Sötét homályban Intézik és szövik Komor hatalmak A földi kétes
Pályák irányait; S némán, szivetlenül, Tüskéket hintve Relytélyes utra,
Hideg karokkal A puszta élet Háborgó tengerére Taszitanak.
És duzzadó habok, Ellenkező szelek Forgatják életünk Keskeny hajóját;
Fel-fel röpitve Hullámtetőkön A fellegig mereng, S alá sodorva
Halálos örvény Tátong alatta. S kinos zavarban Ott küzd az ember
A vészözönnek Gátlan dühével, S dagadt kebellel Partnak törekszik,
Mely biztatón leng A távol elnyuló Reményköd árjain: Ott szebb élet derül,
S a csendes nyugalom Forrása csörgedez. De nem talál nyomot Esdett fokszirtjain;
Fáradtan visszadől Zajló habok közé, S a lankadt szomjuzó Egy tiszta cseppet
Se’ nyerhet. Kigyók övedzik át Baráti kéz helyett, S fájló botlásait
Kaczagják ördögül; A váltó nap leszáll, Kétségek ostroma Körüldöbörgi,
S kiélve jobb hitét A jó- s igazhoz, Fagylalt melyére Rohannak.
Meredve néz A holt világra, Sülyedte árnyai Kisérve rezgetik.
Gyászszin boritja Zordon vidékeit; Csak egy villámsugár Dereng le néha
Bus éjjelébe; S reménye sirjait, A véghetetlen ürt, Mutatja könnyes
Szemének. Im a környék derül, S arany felhői közt Terjengő szárnyakon
Egy istenné közelg! Int, s fénye számtalan Alakban uszik Kies virányokon.
Varázs tündökletin Az ég harmatja reng, S szelid fuvalma Serkentő bájt lehel;
Édenné változik A disztelen vadon; Lágy szellők nyájasan Suttognak a mezőn,
S himes virágok Nyilt kelyheikből Édesded álmokat Lihegzenek.
A természet virit, És sirokon keresztül Örök tavasz mosolyg. Az ember istenülve
Az égre feltekint; S éltét, a zsengedőt, Az ifjut, a virágzót, Mint hölgyét, olvadó
Melyére vonva, A halhatatlanok Sorsában osztozik. Nem járatlan tovább
Ösvénye titkain, S teremtő lángjait Öröklét hirdeti. A por nem lelkesül,
Ha égi szellemek Nem oldják lánczait, Alant hever s letün; A Phantasia,
Az ész hiv kedvese, Bátran kivivja Mély tömlöczéből, S a látkörön tul
Fenteg lebegteti Világokat Körülsugárzó Bájos szövétnekét.
Cookies on Poetry Cove