Gyermek-királyt s oly hadvezért, Ki erején felűl mer, Ád az Isten haragjában A nemzetnek, kit megver;
Így volt akkor, hogy Mohácsnál Lajos király elveszett, És a magyar a töröknek Másfél százig rabja lett.
Rettenetes emlékezet! Te Várnával foghatsz kezet! Csakhogy akkor még örök Nem lett nálunk a török.
Mohács! Mohács! te hazámnak Legsiralmasb vérhelye! Nemzetem nagy temetője! Gyomrod mennyit elnyele! -
Szabadságát, boldogságát És nemzeti életét, Sőt nevét is a magyarnak, Mely most kicsiny és setét! -
Ott tiprá, hajh! a sorskerék Porba egy nagy, dicső s derék Nemzet testét és fejét, Hatalmát és erejét!
Tízszer annyi volt a török, Mint a magyar; s diadalt Csak úgy nyert, hogy megújítván Többször is a viadalt,
A magyarnak vitézsége Végtére kifáradott S vagy meghalt, vagy Lajos este Után széjjelszakadott.
Hajh! s most Buda s Mátyás vára A győzőnek kaput tára! S a királyi székben ott Törvényt török kény szabott.
Az oszmánnak telhetetlen Szomja, magyart vért szívni, S Hunniának minden kincsét A félholdnak megvívni,
Csapatonként eregette Budáról ki bajnokit, A nemzetet öldökölni, S felprédálni birtokit,
A magyarok csoportokban, Falúkban és városokban, Itt-ott öszvegyűlének, Hogy bátrabbak lennének.
Egy ily csoport Maróthon volt! Félelmek és remények Között vártak ott szerencsét - Zápolyától - szegények!
Ezek között Dobozy úr És csuda szép hitvese, Visszamenni jószágára Hírt és időt ott lese.
Mohácsnál jól vitézkedett; Élte ott megmenekedett; De, hajh! veszett volna bár! Mert ő rá itt több rossz vár.
Alig nyugvék meg a török Buda körül, egy csapat Vér és zsákmány után járván, Véletlen Maróthra hat;
S megsejtvén az ott lappangó Magyarokat s kincseket, Sovár tűzzel rajtok ütve Bekeríti ezeket;
És Maróthot ostromolván, S a makacsot káromolván, Életével biztatja, Ki még magát megadja.
De a magyar, őseinek Követvén itt is nyomát, Két egész nap veri vissza A pogánynak ostromát.
A megszorúlt magyarok közt Vezér Mihály úr vala; A szerelem és vitézség Csudákat tőn általa.
Férjeiknek segédjeik Az ő lelkes hitveseik, Azon bús elszánással, Hogy ott vesznek egymással.
A kis magyar bajnok-csoport Így törvén a viadalt, Valóban megérdemelte Megvívni a diadalt;
De a magyar nemzettestet Verő sorsnak csapása Minden tagnak egyenként is Halálos elzúzása.
A sors ellen nincs oltalom, Sem előtte nincs irgalom; Dörgő mérges forgása Jónak, rossznak romlása.
A nagy vezér füleibe E harcz hamar eljutott; S harmad napra két annyi lőn Az ostromló török ott.
S mintha Mohács híre veszne, Ha itt is nem győznének, Habzó, dühös indúlattal Végső harczot kezdének.
Ellentállni e viharnak Lehetlen már a magyarnak; S ki hol s miként rést talált, Ott kerülé a halált.
Mihály úr is felveti hát Magát paripájára, S feleségét háta megé Veszi lova farára:
«Hazámnak itt halálommal Semmi hasznot nem teszek; S mintsem - török fertője légy, - Inkább veled elveszek.
Öleld által derekamat Oly szorosan, hogy magamat, Akármiként mozgassam, Véled egynek tarthassam.»
Így Dobozy - bús, haragos, És keserves hangzattal. A hölgy némán úgy cselekszik, Remeg, s halvány, mint a fal.
A bajnok most sarkantyút ád Terhelt paripájának; - Hol van, a ki jó szerencsét Nem kívánna útjának? -
Vágtat a ló; s a mint szalad, A fa s bokor hamar halad, - Vágtat elég tüzesen; De hajh! mégis terhesen.
Ott vannak, kik nem nézhetik, Hogy fejét és életét Egy magyar is elvihesse; S menekedő menetét
A futónak elvághatni, Sok száz török lóra kap. Egy magyarra itt-ott immár Húsz-harmincz is reá csap.
Mihály után legtöbb ered; Őt levágni száz kar mered; - Jaj! ha győzik futással, - Ő két kínos halált hal.
Mint mikor a nemes szarvas, Melynek máskor porába Sem jutott a kutya-sereg, Mely kergeté nyomába’,
Most, mivel már élő borjat Hordoz dagadt hasában, Terhe igen késlelteti Iparkodó futtában;
S akármiként törekedik, Aligha megmenekedik: - Félek, félek, nemes pár! Nem messze lesz a határ! -
Dobozynak lova vágtat; Fejér rongyként szakadoz A hab róla; orra lyukja Arasznyira nyíladoz.
Terhe alatt mély nyomot vág A földszínen vas lába; Nagy hortyokkal fúv és nyög most, - Szakadoz már párába;
S távolról, hajh! már hallható, S közelítni gyanítható A töröknek robajja, Vért szomjúzó zsivajja!
A szép hölgynek hosszú haja Tekercséből bomolva S egész szőke pompájában Szét és hosszat omolva,
Egy patyolat-palást gyanánt Leng s úszik a szellőben; - A ló, - mintha csüggedezne Ez által is erőben.
Mihály lovát sarkantyúzza, S homlokát mord ránczba húzza, Sejti, hogy két embersúly Egy lóterhet felyűlmúl.
«Állj meg, Mihály! (mond a bús hölgy) Legitt elér a pogány; Kettőnk alatt kidűl a ló, - Nézd: már véres habot hány.
Tartsd meg magad a hazának, - Hagyj itt veszni engemet! - De - hogy tiéd maradhassak, - Üsd itt által szívemet! -
Magad könnyen elébb állhatsz És hazádnak még szolgálhatsz. Öld meg feleségedet! - Üsd szívembe késedet!» -
Némán visszanéz Dobozy; Vérzik a szív keblében: «Menjünk! menjünk! míg csak lehet! (Így felel bús mérgében.)
Ölelj meg még szorosabban! Nem hagylak én tégedet; Együtt éltünk, - együtt haljunk! Megmentem én testedet.»
Itt fogát elcsikorítja S lovát újra megszorítja, Hanem ez - csak lépve jár, Mert párája rövid már.
Megáll tehát Dobozy úr, S leszáll fáradt lováról, S hitvesét is leöleli A keserves párnáról;
Átölelve tartja őtet, Szorongatja magához, S néma, s hosszú csókok között Szívja ajkát ajkához.
A szép asszony csüggedve áll, - Egy haldokló liliomszál. A ló, közel hozzájok, Bús szemeket vet rájok.
Közelítnek a törökök Vérszomjokban zajogva, S magyarvéres markaikban Kard és dárda villogva.
«Egek! hát csak nincs irgalom!» Mond Dobozy könnyezve; Megöleli feleségét, S mély borzadást érezve
Megcsókolja - utólszor őt, - S a csók alatt a remegőt Szívbe döfi vasával, És megfojtja - csókjával.
«Boldogtalan föld szülöttje! Kín magadnak s férjednek! Betöltöttem kívánságát Nemes, szép, szűz lelkednek.
Várj! - csak néhány pillanatig, S legitt nálad leszek én.» Ezt zokogja, mentéjével A megöltet befedvén.
S most iszonyú keservében, Vért és bosszút leheltében, Alig várja, ölhessen S kedvesénél lehessen.
S mint mikor a hím oroszlány Nemző gerjedelmében, Megfosztatván mord nőjétől, Dúl, fúl s ordít mérgében;
A fát rágja, tépi s töri Mérget habzó fogával, S körmével a földet vájja, És csapkodja farkával;
S ropog, harsog a rengeteg, Így dúlván azt a szörnyeteg; S csapjon bár rá tíz tigris, Dühe megküzd tízzel is;
Úgy Dobozy: a fájdalom Mordonkodván keblében. S a lobogó harag s méreg Égetvén őt elmében,
Csak hazáját sajnálván még Igaz magyar szívében, De életét elátkozván Boldogsága vesztében,
Ádáz, bosszús jobb markával Kardot forgat, és baljával Súlyos, görcsös buzogányt. Így várja be a pogányt.
Ott teremnek a törökök; S neki - az egy magyarnak! De a bajnok visszacsapja Első hevét a tarnak;
S viaskodván, vagdalkozván, Karja soknak sebet vág, S négy törököt vág előbb le, Mintsem győz a sokaság.
De végre, hajh! egy dárdának Hegye úgy fut a nyakának, Hogy vérere megfakad S lélekzete megszakad.
A lankadó bajnok lerogy, Nem bírván már karjával, S kedvesének testét fedi Halálban is magával.
A vitéznek öröm azért Végső percze éltének, Hogy így vegyűl vére s teste Szerettével szívének.
Agyon szúrva lova is ott, - (Mivel egy tart agyon rugott, A ki kezét rátette,) Dobozynak mellette. - -
Ezer ilyen történetek Dúlták Árpád nemzetét, Valamikor tagjainak Visszás felekezetét
Meghasonlott szív és lélek Jobbra-balra szaggatta; Eljött hol egy, hol más szomszéd, És azt nyakon ragadta. -
A fő és test fogjon kezet; Egy értelem, egy érezet Lelkesítsen tégedet, - S ne féltsd, magyar, éltedet.
Cookies on Poetry Cove