Pipadal.

Gyűlöljön bár sok finnyás orr, Édes pipám! tégedet, Hű vitézed én mindenkor Pártul fogom ügyedet.

Te vagy éltem kisérője, Egészségem hévmérője, S játszi bodor füstöddel Búmat vigan üzöd el.

Ha látom a porlelkeket Ezer kinnal mozogni, S büszkén rázva bilincseket Üres fényben ragyogni;

Reád gyujtok s azt gondolom: Szánandó, kit ily átok nyom! Lepje bár arany ezüst, Léte mégis hiu füst.

Hány bajlódik szerelmével, Néz, szalad, int, áldozik, Hevül, fázik, nyugtot nem lel, Hold felé sóhajtozik.

Én rád gyujtok, azt gondolom: Szánandó kit ön szive nyom, Mert a szép szó s leánykegy Vajmi hamar füstbe megy.

Ha valaki tág tüdővel Magát hírbe kürtöli, Fényleni vágy nagy erővel, S más érdemit elöli;

Én rád gyujtok, s azt gondolom; Itt legtöbbet az idő nyom, S koszorúdat neveddel Füst gyanánt oszlatja el.

Ha egy urfi, pézsmán hízott Felfürtözött üres kép, Szűk elméjü, de elbízott, Nagy gőgösen hozzám lép;

Magát, javát fitogtatja, Drága időm elragadja: Fegyver leszen pipámból, Kifüstölöm szobámból.

De ha jő egy lelkes magyar, Szivcserére kész velem, Szembe nem méz, hátul nem mar, Nyiltan leli kebelem;

Sokat ugyan nem adhatok, Legfeljebb egy dalt mondhatok, De felcsapván jobbjával, Megkinálom pipával.

Némely szépek, idegenhez Máskép nem idegenek, Csak a szegény pipafüsthez Oly igen kegyetlenek:

Pedig mennyi gazt táplálunk! Én ugy vélem: dohány nálunk, Bárki mit állitana, A legjobb indigena.