Csak földi kény, mely az időt emészti, Tükörben él, s a hold szarvára ül, Hős Pontyi nagy szivét gyors lángra készti, Ha jót hörpent a kancsó öblibül;
De a késő bút csak akkor tenyészti, Ha lelke fogyni kezd erszényibül, S a szép, ki oly sokat, szépet igére, Hitetlen simul gazdagabb melyére.
Furcsa kény az, mely Pontyit huzza vonja, S gőzzel hízlalja sovány életét; Minduntalan más szépnek pillanatja Vágyakra költi kitömött keblét,
Mi szépest tud, sebten elmondogatja, Bár annak maga sem hiszi felét; S ha erre a kedves csókot ád néki, Meghallják azt Pestnek minden vidéki.
Minden utczában jár egy ideálja, De vágyása mindenütt el nem sül, Azért ő azt csak messziről csodálja, S pápaszemmel módissan frígyesül.
A szép házáig nyúl akkor a pálya, S ha elfárad, egy szegletkőre ül, S mint a kis macska tejfeles fazéknál, Ólálkodik a szépnek ablakánál.
Édes-magához tartott bízodalma, Szivét szapongó gőggel élteti, Szeret, ha bár atya vagy férj tilalma, Kakastűzzel odábbra döngeti.
E bús emléknek az marad jutalma, Ha sorsát bús rimekbe öntheti. S a recensensek bár miként lármáznak, Versében a szív s az indúlat fáznak.
Igy sok kosárt, melyet buzgón elzára, Dallá farag kobozza húrjain. Sóhajtva néz a kedves birtokára, Mosolyogja bár az másnak karjain.
Nem csügged ő, sőt írt lel fájdalmára Olcsó nyelvek magasztalásain, S míg a fület sérti zengése bája, Bús hitelezők morognak reája.
S imé! segédet hoz alkalmai ének, Mert sok erkölcsöt hintnek hangjai, S mint annyi pillangóit érdemének Tovább adják a gyávák szavai.
Tágasabb útat nyit már szerelmének, Ha nőttön nőnek földi javai. Hizelkedve lép nagyok küszöbére, S büszkén magának repkényt csap fejére.
S a mit teremtve mások munkáiból Nagy készséggel összelopott vala. Valóság lészen részeg álmaiból, S megnyílt neki a hírnek hajnala;
Előlép mint denevér lyukaiból, Hogy más érdem sülyedjen általa, És választott kedvese a dicsőnek Lenne siralma minden ismerősnek.
Cookies on Poetry Cove