Zug, morog a zivatar, zajog a zord éjszaki szélvész.
Néz a lyányka, remeg, s félve karomba omol.
Vivjatok égi tüzek! nem retteg tőletek a hív,
Sőt vadon árjaitok partra segitik utóbb!
Igy szólék; azalatt kiderül, a lyányka elillan:
Fény lepi a berket, szivemet éji vihar.
Mily szép s tiszta öröm nyájas szemeidbe tekintnem,
Menny, föld, s enmagam is, bájgyürüjökbe vegyül;
Kéjökön életerőm gyöngéd hullámban özönlik,
Bennök halnia kész, általok élni buzog.
Csendes unalmat szül mindennek többszöri nézte:
Untalan, édes alak! téged imádni öröm.
Többé nem szeretek; minek a sok néma vesződés?
Mit tegyek? a kegyes int: élni szeretni csak egy.
Nem szólál: s bájos szemeidnek rabja levék már;
Szólál: hív rabod én s rab magad istenülénk.
Tudni kivánod: mért epigrammám tárgya szerelmes?
Hát maga a szerelem mért epigrammi tünet?