Eprészleány.

Halld édes anyám, melegen süt a nap, Forr szinte a vér az erekben; Meghűteni kis kosaramba megint Epret szedek ott a berekben.

Igy szól deli Ilma s a völgybe röpül, Kis lába nyomának a fű is örül. S ott a mogyorós sürü lombja között Eprét szedi gyönge kezekkel;

Hollóhaja hattyunyakára omol Habkönnyű lebegtin alá fel. A csintalan ág le-lehajtva magát, Fölleplezi gömbölyü keble havát.

Majd állva a tó sima tükre felett, Andalg: mi tüz ég fel a vízből? Bár ön szeme lángja belőle ragyog, Mint égi sugár a sötétből.

S míg karcsu alakja virágra borul, Csillagtalan a viz is elkomorul. Most víg dalolással a gyepre pihen, És illatozó koszorut fűz.

Egyszerre kopó riad, ing a bokor, Döbbenve szökik fel a szép szűz, S míglen hüledezve a zajra vigyáz, Elébe kizörren egy ifju vadász.

Néz Ilma, s zavartan iramni akar; Oly édesen esdik az ifjú; Ó lyányka! szemed nyila szívbe talált, Kéj rengeti habjait és bú!

Adj bút, de maradj! nyerek azzal is én, A bút is ölelve körödnek egén. Szép Ilma pirúl, de iramni felejt, Leszögzi a feldagadó szív:

Oly nyájas az ifju, alakja nemes, Tekintete oly meleg, oly hív. S mint két tüzi lángozat egybe vegyül, A két rokon érzet is összehevül.

S hűs árnyon a fülmile lágy dala közt Oly édes-enyelgve bolyongnak, Míg a hegyeken remeg alkonyi fény, S a vártorony érczi lekongnak.

Elválnak epedve s a vég bucsuszó Csókvillanat, mélyen a létbe ható. Felrajzik az élet az ifju felé S kéjt űzget a lyányka hevével.

Mily rózsavilágba nem álmodozék, Eltelve a mult gyönyörével! Őt látja szünetlen, az ő szeme int, Ha bizton a csillagos égre tekint.

Ködszárnyakon illan a rémletes éj, Bájszínben özönlik az új fény; Berkébe repül deli Ilma viszont Hol megjelen a szeretett lény,

Ugy képzi: s ha lomb zörög, őzfi szalad, Oly szűk leszen oly teli, keble alatt. Ott várja lesengve, sóhajtva nevét, Elhangzik az illati lebbel.

S mint kémli habozva, lel öblös edényt Megtöltve aranynyal ezüsttel: Ó csalfa szerencse! kegyednek ölén Csak néma keservre szegényülök én.

Így búsan a lyányka; de anyja örül, S fenhirdeti magzata sorsát: A hír repes, és gyalog és lovakon Agg és fiatal lepi házát.

Pór és nemes hódolatára kele, Vágyók frigyesülni örökre vele. Szép lyányka! mi báj lebeg arczaidon? Nem földi az: égi lehellet;

A szegfü szagatlan, a rózsa komor Valód magas ékei mellett! A liliom éjszin, a viola vad: Tőled csak a kellemek árja fakad!

Igy zengi sok ifju a lyányka diszét, Zengtébe lihegve szerelmét. De Ilma szivében a berki vadász, Nem tűnteti másra figyelmét.

S bár nem leli, érte, csak őneki él, Kinjára mosolyogva hiv érzetinél. Egy tél halad így; kiesűlve megint Zöldelnek a barna virányok,

Eprészve sürögnek a lenge hüsön Sugár tagu fürge leányok, S mint a tavasz angyala tűnve elé, Száll Ilma is édeni völgye felé.

S ím harsog a kürt, a kopó riadoz, Több férfi tör a sürün által, S egy termetes ősz, a vidéknek ura Lép Ilma felé komoly arczczal,

S szemlélve sokáig az elpirulót, Igy ejti a büszke határzatu szót: Berkembe te kincset emelni szökél, Im mostan elére hatalmam,

Ismérd uradat; de szelíd leszek én, S inkább megelőz bizodalmam, Sors kincseket, én deli férjet adok, Kit szíved is áldva elégleni fog.

Önvérem az ősi nevére dicső, Szédelghet-e álmad ezen túl? Nézd ott a tetőn ama büszke falat, Az jut neked hölgyi lakásúl!

Azt mondva egy ifjat elébe vezet, Uj frigyre, hogy annak igérne kezet. Vedd tőlem a kincset, a bánatadót! Gyöngygyel fizet érte szemem csak;

Véredhez emeld fel a névre dicsőt, Hagyj engem a berki vadásznak. Igy ömlik a szűz nemes érzetiből, S elillan az agg s köre nézti elől.

Szép völgy! te kinom- s örömimbe szövött, Ah! tőled is elszakadok már! Bút zeng a madár, s kies árnyidon Önkény s nem a hű szerelem vár,

Zöldelj vigan! elhal az égi remény, Hűs fáid alá soha nem megyek én. Míg küzdve imígy a leányka borong, Ellepve az út lovagokkal;

Mint ünnepi czélra, közelgnek azok Szép nászi selyemlobogókkal. S egy karcsu vitéz aranyos paripán Lejt kéjre derülten a nászok után.

A vár ura jő, s gyürüt, ékes övet, S több nagybecsü mátkaruhát hoz. Néz Ilma, csodálja himes javait, S így válaszol a kegyes agghoz:

Fénylő ugyan, ah! de hideg jutalom: Pártám csak a hű szerelemnek adom. Annak jut az, Ilma! viszonz az öreg, Im kedvesed atyja ölel meg.

Gondom vete cselt, kitanulni szived: Győztél hiven élve hivednek. Int, s míg deli Ilma varázslata múl, Szép berki vadásza szivére simúl.