A szenvedő néz messze part felé;
Néz: hol derülne sülyedő világa?
Hol enyhül a seb, melyet sorsa vága?
Mi érező szivét kinnal telé.
Oh hányszor véli már, hogy föllelé!
De a reményfok, melyre bizva hága,
Homokhant, szétomol, s várt boldogsága
El-eltüntén kétség szakad belé.
S mit fenn a fénytetőn nem nyerhete,
Alant megadja egy kis part homálya,
S vég csendre száll a vész-környezte pálya.
A fülmilének esti zengzete
Gyöngén reszket le a mély szunnyadóra,
De ő nem ébred semmi földi szóra.