Lantos szerelme.

Nem földi ösztön, mely magát emészti, S czélnál is kétkedő homályba dől, A szivet birtok közt uj vágyra készti, S mérget ráz ön virági kelyhiből,

A bút komordan akkor is tenyészti, Ha rég kivált kisértő fényiből, S nem hű karral, mint egykor fenn igére, Mirígy tűzzel sujt a küzdő sebére;

Nem játszi kény, mely a port vonzogatja S hiú gőzén vakon csügg a közlét: A szép- s nagynak felséges hódolatja Érinti a lantos meleg keblét;

Dicsőn mereng jós lelke villanatja, S áttörve a jelen ködéjjelét, Az égi szűz bájtegzét nyujtja néki, S tavaszt lihegnek lelkesült vidéki.

Mosolygva tűn fel kedves ideálja, S érzelmi lágy körében szentesül; Szelíd néztén az ég nyíltát csodálja, S édes titkának jegyzi frigyesül,

Tisztább tetőkre nyúl a rózsapálya, S ezer vidám alakkal népesül. S imádtam a hivet, kiért hevülve, Kiesb virányokon lebdes körüle.

Örömhitté vált gyermek bizodalma Szívét örök malasztal élteti. Szeret: habár a sors kemény tilalma A drága lényt kerülni kényteti.

Önáldozása lesz csendes jutalma, Melyet forrón ahítva képzeti Minden kis tárgyra tündérszínt fuvalnak, S dicsét vallják a lelki diadalnak.

S mit a kebel mély rejtekébe zára, Reszketve kél a lantnak húrjain; Szent lángban tévedez reménysugára Az érzemény titkos hullámain.

Andalgva néz fel távol csillgára S felleng a dal kéjelgő szárnyain, S míg erdőt-berket tölt zengése bája, Édes megnyugvás ömledez reája.

Egy kép körül édelg a biztos ének, S rokon szívhez simúlva hangjai Szerény tanúit gyöngéd érzetének Viszonzva lengetik honpartjai!

S felette bár sötét felhők gyülének, Lezúgnak a vad kor viharjai, Merészen áll a fergeteg dühében: Kezébe’ lant, szerelme lángmelyében.

S a mit teremtve-áradó hevére Kegyajkin a képzés lehelt vala, Merész iránya érdemczélhoz ére, S vígan dereng a szépnek hajnala:

Nem vágy azért fénykoszorút fejére; Nem ő, a kedves éljen általa, Mint istennéje a késő időnek: Felejtett sírján bár moh s tüske nőnek.