Nyargal Zuárd az éjben
Tajtékozó paripán,
S szelíd érzet szemében
Reng a vitéz ölében
Egy karcsú szép leány.
Szél kapkod szög hajába,
Ág és szírt fátyolába.
Vitéz! mi zaj mögöttünk?
Bú tépi keblemet.
“Bátyád zúdul mögöttünk
Gátolni hű szerelmünk,
S hí küzdeni engemet.”
Ah mély börtön lesz sorsom!
“Ne félj! segít jó kardom.”
S fölcseng a kard, s nyugszik majd.
A lyány zokog s fülel:
Vitéz, legyőzted a bajt?
A fák között ki sóhajt?
“Bátyád, jer hagyjuk el!”
S tovább-tovább vad kéjben
Nyargal Zuárd az éjben.
Vitéz! mi zúg mögöttünk?
Fagy rázza keblemet.
“Atyád zúdul mögöttünk,
Átkozza hű szerelmünk,
S hí küzdeni engemet.”
Ah, most halál a sorsom!
“Ne félj! segít jó kardom.”
S fölcseng a kard, s nyugszik majd.
A lányt kétség űzi:
Vitéz, vitéz! ne vívj bajt,
Atyám a sírba sóhajt,
S ott lelkem üldözi.
S hóként a barna sziklán
Csügg szótlan hőse karján.
“A nap kel, mátka nézz föl!
Megnyílt az ősi vár!”
De a sötét szemekből
Zuárdra nem ragyog föl
Szerelmi bájsugár.
Hideg s holt a szép mátka:
Lesujtá atyja átka.