szerelem E két szükséges két élelem. A ki nem bir ezekkel, Azt - a sír csak nyelje el.
A jövendő reményein Csügg a kényes ifjúság; A jelenlét örömein Szágúldva csak általvág;
Szívét a vén a múlt idő Emlékével táplálja ő, A balgatag, fitymálja: Mind ez, mind az csalatkozik,
Mert mindenik álmadozik; A bölcs mindent összevesz: A mi volt, van s a mi lesz. Ha csak a szép vonsz tégedet
Könnyen tünő bájával, Lassan! - meg ne nyisd szívedet, Mert ez utóbb nagy kárt vall. Szükséges itt a figyelem
Higy a próbált szavának: Vagyon jele a szerelem Igaz s tartós lángjának: A mi szépért a szerelem
Ég, tisztelje az értelem: Hogy a mit szült kelleme, Megtarthassa érdeme. A szerelem és reménység
Legkegyesb két csillagunk, Míg életünk olaja ég, S a sír felé ballagunk: E föld csekély örömeit
Emeli az s szépíti E föld tenger keserveit Enyhíti ez s deríti; S ha menésre int a halál,
Ez előttünk fáklyával áll; S az meg akkor sem hágy el, Mikor a sír már elnyel. Hol nem jártak gondolatim
Ezen roppant mindenben? Hol nem jártak kívánatim? - Míg e boldog Hymenben, Mint a méh-raj, megszállának
S egy csomóba gyűltenek, Hogy az élet rózsájának Kebelében éljenek. Innen most bár kireppennek,
Messze többé már nem mennek; Minden öröm bőjében Lévén Hymen ölében. Sokszor, midőn bámúlással
Érzem szívét és eszét; S ő hajnali mosolygással Nyújtja nékem szép kezét; S érzem teli mértékében
Magas boldogságomat - Szint a mennyek hetedében Lelem valóságomat, S boldogságom szerzőjéhez,
Kitől minden szív sorsot vesz, Ezer hálát repítvén, - Csak nem elenyészek én. Szeretek én tébolyogni
A tavasz szép zöldjében, Lovag, gyalog csavarogni A természet keblében; Mindennek új életében
Mindennek új örömében Érzelmekbe merűlni, - S én is élni s örülni. S eltikkadván, szeretek én
A zöld berek szélében Kipihenni, odadűlvén A csörgeteg mentében; - Egy fa boltos árnyékában,
A rét hímes bársonyában, Ott pipára gyújtani S némán - látni, hallani: A patak fény-tűkörében
Virágokat lengeni, A levegő tengerében Pacsirtákat zengeni; - S ezek dalló örömére,
S fülemilék énekére Magam is felborzadni - S elmés dalra fakadni. Szeretek én kertészkedni
Kikeletkor kertemben; Öröm, látnom nevelkedni Ezt, azt kertészségemben; S minden virág elsőjével,
Minden gyümölcs zsengéjével Néki kedveskedhetnem, S egy kis kedvét tölthetnem. Szeretek én nyár hevében
Az erdőben rejtőzni, És susogó zöld éjében Lágy szellőben hűtözni; S egy titkos völgy mély ölében,
Egy hűs csermely gyöngy-vizében Szomjúságom oltani S néha - meg is mosdani. Szeretem én, a mezőben,
Mely áldással terhelve, Vélni magam egy erdőben, Magas rozstól elnyelve; S látni czifrán tarkálni ott
A cyánát és pipacsot, - S egy lappangót hallani Pitypalattyot mondani; Látni a szél fúvalmában
A gabona tengerét Hányni zörgő tódúltában Zöld hullámi ezerét: Látni a föld szőnyegében
A nagy mestert nagy mivében, - Hallni madárhangzatban, Szívni virág-illatban. Szeretem a természetet
Nézni teremtésében, A tenyészet - s érlemetet Látni menten-mentében: S mint pacsirták, úgy reppennek,
Súgárához az istennek Háláim az áldásért, Melyet rám is bőven mért. Szeretem én bíborúlni
Látni reggel rózsáját A hajnalnak, mint pirúlni Egy szép hölgynek arczáját, Midőn első reggel kél fel,
Aurorának szemérmével Kedvesének karjából, Hymen rózsa-ágyából. S ily hajnalkor szeretnék én
Lízám mellől elszökni, És magamat, lóra vetvén, A szabadba kilökni; S az illatos levegőben,
Harmat-gyöngyös zöld mezőben, Örömimből üdűlni S meg - fészkembe kerűlni. Szeretem én, pompájában
Kelni látni a napot, És jóltévő pályájában Minden dombot és lapot Elönteni világával,
És tüzének hatalmával Tenyészteni, érlelni, Táplálni és nevelni. Így tesz jót a nemzetekkel
Egy nagy szív a trónusról; Így tesz jót az emberekkel Egy nagy lélek Pindusról. Ti, a nap-ként istenkedők,
Uralkodók! bölcselkedők! Áldott légyen nevetek, S boldogító lelketek! - Szeretném én látni, mint jön,
Támadtában néma s rest, S utóbb, ha több társakat vön, Egy borzasztó fellegtest, - Földet rázó robajokkal
És czikázó villámokkal Egy rémítő szörnyeteg, - Az égi nagy fergeteg; Mint jön zúgva és ordítva
A bús szélvész szárnyain, - Erdő, mező megindítva, Alig áll helyt inain; Mint okádja ki tüzeit,
Miként önti le vizeit, Melyek víttak keblében - S meg - mint szakad testében. Hűves őszszel szeretek én
Lovag, gyalog vadászni, Régi szittyák faja lévén, A vadakkal csatázni: A rónákon szágúldani,
A sűrűkben lappangani S Lehel szittya módjára Kürtöt fúni nótára. Látni: a nyúl mint ugrik el,
Mint hány füttyöt farával, Hajsza! s Cziczke mint nyúlik el, - S penderíti fogával. S ha kopóim harangoznak,
Hogy az erdők riadoznak, - S vadat látok illantni, Néki puskát durrantni. Badacsonynak szüretjében
Öröm nékem múlatnom, S ízes édes gerezdjében Kényre válogathatnom; - S a szép hegyek pompájával
Eltelvén, egy sas szárnyával, Mely ott lebeg tetején, Szeretek fellengni én. Szeretek ott merengeni
Azon évben elmémmel, Melyben szívem kifejleni Édes kín közt kezdett el. Hogy előbbi lételembe,
Szilaj s rideg kebelembe Uj, szebb élet villámlott, - Ezt gondolnom, - öröm ott. Szeretem a szittya lantot
Szittya hangon hangzani - Hol a lantos jól szippantott Költő szeszből - hallani, A zengő vers muzsikája,
Érzett s gondolt tárgyok bája Visszhangozván keblemben, - Édes kényem lelem benn. Szeretem én, ha szivemben
Bizonytalan fakadoz Az érzemény, s kebelemben Mégis szélyel áradoz, Azt hangokba kiönteni
S hegedűmön elzengeni; Édes így elmerűlnöm Lethébe, - s megenyhűlnöm. Szerettemmel szeretek én
Kandallómnak tüzénél, Mikor kinn fagy, melegedvén, Vitnyédinek füstyénél Erről arról beszélgetni,
Múlt időket emlegetni; Vagy újait hallani Hayden után hangzani. Szeretek egy jó baráttal,
Ki érzékeny s értelmes, És sorsomban, ha jó, ha bal, Részesűlni figyelmes, Gondolkodva és érezve,
Egyről másról értekezve, Egy két órát tölteni És kedvekkel telleni. Ezek kényi és kedvei
Szívemnek és lelkemnek; Ezek gyönyörűségei Az én boldog éltemnek; - De leginkább szeretem én,
Hüvelyemet félre vetvén, Ölelgetni kincsemet S élni - Himfy létemet. Bizodalom fő áldása
Két szív égő lángjának; Nála nélkűl nincs tartása Hymen boldogságának: A hol ez nincs, ott kétséges
A szerelem s félelmes; S minden édes, üdvességes Gerjedelem gyötrelmes; - A hol ez nincs, bélophatja
A féltésnek indúlatja Magát könnyen Hymenbe, Mint a sátán Édenbe. A királyi palotában,
A pompának fényében, A remete barlangjában, Magánosság csendében; Minden dolog tudásában,
A mit tudnak s tudtak rég; Ezer Perú birtokában, - A mink van, mind - nem elég: Csak Hymennek kebelében,
Egy jó asszony hív ölében, A hol két szív öszveég - Ott a mink van, az elég. Ezt a roppant természetet
Szemléld körűl s vizsgáld meg, Ezt az örök szép keletet: Ég s föld, s ebben minden szeg, A mit látsz, tudsz, alatt és fenn,
Egymást vonsza s öleli; Öszvehúzó-hangzó minden, Egymást tartja s neveli: - Az örök nagy szeretetnek
Míve a nagy természetnek Bámúlandó kelete; Ő mindennek élete. Az életnek tengerében
Minden embert más szél visz, A mint kiki kebelében A szív így, vagy amúgy hisz: Ez Marshoz, az Parnassusra,
Ez Gnidosba igyekszik; Az Mammonra, ez trónusra, Az nagy névre törekszik. Ezek közül kit vitt jobb szél, -
Midőn sajkánk a partra kél, Hol pályánkat kifutjuk, Solonként, ott megtudjuk. Alig nézi magát körül
Az ember e világban, Itt létének alig örül - Már a sírja tátva van; Benne van a halandóság
Az életnek magvában; Benne van a múlandóság A föld minden porában: Barátim! hát, ne henyéljünk,
A kevésből sokat éljünk, Míg a tátott sír béfal; - Rövid éltünk, mint e dal. Nem mind myrtus, a mit Amor
Mint azt árúl, és megvesz Az oktalan fiatal kor. Elmélkedj, ne csak érezz! - Mert mind mosolygó gyümölcsök
Undok férget rejtenek, Úgy a bájoló erkölcsök Gyakran kigyót fedtenek. Buzgó szívek! vigyázzatok!
Meggondolva hódoljatok: Keservesen lakoltok, Ha hamisnak hódoltok. A mely Hyment pénz s czim szerzett,
S Amor nem volt egy vele; Mi csuda, ha vaslánczczá lett Utóbb rózsa-kötele? - A természet munkálása:
Mindennek kell élelem; S Hymennek legjobb áldása S élelme a szerelem. Ezt megintlen az táplálja,
A mi becsét végig állja S mind halálig állandó: - Az igaz, szép, nagy és jó. Érzékeny szív! értelmes ész!
Éltünk két fő kelleme! Melynek soha soha nem vész, Sőt nő becse s érdeme: Folyton-folyva bár folyjanak
Az időnek órái; Fogyton-fogyva bár fogyjanak Az ifjúság rózsái; A test ámbár zsugorodik
És az élet alkonyodik; - Ti soha nem hervadtok; Mindég ifjan maradtok. Az öröm úgy nevelkedik,
Mint fű a föld méhében, Ha bölcseség kertészkedik A szerelem kertjében: Kéjt, kedvet és örömöt vet
Élésére magának; Megszedi az éretteket S magvát veszi javának: A csömör és az únalom
S más kártékony, ártalmas gyom Soha sem ver gyökeret, Ha szívünk bölcsen szeret. Egy kincstek van, óh leányok,
Mely a legfőbb érdemtek; E nélkül mind csak silányok Más bájitok s kellemtek. Bájaitok seregéből
Térdre minket csak ez ejt; Amor ezer reményéből Szívónk mennyet ebben sejt; Ez a kellem-koszorúban
Legszebb rózsa, - középett van, - Bimbójában rejtve még. - E kincstek a szűzesség. Boldogok, míg még ártatlan,
Óh barátim! szívetek; Nem marad ez jutalmatlan, Bizonyosak legyetek: A bujaság gyönyörűje,
Mint a hab oly múlandó; De leszállott keserűje Életvégig állandó. A békében folyó élet,
Melybe bánat mérget nem vet, Tőled ered, szűzesség, - Őrizd ezt, óh kegyes ég! Az életnek tengerében -
Fáj! ha látom, merre vág, Veszni Circe örvényében Hajód, kába ifjúság! - Az egészség árboczfája
Elroncsolva, rothadva, A remények vitorlája Széllyel tépve, szakadva, Lélek ülvén, ki csüggedez,
A kormányon, mely töredez, - Hajód kora vénségbe Így köt majd ki inségbe. Őrizzétek jó nevetek,
Asszonyok és leányok! Kételkedni felőletek, Szél érvén azt, már van ok; S ártatlanok legyetek bár,
Félig oda becsetek, Fele érdem oda van már, Ha kétes jó nevetek: Hejh! s többnyire csak hivságtok
S veszedelmes kivánságtok Tetszeni és gyújtani, Szokták ezt eljátszani. Gyűlöllek én, asszony-férfi,
Ki kiléptél rendedből; S téged, férfi-asszony, a ki Kicsaptál lágy nemedből: Herculest, ki rokkát pörget,
Nem lehet nem nevetnem; Minervát, ki fegyvert zörget, Lehetetlen szeretnem. Határa van a két nemnek:
S nem csak nem kecs az érdemnek, Hanem hiba s csorbaság, Ha ki ezen általhág. Ha egy szép test látására
A szív benned habot vet, Ne hajts sokat forrására, S ne fonj néki kötelet: Oh! mert ez még nem szerelem;
Csak csalóka érzemény; Csak buborék-gerjedelem És habként eltünő kény: Egész élted pályájára,
Minden napod nyúgalmára Egy kis vér-hab nem elég; - Egy tenger kell ahhoz még. Ha tavasznak leheltére
A természet ébredez; Ha termékeny szerelmére Minden ere gerjedez; Midőn anya-emlőiből
Új élelmet osztogat; Midőn édes tüzeiből Új szerelmet gyújtogat; - A ki akkor kebelében,
Százszor nagyobb mértékében Öröm helyett bút táplál - Az, szegény, rossz karban áll! Minden vizek kicsapának,
Árjok mindent önt és elvisz: A bosszús ég haragjának Csapása e tenger víz! - Ott, hol nyájak legeltenek,
Most a halak úszkálnak; Ott, hol rókák fészkeltenek, Most a rákok mászkálnak. Víz borítja földeimet,
Megemészté reményimet, - De nem oltván szerelmem, Könnyen tűröm sérelmem. A mely szív, míg nyereséget,
Veszteséget fel nem vet, Nem tud kötni szövetséget, - Az, igazán nem szeret: Önnön-magát fel sem veszi
Az igazán szerető; Boldogságát csak az teszi, Ha boldoggá tehet ő; Lemond minden szerencséről,
Sőt, ha rá kel, életéről; - Hajh! de minden században Ilyen szív - kettő ha van! S az istennek akaratja,
Hogy örűljünk létünknek; Öröm első indúlatja S gerjedelme szívünknek: S az örömnek a szerelem
Legbizonyosb kútfeje, Míg fajtalan gerjedelem Nem fattyazik melleje. Szeressünk hát, hogy örüljünk;
Csak hogy mélyen ne merűljünk: Minden soknál kész a kár, - Mert mindenben van határ. Két elmében egy értelem,
Egy lélek két hüvelyben, Egy szív, egy tűz, egy érzelem S indúlat két kebelben; - Ketté osztva mind jó, mind rossz,
Kény, kedv, öröm, bú és terh, S minden, a mit az idő hoz, S porban lel a por-ember; Minden helyben és időben,
Ő bennem s én viszont ő-ben Boldogságunk ölelvén - Így élünk egy - ő és én. Te, szemének tekintete!
Hogy szerelme szívének Szerencsémre lobbot vete, S szemén általtörének Az oly soká titkolt tűznek
Boldogító szikrái, - Midőn a megindúlt szűznek Hajnalszínű rózsái Felderíték búm homályát, -
Lelkem most is érez és lát Téged! áldott tekintet! S a sziv bennem lobbot vet. Ne mérkéld, óh balgatag ész!
Az érzelmek örvényét; Arra nem mégy, bár miként téssz, Hogy kiszabjad törvényét; Ne rostálgasd az életnek
Örömeit, kedveit, Magvait a szeretetnek S a szív ezer kényeit: Mert a javát elhúllatod
Azalatt, míg rostálgatod; Ne csorbítsd azt, óh vak ész, A mi bennünk legjobb rész. Ama tenger keserveket,
(Elmondám én azokat,) És temérdek gyötrelmeket, Fájdalmakat s kínokat, Melyeket a bús szerelem
(Mint megírva vannak ott,) Vélem, - ritka tűredelem! Étetett és itatott, Hadd bosszúljam meg kebledben,
Boldogító szerelmedben, - Keservem s keservedet, - Nyisd meg, kedves, öledet! Leány! midőn gombolyodnak,
Kötvén Amor kezei, S oldódásra vágyakodnak Kebled érzeményei, Jó! ha szíved oly hívet lel,
Ki becsülvén tégedet, Szerelemmel s tisztelettel Oldozza meg szívedet: De ha ennek oldásában,
Mint Sándor tett Gordiában, Egyvalaki úgy tenne, Valóban - nem jól lenne. Sok szép s jó van itt a földön,
(A ki ezt nem mondhatja, Az létet bal órában vön, Szegény isten-állatja!) Sok szép s jó van: teli vele
Ez a roppant természet; Minden, a mit szül kebele, Bölcs, kegyes, nagy intézet. Mennyből, földből eredetünk,
Lelki, testi természetünk Kényét, kedvét töltheti, Ha mértékkel győzheti. Szeretem én komor télben
Forgatni a jó könyvet, Ha szép elmevirág kél benn, S a szív sok szép lobbot vet. Heliconnak istennéi,
Musák, lelkünk barátnéi! Élésinknek e földön Szépe, ti tőletek jön! Szeretem én látni, mint kél
Egy nap fényes pompában, Az ébredő görögöknél S félvilágos Hellában Homer dicső geniusa! -
S az egész föld Parnassusa Mint lop szikrát tüzéből S életet nagy lelkéből. - Szeretem én látni, mint fon,
Nyájas, vidám lélekkel Rózsapártát Anacreon, Már remegő kezekkel; Mint érez csak szerelmeket,
Örömöket és kedveket, Enyelgő lant kezében, Már már elhúnyt éltében. Szeretem én látni, mint ég
Önnön-lelt tűz-hangokban Sappho, s mint vész, - mert Phaon jég - Szilaj dühös lángokban; A szerelem indúlatja
Szívét, eszét mint ragadja - Ezt lángszárnyú ódába - Azt a tenger habjába. Szeretem én látni, mint vőn
Virgil Homer lelkéből Egy oly szikrát, hogy új nap lőn Homer tüze lebjéből: Tróját látni kőhalomban -
Didót gyilkos fájdalomban, - Tróját látni enyészni S a nagy Rómát tenyészni. Szeretem én Horác által
Tudni, mi a bölcseség; A bölcs ember miként él s hal, Mi néki a föld és ég; Ezt a csuda természetet,
S benn az embert és életet Milyen pontból szemléli, S míveit mint itéli. Szeretem én a szerelmet
Ezer képben, formában, Most örömöt, majd gyötrelmet Adni látni lángjában: Mint elmésen rajzolja ezt
Ovíd, a ki hazát is veszt, Mert szeretett s énekelt S tilost látott - s érdekelt. Szeretek én elkapatni
Cicero szép szavával, Mint Róma elragadtatni Beszédje tűzárjával; Élni Cato hazájában,
A világ fővárosában, A Musák szép honában, - A hajdani Rómában. Szeretek én Ossiánnak
Komoly, magas lelkével Fellengezni, s hazájának Eltelni agg képével; S viadalmi csatájában
S hárfájának bús hangjában Árpád hajdan-korában Lelni szívem - honában. Shakespearnek szeretem én
Lelket-rázó szavában, (Emberinél többet rejtvén Ő keblében s agyában,) A teremtést mindenével,
Angyalával és férgével, Látni s tudni, a mint van, Mi - miért - s miként voltában. Nyitva látom míveiben
A sors örök könyveit: Az indúlat szélvészében Az életnek rendjeit, Miként bontja, mint zavarja,
Hányja, zúzza és csavarja, - Embert fel s le miként vet A játszó vak történet. - Szeretem én Pope isteni
Lantja lelkes hangjában Megismerni: ez itteni Napalatti laktában, Az ember ő portestével
És mennyei elméjével Mely kétesen tenyészett Csudálatos természet! Mint lehet föld királyává
Égből eredt eszével; S meg mint lehet föld barmává Földből forró vérével; Valójának ingerei
Életének mily szelei: Istenhez fel nem kapják, - Férgekhez le mint csapják. Wieland által vezettetvén,
A Gratiák honában Otthon lenni szeretek én A hajdani Hellában: Esmerkedni bölcseivel,
Mesterinek remekivel, S több bölcset, mint Hellában, Lelni Wieland magában. Szeretek én Schiller magas
Erős, bájos lantjával Felkapatni, hol csak a sas Lebeg erős szárnyával; S lelkes, velős erejében
S elragadó kellemében Uralkodni látni ott Minden szépet, jót, nagyot. Szeretem a természetet
Szép egyűgyűségében, Az embert és az életet Természetes szépében, Arcadia ligetiben
Látni Geszner képeiben, - Magam oda képzelni S kedvesem is ott lelni. Szeretem én a világot
Dolgainak folytában, A szentséges igazságot, Többnyire bal sorsában, Pfeffel lelkes meséiben,
Oktalani tetteiben, Bölcs fátyolban szemlélni, És hallani beszélni. Szeretem én látni, tudni:
Voltaire esze szárnyain Dicsőséggel pályát futni Pindus minden útjain, Mint tellik ki egy elmétől,
Egy ember egy életétől - Száz-felé el ágozni S mindég dicsőt magozni. Rousseau által szeretem én
A szerelem forrását Kelni látni, - s eleredvén, Nőttön nőni folyását; Most a remény napfényében,
Majd setét bú fellegében, - Most öröm közt zajogni, Majd kínok közt zokogni. Egyet mint tesz százezerré
Az öröm s bú nemében, S végre mint lesz egy tengerré, Mely az élet földjében, Zajgó tüzes hullámival
Mindent elönt-borít-nyel-fal, - Minden öröm-virágot, Minden reményfa-ágot. Szeretem én jeleseit
A hajdani éveknek, Bajnokait és bölcseit, Bal sorsában élteknek, Melpomene játékiban,
Corneille s Racine munkáiban Elevenen szemlélni, És hallani beszélni. Szeretem én Petrarchának
Szívét fájni hallani, S szép vadonját Valclusának Laurától visszhangzani! S lantja lelkes hangjaiban,
Keble buja fájdalmiban Elmerítni szívemet, Részegítni lelkemet. Szeretem én vitézektől
Jeruzsálem falait Víva látni, s tündérektől Bajnok-szívek várait, Tasso Síren-énekében,
S Ármídának bájkertjében Megbűvölve ámúlni - S ezer kénybe csordúlni. De leginkább szeretem én
Forgatni a levelet, Melyben szíve felgerjedvén, Nékem első lobbot vet! - A szív, kiért úgy epedtem,
Kiért mindent felejtettem; Ki magában mennyet zár S most, boldog én! enyém már. A levelet, - melyre, úgy mint
A termékeny igére, Melylyel a nagy teremtő int, A zűrzavar éjjére Napfény terjed, - napfény derűlt
Bútengerben már elmerűlt, Már haldokló szívemre S testét megúnt lelkemre. Sokat mondék kellemiről,
Hogy kesergém ezeket; De testének ékeiről Nem mondottam eleget: Most, miólta semmi sincs már
Hymen előtt titokban, S szerelmemnek az örömtár Pompájában nyitva van; - Mondhatnék most! - hajh ezeknek
Mindenképpen enyémeknek Hüvelyeik leesvén, - Szinte kővé váltam én. Boldog óra! hogy lángaim
Kebelét felgyúlasztván, S testét lelkét tűz-csókjaim Szerelemre olvasztván, Egész kegyes valóságát
Magamhoz forraszthatám, És egy század boldogságát Egy kortyban felhajthatám, Hogy a jónak soka s nagyja,
A mint azt csak egyszer adja Amor, - szinte fája már, - Benned van a kény-határ. Igazságnak, valóságnak
Az ész bár mit tart és hív, Az emberi boldogságnak Próbaköve csak a szív: Az észnek e föld szűk határ,
S az emberből ki-kivág, S a múlandóság felett jár, Mert az éggel rokonság. De a földdel rokonabb szív
Az emberhez mindenkor hív, És sorsaként bús vagy víg Bölcsőjétől sírjáig. Te! ki élted boldogságát
Testiségben helyezed, És a lélek méltóságát Csak álomnak nevezed; Te! ki a szív indúlatit
Kárhoztatod, átkozod; Csak az égnek boltozatit Formálod és nyomozod; Ki a földön nem vagy itthon;
Kit porból fel semmi sem von, - Ily embert ki bölcsnek mond, Az, mint ti, szint oly bolond. Ezer öröm virágozik
Minden ember számára; Ki vélek nem találkozik, Vessen önnön magára: Mert, a hol nincs, ott keresi -
A fényben és pompában, Hol a szívet csömör lesi Minden élés nyomában. Ezer öröm virágozik;
De leginkább barátkozik Az érzékeny szívekkel S az értelmes lelkekkel. Nincs öldöklőbb, nincs mérgesebb,
Fenébb, kínzóbb gyötrelem, Orvosolhatatlanabb seb, Mint - a megúnt szerelem! Ti, kik a szív ösztönére,
Együtt futni pályátok, Milyent néktek a sors mére, Egykor kezet fogátok, E méregtől rettegjetek!
Meg ne töltse kebeletek: - Gátolhatja bölcseség S okos mértékletesség. Éljük, éljük az életet!
Ám de éljük eszünkkel; Éljünk minden perczenetet, - S utóbbra is tegyünk el. Éljük, éljük az életnek,
Örömeit, kéjeit; Éljük a szép természetnek Boldogító kedveit: Az ég maga javalja ezt;
Az élésre maga gerjeszt: Éljünk lelkünk- s testünkkel, - Mert holnap - tán mennünk kell. Szilajságunk szelidítni,
Mértékelni tüzünket, Gondunk terhünk édesítni, Lelkesítni bennünket: Ez a szép s nagy kötelesség,
Melyet rendelt tenéked, Óh asszony! a teremtő ég, S ez egyszersmind főbb éked. Asszony! ki megfelelsz ennek,
Te vagy a jó s nagy istennek Legjobb, legszebb áldása, Boldogságunk forrása. A sors ura bölcsen teszi,
Hogy a jó és rosz jövendőt Szemünk elől elfedezi - Áldjuk, áldjuk érte őt! Kevélységgel dagadnánk fel,
Ha bizonyos jót látnánk; Irtózattal tellenénk el, Ha látnók, hogy rosz vár ránk. Józan marad jó dolgában,
Nem csügged el bal sorsában, Mit itt remél, - amott fél: A bölcs ember imígy él. A bölcs szíven (szerelmiben
Lehessen csak az boldog) Jónak, rosznak cseréjében A sors soha ki nem fog. Az udvarnál, a pompában
Megtarthatja nyúgalmát; A sivatag Libyában Elverheti únalmát: A gazdagság aranyában,
A szegénység czondrájában, Míg szerelme tartandó, - Boldogsága állandó. Ragyogó mell-csillagodat,
Páva-farkú czímedet, Halmokra gyűlt aranyodat Hír-felkapta nevedet, Nem irígylem, - tartsd magadnak
S végy, a mit tudsz, ezeken, Szívemnek fenn nem akadnak Kedvei az ilyeken: Míglen szívem való jót él,
Nem ingerli az ily füst s szél; Nem kell néki a dibdáb, Gyermek-kedvet töltő báb. Míg az élet tavaszában
Szívünk s elménk tüze ég; Míg tetemünk ép csontjában Erő s velő vagyon még; Addig minden örömünknek
Amor legyen szerzője, Nappalunknak, éjjelünknek Amor legyen töltője; S midőn éltünk ősze itt lesz,
Akkor Amort, ki bucsút vesz, Oly barátság váltsa fel, Mely a sírig tartson el. Ne csudáld, hogy majd minden szó
Csak szerelem versemben: A sok édes, a sok szép s jó, A mit érzek keblemben, Sőt e roppant természetben
A mi lehel és munkál, Vonsz, köt, tart, s ily szép keletben A mi által öszveáll, S öszvehangzik minden, minden
Kivűl, belől, alatt és fenn - A mi élet s élelem, - Mi az, ha nem szerelem? Minden nap új kellemekkel
Esmértet meg engemet; Minden nap új örömekkel Tölti boldog szívemet; Naponként nő tiszteletem
Szép lelkéhez lelkemben; Naponként nő szeretetem Jó szívéhez szívemben. Boldog Hymen! ki többet lelt,
Mint sem Amor maga képzelt; - Ily jutalmat eddig még Csak ritkán vön a hívség. Seregesen megy a vad lúd
Egy-egy betű képében, Oda, hol jobb helyeket tud - Kiált magas reptében; Csóka, varjú alant repűl,
Emberlakot keresgél; Sármány, pityer kertekbe gyűl, Csipősen fúj a felszél: A tél ajtónk előtt immár,
S ez majd mindent szorosba zár; - Én mindennek bőjében Vagyok Lízám ölében. Egy szép s jó szűz tiszteletét
Magának megvehetni, Szívét, kezét, szeretetét Örökre megnyerhetni, A jobb ifjú mindenre kész -
S cselekedni azt meri, A miről a hidegebb ész Azt tartja: nem emberi. Magyar szépek! legyetek jók,
Áldozatra s lantra méltók! - S Árpád népe olyant tesz, Hogy Romának társa lesz. A mit kivűl belől esmér,
Azt únni vágy az ember; Az emberszív, az embervér Állhatatlan csuda szer! De felségesb természeted,
Jobb agyagból formált szív! A hol megszáll szereteted, Ott te holtig maradsz hív: Mert a mit megszerethettél,
Minthogy csak jót kedvelhettél, Szeretendő lesz mindég, - Jóért a jó holtig ég. Oly szükséges szívemnek ő
S egész ember-létemnek, Mily szükséges a levegő És lélekzet mellemnek; S a mily szükséges lételemnek
Lelkem s testem kötése, Szint oly szükség életemnek Szerelmének élése. A mig veszély nem éri ezt,
Engem semmi meg nem ijeszt; Minden ellen védelmem És oltalmam szerelmem. A szív minden indúlatja
Telhetetlen és sovár; Semmi meg nem nyugtathatja, Hogy mondaná: elég már. Sándor kicsinynek tartotta,
A mi a nap alatt van; Diogenes nagyollotta Lakhelyét a hordóban. A szerelemnek egyedül,
Midőn heted egében ül, Van oly boldog órája, Hogy - csak múlás hibája. Csupán magad, értelmes ész,
Szerencsénket nem teszed, Sőt még inkább vesztünkre lész, Mert több javunk elveszed; Érzékeny szív, te legfőbb kincs!
Nagyobb rosz vagy, mint sem jó, Ha mindenütt veled ott nincs Az ész, úgy mint kormányzó; - De, kiben szív s ész kezet fog,
Az a százszor s többször boldog! Minden jó s szép, a mi van, Övé ezen világban. Libyának homokjain,
Hol az útas szomjan hal; Hycrania havasain, Hol nem hangzik madárdal; Szerecsenek melegében,
Hol megsűl a természet; A jégtenger közepében, Hol megszünt a tenyészet; Az ég bár mely hajlatában,
A föld bár mely barlangjában Csak teveled lehetvén, - Mindég boldog volnék én. Az ész minden új tudtával
Egy-egy öröm-falatot Elkap, - milyent lármájával Még egyet sem adhatott. Tiszteletét, becsületét
Az észnek én megadom; De kényim tág kerületét Nem szorítja, fogadom. Gyermekkorom játékait,
Ifjúságom szép álmait Elragadá magával, - Szerelmemért meg nem csal. Az aranynyal teli zacskó
Igen hasznos a földön, A miólta némely szép s jó Pénzzel vétethető lőn; De nemesebb kellemeit
S díszeit a léleknek, És édesebb örömeit S kéjeit a szíveknek, A mi létünk menynyé teszi,
Senki pénzen meg nem veszi: Az aranynyal tölt zacskó Csak boldog szív mellett jó. Erdőn, mezőn zúgva dúl-fúl
Az éjszak hideg szele; Tölgynek, bükknek zörögve húll S repdez száraz levele; Hamvas ködbe van borúlva
A szép vidék pompája; Szerelmünknek elpusztúlva Fekszik öröm-tanyája: De minket ez nem szomorít;
Noha négy fal közé szorít Bennünket a zordon tél - Szívünk mindég tavaszt él. Kiki maga útján járjon,
S boldogúljon ott bízvást; De mást attól el ne zárjon, S ne kénytessen arra mást; Űzze kiki mesterségét,
Melyre kedve s alkalma; De arra más tehetségét Kénytetni, nincs hatalma; Mert az ember szabad állat;
S nyomja, törje bár a vállat Az önként felvállalt terh, A baj könnyebbséget nyer. Ott, hol Hymen kötelében
Két rokon szív s lélek él, Ott az élet idejében Minden nyomban öröm kél: Ölelkező akaratok
A kettőnek lelkében, Ölelkező indúlatok A kettőnek keblében; Egyet-értő vélemények
A két elme reptében, Öszvehangzó érzemények A két szívnek mélyében; Jó s bal sorsnak forgásában
Öszvefogó kezekkel, Ezen élet pályájában A sírig úgy mennek el. Békességes türedelem
Egymás iránt szívekben, Hű barátság, hű szerelem Mindenütt társ mentekben. Ama mérges szelenczének
Együtt hordják átkait; A kedvező szerencsének Együtt élik javait. Hol útjokban gátot lelnek
Édes együtt-mentekben, Ketten könnyű terht emelnek, Kettős erő lelkekben. Hol az egyes kétesen áll,
Hogy ennyit nem visel el, A terhnek két öszvetett váll Nyájaskodva megfelel. Munka után az egyesnek
Kipihenni, únalom; Hah! de két hív szerelmesnek Ott a legszebb jutalom. Midőn a sors ostorával
Az egyesre lecsapkod, Ez magános fájdalmával - Néha késhez is kapkod; De két hű szív, ki egygyé lett,
Csapásit csak kaczagja; Míg szerelmek sebet nem vett, Nem árt semmi haragja. Egy szerelem lángol, lobog
A kettőnek szívében; Egy kény s öröm remeg, dobog A kettőnek keblében, Az érzemény tengerében
Ölelkezve merengnek; A remények tér egében Pár-galambok kerengnek. Azon egy bú a gyötrelme
Mind a kettő éltének; Egy seb, egy kín a sérelme Mind a kettő lelkének; De minden bú csak felet tesz,
Mely kétfelé oszlik el; S minden öröm duplázva lesz, Mely közös két jó szívvel. A mit egyik a másért tesz,
Tevődjék bár bajokkal, Mindég édes örömmé lesz - A remény csak itt nem csal. Törjön rájok veszedelem,
Az erős a gyengének Segedelem és védelem Veszélyével éltének. Hol az erős erejével
A szépségért dolgozik, Ott a szépség kellemével, Virágával áldozik. Hol az erős megépíti
A nyúgalom tanyáját, A szép azt felékesíti, Szerte hintvén rózsáját. Imígy élik ezt a létet
Ezen próba-világon; A mit egyik könnyűvé tett, Másik abba rózsát fon. Imígy élnek az életnek
Szép tavaszi korában, Az igaz, hív szeretetnek Fennyen-csapó lángjában; Imígy élnek az életnek
Már hervadó őszében, A barátság s szeretetnek Holtig égő tüzében. Szerelmeik gyümölcsiben,
Kik keblekből fakadnak, S ezek gyermek-örömiben Ők újra megifjadnak. - Egyetlen egy féreg terem
E szép élet-rózsában, - Gondolni is alig merem Szívem boldogságában! - Tudniillik: ha fele szív
Verni megszünt, - s fele még Tovább is ver - feléhez hív - Ha vernie már elég! Amor ezer mesterségét
Elmémmel ha vizsgálom, Legjelesebb tehetségét Abban lelem s csudálom: Hogy az élő természetnek
Különnemű két ágát, A magzásnak s tenyészetnek Megért hím s nő virágát Oly csudával köti öszve,
Hogy meg lévén már kötözve, A volt kettő egyet tesz - S az egyből meg - hat is lesz. Miólta, mint bimbóikból
Virágai kertemnek, Kifejlének csomóikból Érzelmei szívemnek: Egy szép lelket, egy jó szívet
Kivántam én magamnak, Szívet nékem élőt s hívet Ez életben társamnak; - A mit kérni nem is mertem,
Boldog én! azt is megnyertem: Szép lelket szép hüvelyben, Jó szívet szép kebelben. Volt egy idő, hogy Aurora
Bú-követ volt én nékem, S felrettent a kakas-szóra Ki sem pihent inségem! - De most öröm-követem ő:
Mert álmamból serkenvén, S látván derűl a hegytető, Újra tudom s érzem én, - S érzi kettős valóságom,
Hogy - nem álom boldogságom; S hogy valamint volt tegnap, Szint úgy lesz a mái nap. «Álom Amor boldogsága»
Sok azt véli, kedvesem! Nem igaz: mert valóság a - Vagy, ha ez nem, - semmi sem. De légyen úgy: ha engemet
Az igazság gyötör s nyom, Hát többet ér egy szívemet Boldogító szép álom. Mért vagyunk mink oly okosok
Vesztünkre? hajh! s oly szorosok Boldogságunk ösvényi: - S tágok a bú örvényi. Az embert fő indúlatja
Féreggé vagy istenné, S e földet elváltoztatja Pokollá vagy édenné: A sok közül legboldogabb
Indúlat a szerelem; Ha szerencsés, minden víz-hab Öröm néki s élelem; Hová boldog szeme tekint,
Az élésnek virága int; S akármely baj éri őt, Nem esmer ez rosz időt. Érzeményink hajnalában
Nyíló első szerelem! Ezen szegény föld porában Te vagy legjobb élelem! Te vagy földi életünknek
Legszebb virág-ideje! Minden gyönyörűségünknek, Kényünk s kedvünk veleje! Sem előtted jobbat, szebbet,
Sem utánad édesebbet Az ember itt létében Nem érezhet keblében. Kezdj idején fösvénykedni
Az örömmel, halandó! Mert késő lesz epekedni, «Hogy az öröm múlandó», Midőn nem lesz semmi kedv s kény
Már ínyére szívednek, Mely, mint az eltörött edény, Nem szolgál már éltednek; S az öröm, mint egy szitában,
Nem marad a mell baljában, - Csak a zsibbadt únalom S a darabos fájdalom. Sokat mondék szerettemről,
Sok szépet, jót s édeset; Sokat mondék szerelmemről - Hajh! s még is még keveset: Lelkes, szíves tekintetét,
Kegyét valóságának, Édes rózsa-lehelletét, Mennyét édes csókjának, - Ki képes azt lerajzolni?
A mi úgy el tud bájolni, Hogy keblem ezt érezvén, Embernél több vagyok én. Megemésztéd az erdőnek
Árnyék-adó díszeit; Megemésztéd a mezőnek Élet-tartó füveit; A vizeknek megállítád
Haszon-hordó menteket; A napokat megkurtítád, Kinyújtád az éjeket: Olyan vagy te, óh december,
Mint egy zsarló szultán-ember; - De nékem nem véthetvén. Csak nevetlek téged én. Amornak sok a rokonja
S mindenik más tárgyért ég: Ezt magához Clio vonja, Ezt egy, azt más mesterség; Ez Bacchusnak szeretője,
Az aranynak s ezüstnek; Ez játéknak kedvelője, Amaz a tömjén-füstnek: Tárgyokban bár ellenkeznek,
Az egy pontban megegyeznek: Kiki azon hitért vész, Hogy övé a legjobb rész. A szerelem erkölcsöket
A szív gerjedelmiből Úgy tenyészt, mint gyümölcsöket A nap a fák rügyiből; S gyakran, a mit egy században
Fel nem talál az elme, Felleli egy pillantatban A szív égő szerelme. Kifejtvén az elmésséget,
Ő lel minden mesterséget; Nincs ott lehetetlenség, Hol termékeny tüze ég. Ha nem ügyel az ész rája,
Midőn a lágy szív szeret, A bujaság vad rózsája Könnyen verhet gyökeret: A testben felforró vérnek
Veszedelmes termése, Mely által a jobb gyökérnek Elnyomatik díszlése. Átok arra, ki miként ti,
Banya Phrynék, magvát hinti E kártékony maszlagnak Keblekbe az ifjaknak. Az öröm, ki bánat s csömör
Követ legott nyomában, Tolvaj-vendég; - kárt tesz, lop, tör, A szívnek kincs-tárában. A bujaság siren kénye
Lep s lop így meg bennünket, Ha erkölcsünk érzeménye Meg nem őrzi szívünket; Ő az, a ki, ha befészkelt,
Semmi jónak nem ád helyt S a míg talál, addig dúl, Míg csömörben el nem fúl. Nincsen minden ember-főben
Ész, ki Newtont elérje, S véle alban és tetőben A teremtést esmérje; De van minden jobb emberben
Érző szív, mely ömledez, Ha Maróban és Homerben Az érzemény zengedez: S azért, kik úgy énekeltek,
Hogy szíveket érdekeltek, Míg az emberszív érez, A nevetek áldott lesz. Az emberi tétemények
Jó reménység fejébe Hintegetett vetemények A jövendő méhébe; De tisztán a legszebb s jobb mag,
A sors jege vervén el, Vagy elnyomván földi maszlag, Csak ritkán s elvétve kel! - Hymen boldog kebelében
Az emberszív csak felében S tűrhetőbben érezi, Ha valami vérezi. Boldogítni, boldogúlni
Egyarányú mértékben, Nem fogyni, sőt gyarapúlni A legszebb s jobb értékben; Vidám, nyúgodt, erős lenni
Lelkében és testében, Nem rettegni s nem csökkenni A sors dúló mérgében: Ez boldog s bölcs emberélet!
Tőled ered e tökéllet, Értelmes, bölcs szerelem! Szerelmes, bölcs értelem! Hogy a hírnek templomában
Örök legyen a neve, Mit nem forgat az agyában, Mit nem tesz, mit nem teve, Vagy ha nem tesz, nem tehetvén,
Mit tenni nem hajlandó, Kész örömét félre-vetvén, A nyugtalan halandó? - S csak sírjánál eszmélkedik;
De már ott nem kételkedik: Hogy jobb élni szívében, Mint sem a név hírében. E hiános por-életben
Nézz bár hátra s előre, Semmi sincsen tökélletben, Semmi sem jut tetőre: A szerelem ragad csak fel
Oly tetőre szárnyával, Hol a szív oly élelmet lel, Hogy - elégszik sorsával. Szeretni és szerettetni,
Két szívnek egygyé lehetni, - Ennél feljebb már nem hág Az emberi boldogság. A szerelem keserűjét,
Ki az, ki leírhatná? A szerelem gyönyörűjét, Hol az, ki elmondhatná? - Pokla dühösb gyötrelmeit
A jaj ki nem adja még; Mennye lelkesb örömeit Zengni, lehetetlenség. Szívünknek mély fenekében
S valóságunk szövetében Ül mind lelke kéjének, Mind fenéje mérgének. Úgy szí lelkem boldogságot
Rám súgárzó szeméből, Mint a gyémánt fényt s világot A nap örök tüzéből; S szerelmének Édenében
Szívem úgy él kényére, Énekelve örömében, Áldást mondva szívére, - Mint a kis méh egy Tempében,
A tavasz lágy levegtében; Csak hogy több kény- s kedvekben, Mint ez virág-nemekben. A szivárvány színeivel
Szemfényvesztő ruhában, A tenger s föld kincseivel Potrohos tárházában, - E gondolat dagályában:
Hogy övé mind, a mit lát, Az ott - senyvedt únalmában Még is ásít s szájat tát: Mert, mily fény van ruhájában,
S a mennyi kincs tárházában, Oly homály van fejében És üresség szívében. Kendericzék! fülemilék!
Rég elolvadt már a hó; Karikáznak már a pillék, Fakad már a fabimbó: Hol késtek még, ti kertemnek
Tavaszi hív lakosi? Az életnek, szerelemnek Kedvit dalló lantosi? - Jőjjetek meg, kis kedvesek!
Minden karvalyt csővel lesek, Hogy békében legyetek S több kis lantost költsetek. A szív minden indúlatja
Az emberből mást mást tesz: Most barommá változtatja, Kiből majd meg isten lesz, A párducznak s oroszlánynak
Parancsol most eszével, Kit egy vérhab majd zsákba rak Lelkével és testével: Önmaga meg nem foghatja,
Az istennek mily állatja; - Érző szív te s magas ész, Mindég ég rokonja lész. Az embert, ki kebelében
Soha tiszta szerelem Nem fogamszik, bár fejében Sok az ész és értelem; Ki a vallást s jámborságot
Gúnyolja s megneveti, Az erkölcsöt s igazságot S hazáját nem szereti, Az oly embert kerűlni kell:
Mert élete poklot lehel; Mert méreg foly erében, S egy ördög ül szivében. Miket, szívem ömledezvén,
En-magam-lelt hangokban Énekeltem s daloltam én, - Nem nagy ész szól azokban: Csak természet szüleményi,
Egyűgyűek szavaim; Búm s örömim érzeményi Énekeim, dalaim; De, ki mind ezt nem érezed
S talán hiú hangnak veszed, - Élelmed a nap alatt Csak agyagból kelt falat.
Cookies on Poetry Cove