Leánybú.

Szép lyányka! az estve leszállt, s egyedűl Jársz itt epekedve s örömtelenűl? Nincs szebb honod, mint e komor sivatag, Hol zúgva szakad le a szirti patak?

S a fülmile zengzeti bája helyett, Búsan huhog a bagoly odva felett? Nem hallod az éjszaki durva szelet, Mint szórja utadra a hárslevelet?

Borzadva keres menedéket a vad. S csörtetve a bokrot ürébe szalad. Míg csendül az óra s a föld pora kél, Megnyílnak a sírok, az élet alél.

Jer lyányka, lakomba vezetlek el én, Nem messze fejérlik a sík közepén! “Hadd zugni az éjszaki durva szelet, Jámbor fiu, nem megyek én teveled!

Búm képe a fergeteg, a sivatag, Könnyim sürü árja e szirti patak. Hadd folyni, zokogni, ha szivem eláll, Szebb fényre kel a komor éji homály.

Nem messze a völgyi sötét temető: Ott hamvadoz a deli hív szerető; S bár szép szeme zártan előmbe nem ég. Él bánatom és szivem érzete még.

Hadd zúgni üvöltni a durva szelet. Elhallgat a hív kora sírja felett.” Szép lyánka! nem hallod, a hárs csikorog, Vész dörg le s a szikla utána morog?

Felkárog a varju, röpös denevér, S a lég hideg szellentin elfagy a vér! Jer! jer deli lyánka, lakomba velem, Árt kellemeidnek e késedelem;

Majd hókebeledre a lég hüve hat, Megvérzi tövis liliomkarodat; Villáma szemidnek homályba borul, Szép arczaid éke, virága lehull.

Rózsás nyoszolyára vezetlek el én; S szebb létre virulsz fel az álom ölén. Igy esdik az ifju, a lyánka zokog: Ha a tövis, a hideg ártani fog!

Rettegve az ifju szivére simúl, És útnak eredve lakába vonúl. A felleg eloszlik, a hold letekint, A víg lebel illatit hordja megint,

S a vad zivatar rivadalmi után Bájkellemü dalt rebeg a csalogány; S a nap mire hajnali fényre kigyúlt, Szép lyányka felejti, hogy este busúlt.