Elte.

A sötétlő véres kard Síkra inti a magyart, S a királynak jelszavára Száguld honja oltalmára.

Mindenütt már fegyver csillog, Pánczél, dárda, láncsa villog; A nemesség lóra pattan, S bátran a törökre csattan,

A ki, dúlva telkeit, Lánczra fűzi híveit. Hol Moravnak szőke árja Nissza téreit bejárja,

Ott tanyáz az ellenhad; Onnan csap be népzsarolva, Szűzet ifjat elrabolva - Arra robban el Hunyad.

Büszkén fénylik már a félhold A magyar sereg felé, Mely a tarral vívni lángolt, S boszuczélját föllelé:

Készen áll az vak dühében Elbizottan erejében, S mint közelgő vész morajja, Mindig rettentőbb robajja.

Néz Hunyad, s komoly tüzében Harczra inti táborát. S végig futva ércz sorát, Győzelem kél nagy lelkében.

Nem rettenti őt a nagy szám: Kürtöt harsant, pajzsa dörren, Harcz jelére kardja zörren. S elzúdulva mint a villám,

Tör Murat rab nemzetére, S dől, kit egyszer karja ére. Hős nyomán röpűl magyarja S a pogány rendét zavarja.

Mint terhes két fellegek A forgó széltől zaktatva, Vívnak most a seregek, Bús haraggal, vért izzadva.

Elbarnúl a nap sugára A fakón kelő portúl, S a csatázók vad zajára Minden szikla elmordúl.

Száz irányban forganak, Fel s alá hullámzanak, Láncsa pattog, nyílözön hull, A ló horkant, ember jajdul;

Száz alakban sújt a vész. Itt fő pördül, ottan kéz, Vág, öl, ront, tör mindenik. Testhalommá nő a sík,

S az enyészet zordon váza Sorsokat gunyolva rázza. Forrton forr a harcz dühében, Messze csöng az éles vas,

S elbámulva fellengtében Néz alá a büszke sas. - Hév dultán a két bajhadnak Hat nehéz órák haladnak,

S még vitézség és erő Nem lőn egymáson nyerő. Elborúl Hunyadnak arcza, Ily soká hogy kétes harcza

Lángszemébül bosszuszikra Szétlövell a csatasíkra. “Győzni kiszt hazánk reménye, Itt ne húnyjon hősi fénye!

Fel, vitézek, új vivásra, Most utánam vég csapásra!” Igy dörög, s zászló kezébe’ Vágtat a tar sűrüjébe.

Elszánt népe lelkesítve Uj erőre s tűzre gyúl, S kard-suhintva, nyíl-röpítve A vezér után zudúl.

S elbőszülve, sort szakasztva, Vérit ontva, vért fakasztva, Testhantokra testet hány, Míg nem tágul a pogány!

Ez gyéren fut nem sokára, Éltét bízva gyors lovára. Merre csak nyilást talál: S zászlóit fenlobogtatva,

S diadalmat harsogtatva, A győző utána száll. Elfoglalva Nissza vára, Lángözönben mindenütt,

S a pogányok vérútjára Borzasztó világgal süt. Mindég távol- s távolabb hat A futamló és üző had,

S mint nyáresti villanások Hévség-szülte kék felhőkön, Játszadoznak a tetőkön Szerte fegyvercsillogások.

Elhangzott a had dörgése, A bajtéren csendesség, Csak haldoklók nyögése Kél remegve néha még,

Kik az édes léttül válnak, Jégkeblén a zord halálnak. Kora váltát szülejétül, Váltát édes kedvesétül

Itten sínli egy vitéz; Még utolsó pillanattal Ama drága földre néz, Hol szerelmes indulattal

Rengve hű karok között Kéjrül-kéjre röpdözött. Hasztalan vív ifjusága, Megragadja a halál,

És emléke s boldogsága Nem mulandó éjbe száll. Ott egy bajnok a fövényen, És magát sebzett agyában

Vélve még a büszke ménen. Levegőt vág, s elhunytában Tág kebellel, szív-feszülten, Vérkedvébe elmerülten

Felszökik, s örömkaczajjal “Győztünk! győztünk!” harsog, s meghal. Itt egy durva harcz-magzatja Hörgő ellenét szaggatja,

Vég erővel kardot kap, S még annak szivéhez csap; Most imádság, majd szitok dűl Sebtől tátogó melyébül,

Míg elhúny lélegzete, S vérbe fúlad élete. Honja bátor védletében, Vég perczén ott áll egy hős;

De a hit szelíd ölében Lelke most is még erős; Tetteit keresztülfutja, Tisztit teljesítve tudja,

S így nyugott szent végzetén; S mint a szálló nap sugára, Lebben szét a földi pára A dicsőnek életén.

Mély porágyon elterűlve Látni így a hősöket. Üldözésök lángja hűlve, Most örökre békesűlve

Egy föld iszsza véreket. Merre Haemusz kék ormával S köd leplezte homlokával A magas felhőkbe nyúl,

S néztit messze földre hányja, Arra száll a harcz iránya S mindég távolabb vonúl. S most az erdők sűrüjébe,

A barlangok éjjelébe Rejtezett bolgári nép Ismét a szabadba lép; S részint visszatér lakába,

Melyet épen hagya el, S most pusztán s hamvadva lel: Sok tódúl a had nyomába, Hol piroslik még a vér,

S földet vagy segédet kér; Kit szelidebb érezet S embertársa szenvedése, Kit méltatlan díj nyerése,

Zsákmány s martalék vezet. Közepén a bús piacznak, Legdühösb helyén a harcznak, Hintve annyi hűlt tetemmel,

Tarkán egy halom tűnik fel, Hol nap sorsát intézve, Harczistenként szerte nézve, Félvilágot tartva válla,

Nagy Hunyad nem régen álla; Most felűl a holtakon, Kikre mérge csattogott, Egy szép ifjú fekszik ott,

Mint vitézi hamvakon A leroskadt emlékkő, Még dőltében is dicső. Nyílt sebén patakzik vére,

Köd borult vidám szemére, Elzsibbadt érzéke már Ifjú lelke késik bár; Még liheg mélyen, halkan,

Még erében élet van. Torda ez, kit a dicsőség S halhatatlan hősi tett, Melyért a nagy szív s erős ég,

Harczveszélybe késztetett: S mint zászlósa a vezérnek Megfelelt a bajnokvérnek, Melyből fényre származott,

Melyre új díszt bokrozott. Ott a halmon hű melyével A hegyes tőrt ő fogá fel, Melyet orzó gyilkos kéz

Oldalast Hunyadra sujta, A midőn az ostromvész Mindent végcsapásra gyújta, S Ízsabég dölyfös tűzének,

Vad rohantu fegyverének Győzni a szerencse ott Csak múló reményt adott. A roppant Egész, szemében,

Elmerülve nagy tisztében, A vezér nem látja őt, A miatta vérezőt; S néma bár, de szép tettével

Torda holt gyanánt maradt el. Messze téren tétova Száll s nyerít délczeg lova, Majd megáll s néz fülhegyezve,

Kedves terhit kémledezve, S őt nem hallva szózatán Száguld a küzdők után. Esti bíbortűzben égnek

Erdős bérczi a vidéknek, S a nap válva nagy körétől Csendes felségben leszáll, S hegy-völgy fosztva lángszinétől

Kékellő homályban áll. Édes illattal tele Kél az alkony hűs szele És enyhítő lengzetében

Reszket a lomb és zörög, S a patak sebes lejttében Most vidámabban csörög. Harmatgyöngyök fényledeznek

Rengő zöld fűszálakon; Csüggedt bimbók éledeznek A kisült virányokon. Most a rekkenő melegtől

Eltikkadt virágkebel Csókolgatva langy szelektől Kelyhét szebben nyitja fel: Mint a szem, mely könyűjében

Érző szív után tekint, És a részvét lágy ölében Édes nyugtot lel megint. Holttestek mellől kivéve,

Ékes nyoszolyára téve, Egy magányos lak hűsében Hol csendes nyugalma lőn. Torda eszméletre jön;

S mindjárt első érzetében Kardhoz kap - de hő kezet fog, Mely gyöngén ápolva hajlog Vasterhét feloldani,

S nyílt erét elfojtani. S ím a bágyadt lámpafénynél, Áll egy szép alak fejénél, Egy alak mely bájvonzattal,

Egyszer látva mint az ég, Képzetünkben él mindég, És derengő arczulattal Lesve mozdulásait,

Szívja bé vonásait. Barna fürtje omladozva Lengedez hóvállain, S leple félig bontakozva

Reng a szív hullámain Egy fejér sugárnak látszik Deli, karcsú termete, Melyen kéj-lehellve játszik

A tavasz víg szellette. S a teremnek ajtajánál Egy komor de tisztes ősz áll, S hárfát tartva karjain:

E dal reszket ajkain: “Kies gyöpön ki fekszik ott, Homályba tört szemekkel? Te vagy bajnok? már elzúgott

A harcz, s te még se kelsz fel? Nincs koszorúd szép tettekért? Tőlem ne várj szerelmi bért; Nyugodj akkor vitézem!

Inkább halálod nézem; S hullámként, melyet hajt a vész; Te is majd úgy felejtve lészsz.” “Van koszorúm szép tettemért,

Mely fényt övez fejemre; De tőled várok édes bért, És írt égő sebemre. Szép szűz, ne félj: a bajnokvér,

Földet mos bár, de égig ér; A szerelem e színben Lobog a hősi szívben, S habár felejtett sírba kél,

Szerelme mint szép tette él.” Mintha álom lepte volna, Hosszú álom és nehéz. S most az ég reá hajolna,

Torda a szép szűzre néz; S a csatának mord dühében Fendörgött tüzes kebel A kegyesnek bájkörében

Most lekötve szót nem lel. Néz - de mint a lét reménye Benne újra éledez, Akként minden érzeménye

Szent hálára gerjedez; S bár utóbbi sorsa kétes, Mert kevés bolgári szív Volt itt a magyarhoz hív,

Sebje még is kétszer édes: Él Hunyad még, s általa! S mint a földet-ébresztette Hajnalcsillag áll felette

A vidék szép angyala.