Karácsonéj.

“Nosza hajdu! jer vadászni, Hajtsd ki a jobbágyokat, S vendégimnek hozz estére Tánczra víg leányokat!”

“Urfi, urfi, a harang szól, Szent karácson napja int, A jó lélek térdre hullva Most az istenhez tekint.”

“Szent nap ide, szent nap oda, Tedd parancsom gyáva szolga.” Hajdu elmegy, hajtók jönnek, Bús szemökben köny remeg.

“Rajta, rajta!” s száz hahótúl Harsog zúg a rengeteg. A sas víjog, farkas ordít, Vad kan röffen s csattogat,

Szarvas dobban és ropogva Szaggat, tördel ágokat; De üres zaj, vad nem tűn ki, És haragban ég az úrfi.

“Rosz hajtás ez, kezdjük újra, Rajta, rajta! lomha nép! Lesre hajdu, börtön annak A ki csügged s hátra lép!”

S át hegy völgyön, bokron árkon Zajlik a hajtó sereg. Nincs oly rejtek, nincs oly sűrű, A melyet ne szállna meg.

De hiában, vad nem tűn ki, S dühben ég, dúl, fúl az úrfi. És a mint zúg, és a mint néz, Völgyben majd patakra lel,

Partján hajlék és előtte Biztosan egy őz legel, S angyalképü kisded lyánka Úgy simítja, úgy örűl,

Életet hoz s oly vigan lejt A szelíd állat körűl. A ki látja, mind megindúl, De az úrfi fegyverhez nyúl.

Térdin esdik a kis angyal: “Oh ne bántsd jó őzemet! Téjjel tartja bús anyámat, Ölj meg inkább engemet.

Nincs apám, megölte ura, Hadd anyámat élni még!” Igy a lyánka, s kék szemében Ártatlan szép lelke ég,

És mint rózsagyöngy a szirthez, Reng fel könnye a vad szívhez. De fölötte villan a cső, S a hív állat porba dűl:

“Kis galamb te! végy anyádnak Téj helyett most véribül!” Igy az úrfi, és kaczagva Martalékján elrobog.

És utána vérlángokban A hajlék is fellobog: Borzasztón süt rémutjára, S a rezgő fák sudarára.

Ködbe sülyed a nap fénye, Egy szép csillag sem tekint, S vissza-vissza téren halmon Száguld a vadász megint.

Fel-felröppen a sok varju S őt károgva követi; Fél a pásztor s nyáját haza Más uton terelgeti;

Majd egy puszta templom alján Ily gúnyszó kel szitkos ajkán: “Oly fejéren mi kacsingat Ott felém a fű között?”

“Úrfi, úrfi, a halálfő, Ember egykor s üldözött; Tömlöczödbül itt tettük le, Éve lesz mint öngyilkost.”

“Haha! igy nem félti hölgyét, S itt hevét lefázza most, - S hetykén rúg a koponyához, - Nosza csont, jer vacsorámhoz.”

Megy, s utána a gödörbül Tompa, hosszu jaj mordúl, És a mint megy, a kereszt is Tőle búsan elfordúl.

S mint közelget dús lakához, A kopó mind úgy vonít, Lova rugdal s vas kakassa Háromszor lekukorít,

De pezseg benn a vendég már, S a vidám kedv csak reá vár. “Föl barátim! csókra, tánczra, Hadd perdüljön a leány:

Víg dalunk az égig hasson, Van borunk! húzd rá czigány!” “Úrfi, úrfi! szent misére Csendül ismét a harang.”

“Hadd konogjon, sokkal édesb A pohár- s szerelmi hang.” S a ház sarki szinte rengnek, Nyalka tánczban úgy kerengnek.

Majd leülnek vacsorához, Bujdosik a tölt pohár, És szilaj kedv- s tombolásban Nincs sem mérték, sem határ.

S im! éjfélt üt, szörnyet csattan A szobának ajtaján, S a halálfő hömpölyög be, Még sírföld meredt haján;

Kígyó ül sötét szemében, S a vendég fut rémültében. “Még a sírban sincs nyugalmam, A hová kétség vetett!

Gyilkosom te! fölriasztál, Halld tőlem hát végzeted! Durva ösztön- s kénynek éltél, Térj magadba!” “Nem, nem én!”

“Istent, embert megvetettél, Térj magadba!” “Nem, nem én!” “Jer tehát, int a vég óra, Sírbul e csók foglalóra.”

S undok szörnynyé duzzadozva Kénköves lángot lövel, Egy-egy mennykő csontütése S igy tátogva rálehel;

A bűn fia összeomlik, Száz forgó szél csap bele, És üvöltve szórja hamvát, Baglyoké lesz lakhelye;

S ott huhogják minden éjjel, A mi történt a vad szívvel.