Nincs szebb virág mint a szerelem Az élet kies kertjében, Nincs annál szebb gerjedelem Az ember tehetségében.
De sokszor nagy átokká vál, Ha viszont érzést nem talál Ez indulat a szivekben S poklot teremt a mellekben.
Leo jámbor s kedvelt atyjának Egyetlen egy magzatja. Jó ifjú; tűz indulatjának Korán lett áldozatja;
Mert élete tavaszában, Ifjusága virágában Emésztő tűzzel szerete, De szerelmet nem nyerhete.
Hasztalan vallották szemei Erős s ritka szerelmét, Hiába hirdették könnyei Fájdalmát s nagy sérelmét;
Csak hasztalan töprenkedett, Esdeklett és reménykedett, Lina őt nem szerette, Áldozatit megvetette.
Remények közt és félelmében Két tavasz már távozott, De boldogtalan szerelemben Sorsa még se változott.
Végre tartandó insége, Lina makacs keménysége Erejétől megfosztotta, Bágyadt testét hervasztotta.
Csak még egyszer kivánta látni Imádott ellenségét, Szakadó melléhez szorítni Elvesztett üdvösségét.
Eljött Lina - de az a szív, Mely hozzá volt halálig hív, Már kigyötrődött, már nem vert, Csak hideg hamvában hevert.
Ott fekszik kegyetlen prédája Lina álnok szivének, A hűség oly ritka példája Virágában éltének;
Mellette zokogó atyja És ősz hajait szakgatja Kétséggel tele szüntelen, Átkot kér gyilkosa ellen.
Ott állt Lina s borzadozva Néz bús áldozatjára - Vérző szívvel és sóhajtozva A szenvedő atyjára:
Érzeménye felgerjedett S mit az élő nem nyerhetett, A holtnak nem tagadhatá És könnyét érte folyatá.
Mert a szerelem istenének Büntető szilaj lángja, A bánat emésztő mérgének Boszuálló fulánkja,
Behatott Lina mellébe S sebet ütött szivébe’, Mely az életen rágódott S enyhülésre nem juthatott.
És így elvonva a világtól, Számlálva fájdalmait, Messze minden boldogságtól Folytatá bús napjait,
Magát búnak felszentelte Hív kedvesét így kérlelte, Sírját virággal födözte És könnyeivel öntözte.
Végre egy klastrom magányában Nem sokára meghala, Midőn még végső órájában Leót emlitett vala.
Egy sirhalom födi őket, Ama ritka szeretőket, Kik élve nem egyesültek És halva öszvekerültek.
Cookies on Poetry Cove