Erzsébet.

Gyászravatal készül, a nép gyűl, tompa harangszó Zúg, s keseregve hazánk bérczei visszanyögik. Megholt Endre király! vele Árpád törzsöke dőlt ki, Melynek négy század látta csodálta diszét;

Mely rab-utált szivvel hinté törvényi malasztit, A szabados népnek nagyra emelve hirét; És ellenhadakat tapodó fejedelmi erőben Büszke hatalma jelét messze időkre füzé.

Elhunyt a hősvér! de miként a bús döledék közt Néha tenyész egy bájillatozásu virág; S nyitva szerény kelyhét az örömlét harmatit iszsza, Míg a fergeteg őt kegyetlen összetöri:

Igy maradott egyedül Erzsébet, puszta tetőjén, Pártos lelkü felek durva csapatja között, S atyjának vesztén siratá a nemzet ügyét is, Mely önnön fiain edzi dühödve vasát.

Igy leve tömlöczczé elődei fénypalotája: Ő maga árva, szegény: párthive nincsen azért. Oltalmára hevült idegen bár; ah de magyar nem, Nem kele, nem buzgott védeni szent igazát.

S elhidegülve hagyá nagy hőse szelid unokáját Válni örökjétől, mely nem örökje tovább. “Hunnia, légy boldog! s bár nincs maradásom öledben, Mig piheg e sziv, csak - te utánad eped.

Hív leszek én hozzád, ha te bár elhagyva feledtél: Csak te lehess boldog, szép haza! szenvedek én.” Ezt rebegé a szűz, nemzője porára borulva, Nagy koronázottink hajdani békehelyén,

És ott hol komoran barnultak az ősi koporsók, Honjától ott vőn sziv-szakadozva búcsút. Érzi, miként hasad el bús élete minden örömtől S könnyén népének lassu halála remeg.

Elvált! s kit nem rég ezerek tömjéne magasztalt, Most távol rejtek néma homálya fedi. A vigadók zajait s a kéj szabad ömledezésit Most halavány szinnel váltja monostori csend.

Rettenő csere! mily türelem mulhatja fel e súlyt, Mely a vétlen szűz lágy kebelére rohant! Távol kedvesitől, részvétlenül, élve temetten: Léte kies tavaszát zárja halotti magány,

Sikra kiszállani már nem látja vitézei rendét, Harsány tárogatók nyers riadalmi között, S bajnoki játékban diadalra hevülve szemétől, Csengni aczélon aczélt, vivni erővel erőt.

Nem, nem a délczeg inú paripák nyilröptü szökésit Párduczos ifjaknak verseny iramtok alatt: Nem, soha nem többé! mindennek vége szakadt már, A gyönyörű létnek kelleme, szépe, oda!

A győztes seregek dalait most váltja karének, Mely remegő ajkin hosszu fohászba vegyül; Vagy komor árnyékként lépdelve sötét teremében, Gyúladozó vérrel küzdve emészti magát.

Nem mosolyog neki a viszonérzés égi sugára, Mely lágy vonzattal hű szerelemre hevít; S hintve reánk a lét bájlóbb tartalmu világát, Minden földi öröm kéjözönébe merit.

A gyöngéd anyanév, deli férjnek tiszta szerelme, És rokonult lélek őt nem enyelgi körül. Sejti malasztit bár, de lemondás átka felette! S álma derültében képe alélva letün.

Igy hervad szomorún örökös gyászkörbe szorulva, Igy a forró sziv a hideg élet alatt. Mindenek elhagyták: egyedül fájdalma marad hív, Nyujtva töviskoszorut bíbora éke helyett.

Vér gőzölg azalatt Magyarország térein: a vak Pártosság szabadon gyüjti halálra tüzét; Mig Rozgony mezején Károlynak fegyvere győzvén Méreg-, tőr- s cseleken nyert urasága megállt:

S miglen az uj fénynek hódolt s örvendeze a nép - Messze vidéken szép csillaga éjbe borult. Mint a nyári lebel sivatag közt, hunyt el ez élet; Végjele áldás volt, végrebegése: haza!

Igy hala Erzsébet, nagy szerzőnk hív unokája; És hidegült hamvát nem fedi honi virág. Nyugodj, áldott sziv! emlékedet élteti a könny, Melyet drága hazánk egykori képe fakaszt.