CSOBÁNCZ.

Ülj mellém a kandallóhoz, Fel van szítva melege; Csobáncz-várról, édes-kedves, Im! halljad, egy agg rege: -

Múlt szüretkor Badacsonyon Ezt Múzsámtól vettem én Egykor, midőn magam bolygék A hegy szirtes tetején.

Sok történt ott, a mióta E pompás hegy földjébe Szőlő s gyümölcs ültetődvén A vadonnak helyébe,

Esztendőnként sok úri nép Gyűl oda a szüretre: - László s Rózsa szerelmek is Ott kelt e bús esetre.

«Szép, jó s vitéz volt a kedves, Nemcsak Vasban, Szalában Volt legelső, - nem volt mása Mátyás birodalmában;

Termetének annyi éke Nem volt minden kelleme; Bő értéke, híres neme Nem volt minden érdeme:

Fellengező, erős lélek, Éles, mély tűz-értelem, Nemes, bátor, igaz, nagy szív, Lángoló hív szerelem

Voltak azon tulajdoni, Melyek őtet szememben Egyetlenné s - örökössé Tevék az én szívemben.

Itt ült velem legutólszor, Engem általölelvén, - Hű szerelme szerelmemnek Teljesen megfelelvén.

Szüret vala itt akkor is: A Balaton háborgott, Zúgott a hegy a nagy szélben, Hajh! és szívünk csikorgott!» -

«Isten hozzád, Rózsa lelkem! Megyek, úgy mond, Budára; S kikeletre Bátoryval Onnan török nyakára.

Teli, hallom, vitézekkel Immár Mátyás udvara, S én ne mennék? - A ki nem megy, Nem nemes, nem - magyar a’.

Ha az Isten szerencsét ád, Visszahozom szívemet, S borostyánnal koszorúzva Viszlek haza, hölgyemet.

Szigligetben fogunk élni, Szerelmünkben boldogok, Hol fészkünkből kirepűlni Egy könnyen majd nem fogok.

De ha az Úr oly sorsot vet, Hogy Szentgyörgyi egy fia Vérét ontsa - érted foly az, Édes haza, Hunnia! -

Akkor Rózsám, Gyulafy-faj, Kesergvén a mátkáért, Vígasztaljon e gondolat: Szép halni a hazáért!»

«Imígy szólott, súlyos kardját Oldalára övedzvén; Megdermedve, zúzott szívvel, Magam’ kívül valék én:

S elszakadott kebelemtől! - S elment a vad törökre! - De fúlánkja szerelmének Benn e szívben örökre! -

Oda van ő! - felgyilkolva Örömei éltemnek; E nagy világ semmit többé Nem adhat már szívemnek! -

Oda van ő! - utána, haj! Haszontalan sohajtok; Oda van ő! - legyek én is! Egyebet nem ohajtok.»

Badacsonnak szüretjében, A hegy felső felében, Hol nehezen fogamzik már Szőlő a szirt keblében;

Alatta egy vén diónak, Senkitől sem láttatván, Egy legördült ormon űlve, Csak rigóktól hallatván,

Imígy zengé, elmerűlve Tengerében kínjának, Szíve gyászos történetét Egyedűl csak magának,

Szegény Rózsa, - Balatonra Meresztvén le szemeit, S fuldokolva nyeldegelvén Sűrűn omló könnyeit.

A szép Rózsa! Gyulafynak Dicsőséges leánya, S a ki őtet csak ismérte, Minden férfi bálványa:

A milyen szép és kellemes, Oly felséges, kegyes, jó, Dunán s Tiszán innen és túl Nem volt hozzá hasonló.

Bő, víg s népes volt Badacson Az akkori szüretben: Mozgott, hangzott az egész hegy Fenn és alatt, kinn és benn.

Urai és asszonysági Veszprim-, Somogy-, Szalának, Ifjai és leányai Mindnyájan ott valának.

Durrogtanak a mozsarak, Hogy a bérczek ropogtak, Kongtak a még üres hordók, Az ostorok pattogtak;

Harsogtak a tárogatók, A hegedűk zengének, Szólt a duda, tapsolt a táncz, S a sarkantyúk pengének.

De mind erre a bús Rózsa Örömre nem gerjede; Mint a féreg-marta rózsa Lankada és csüggede:

Se nem látott, se nem hallott Keservénél egyebet; Se nem érzett, se nem tudott Keservénél egyebet.

Mert Lászlója, ki Mátyásnak Diadalmas hadával Dicsőséget ment aratni Pogány-földön kardjával

S Mátyás halál-seregében Harczolt Kenyér-Mezején Sebet s utóbb halált nyere Azon nyárnak elején.

Épen, midőn kalangyákban Feküdt még a gabona, Akkor jöve a táborból Csobánczra egy katona:

«Szentgyörgyitől jövök, úgy mond, Az ő árva szolgája, Hol van Rózsa, - a kisasszony, - Szegény uram mátkája?

Oh kisasszony! kegyelmednek Szomorú hírt hozok én: László úrfi, kedves uram, Meghalt Kenyér-Mezején!

Farkas előbb oda lett már, Kit innen vitt magával; Farkas után én gondoltam Sárkány paripájával.»

«Meg kell halnom, - eredj, mondá, Ledűlve egy dúlt sánczra, Mikor s mint lett halálomat Vidd mátkámnak Csobánczra,

Emlékezzék meg énrólam, Az ő holtig hívéről; - De miattam le ne mondjon Az életnek kedvéről.

Legkedvesebb barátomat Válaszsza ő férjének, Boldogítsa Varjas Andrást Szerelmével szívének!» -

«Imígy szólott, írni akart, De jobb keze nem vala! - S ugyanaz nap, pünkösd kedden, S ugyan ottan - meghala!»

Ily fenével kínzá Rózsát E katona-jövevény; - Óh iszonyú rút csalárdság! Pokol-fonta szövevény! -

Az egész hír költemény volt; Varjas András koholta, S Orbán deák, a ki Rózsát Ezen hírrel gyilkolta.

Varjasnak már rég fájt foga Csobánczra és kincsére, S fejét soká törte abban, Mint ejthetné kezére;

Ezer tőrt és lépet vetett, Hogy megfogja madarát; De bármit tett, nem volt haszna, - S csikorgatta agyarát.

Hogy Szentgyörgyi táborba ment, - Hah! mint örült annak ez; Remélvén, hogy a csatákban Vagy Szentgyörgyi oda vesz,

Vagy hogy Rózsa elfelejti Távollévő mátkáját, S utóbb mégis néki adja Szűzessége pártáját.

De élt a’ még, megtartá őt Az igazat védő ég; S élt keblében hív szerelme, - Sőt azóta nőtt az még.

S lefizetvén hazájának A tartozott oltalmat, Jönni készült, mátkájától Megkérni a jutalmat.

Se Rózsa nem felejté el, A mit igért hívének; S távolléte kétszerezte Lángját égő szívének.

Kosarat nyert, a ki kérte: Halápy és Hagymásy, Török, Pethő, Kanizsay, Poky, Érsek s Szilvásy.

Úgy cselekszik a távollét A szerető szívekkel, Valamint a szél fuvalma A lángoló tüzekkel:

Ha csak kicsiny s gyenge a láng, A szél mindjárt elfojtja; De ha immár elharapózott, Azt még inkább felbojtja.

Imígy látván füstbe menni Varjas minden reményét, Megcsengette körmöczikkel Jól megtöltött erszényét:

«Orbán! (úgy mond ez ördöghez) Jutalomúl ezt veszed, Hogyha nékem te Csobánczot És Rózsát megszerezed.

Dárday, hogy ő húgait A jószágból kitudád, Mely az ő nagyanyjoké volt, Nemde kétszáz sárgát ád? -

Ebben itt két annyi vagyon: - Sajátod az órában, Melyben Varjas lefekteti Rózsát nyoszolyájában.»

S poharak közt így végzének: Közösűlés ne legyen A mátkák közt, - tudósítást Egy a mástól ne vegyen;

S utóbb László elvesztéről Bizonyos hír terjedjen, Úgy hogy erről kételkedni Akárki is feledjen.

S úgy lett. - Orbán, a sátánfi, A dolgot jól intézte; Hogy Rózsát, mint elnyert konczot, Varjas immár úgy nézte.

Varjasnak egy czimborása, Ki Lászlóról halált írt A táborból, hitelessé Tevé ama költött hírt.

Holtnak tartá László úrfit Rózsa s minden atyafi; Megkönnyezé derék vejét Még maga is Gyulafy.

Sőt Tihanyban requiem is Tartatott már érette. Ott volt Varjas és deákja, A két ördög, - s nevette.

De ezáltal dolgát Varjas Nemcsak jobbá nem tette; Hanem minden reménységét Egyszerre elvesztette.

S kétségb’esvén, hogy valaha Megfoghatná madarát, Dúlt, fúlt, ivott, káromkodott S csikorgatta agyarát.

Oh, de Csobáncz bezzeg hangzott Rózsa szíve jajától; Lászlót! Lászlót! kért ő szegény A vár minden falától.

Mérték nélkül volt keserve, Haját, keblét szakgatta; Földhöz sujtott reményeit Éjjel-nappal siratta.

Látván ezt az ősz Gyulafy, Vígasztalta, kérlelte, Dorgálta is gerliczéjét, Óh! mert igen szívelte. -

De a lelkét vesztett szívnek E föld már nem adott írt. Vajh! mért kellett elhinnie Ama gyilkos hamis hírt!

Mint őszszel a liliomszál, Szemlátomást hervadott; Tüze elhúnyt, lelke alélt, Már könnye is apadott.

Ez utolsó szüret után Már csak alig élhete; Pedig László Budán volt már - S kedveséhez siete.

Budán volt már a király is Az országnak nagyjával, S diadalmit innepelte, Bajnokinak javával.

A múlatság- s vígasságnak Budán nem volt szünete; De Lászlót ez nem ingerlé - Kedveséhez siete.

Mert hogy rég nem hallá hírét, Se nem vette levelét Mindég szívelt mátkájának, - Borzogatta kebelét.

Tarsolyában sok gyöngy vala Rózsájának számára; Örűlt, midőn elképzelé, Mint illik majd nyakára.

Nagy-Vázsonyig Kinizsyvel És többekkel útazott, De késztetvén Csobáncz felé, Nem veszteglett soká ott.

Napnyúgotkor indúlt onnan Lovászával magával, Farkassal, ki minden sorsot Együtt viselt urával.

Késő őszben volt ez a nap: Már mindenütt elkele Márton lúdja; a Bakonynak Már lehullott levele.

Hideg szél fújt éjszak felől, - Repűlt a ló serénye; De kedvezve világított A már telő hold fénye.

«Rózsa! Rózsa! közel vagyok, - Hahogy hívem maradtál, S megtartottad, a mit nékem Badacsonyon fogadtál? -

Szigligetben fogunk élni, Szerelmünkben boldogok; Hol fészkünkből kirepűlni Egy könnyen már nem fogok.»

Ezt gondolá s több effélét László úrfi magába’, S nyargalt-nyargalt, hogy szikrát hányt A száguldó ló lába.

Estve későn volt az immár, Hogy kiért a tisztára, - Felpillantott, és ráismert Csobáncz-várnak fokára.

Itt megtoppant paripája És egy nagyot horkantott; Mert épen egy nyúl az úton Ott keresztül illantott.

De sarkantyút adván László Ágaskodó lovának, - Most még annál sebesebben Nyargalt Csobáncz várának.

Tovább jutván, a sziklák közt Ott egy bagoly huhogott; Borzadozott Szentgyörgyi ott, S bátor szíve dobogott:

Mert tudta még dajkájától, Hogy semmi jót nem jelent, A mit most hall s imént látott; De a bajnok - tovább ment.

Továbbá hogy oda jutott A hegy gyöpös aljába, A honnan felkanyarodik Az út Csobáncz várába:

Szomorúan hallott kongni A várban egy harangot: - «Mit jelent ez!» - Az erős szél El-elkapta a hangot.

«Úrfi, lassan! (monda Farkas,) Én itt nem jót érezek! - Torba megyünk, - a faluban Valakit megkérdezek.»

S egy paraszt jött épen szemközt, S László imily kérdést tőn: «Földi! minek szól e harang?» Válasz erre, jaj! - ez lőn:

«Dicsértessék az Úr Isten! Kisasszonyunk vívódik Tegnap óta a halállal - Mondják, szörnyen kínlódik!

Bár az Isten megtartaná! Mert igen szép s igen jó; Régen beteg: - lelkéért ez A harmadik harangszó.»

S mintha ezer kardot döftek Volna László szívébe, Elbődűle, - minden vére Visszaszaladt keblébe;

S mint a nyíl a várban termett, Lova eldűlt alatta: De hajh! Rózsát László elől - A halál elragadta.