“Megállj, fiam, megállj! legyen elég Mai utunk, ugy is barnúl az ég, S mindenfelől felhő tornyosodik, Itt egy hajlék! ide szállhatunk,
S míg a kelő vihar mordonkodik, Mi addig békében nyughatunk: Mert a sötétségben, E nagy sürűségben
Könnyen elbódulhatunk.” “Mit nekem itt? nem mulatok, atyám! Édes öröm vár az éjjel még rám Egy kegyes szépnek forró kebelén,
Kinek lángot gyujték szivében: Hozzá, a kedveshez sietek én, Vígan kéjelgni bájkörében, S uj lángra hevűlni.
Váltig elmerűlni Kényei özönében.” “Hallod, fiam, a szél ordítását, A tolongó zivatar zúgását?
Mindjárt reánk szakad! még van idő, Térj vissza! vad bátorságodat Bú fogja érni: oltsd el emésztő Zabolátlan indúlatodat!
Végy erőt sziveden, Buja szerelmeden, Hadd el bűnös czélodat!” “Nem atyám! míg bennem a lélek él,
Nem rettent el semmiféle veszély; Megyek, habár a vihar eltemet, Habár enmagam károsítom: Ez éjjel még gyönyörű hívemet
Dagadó szivemhez szorítom. Zúgjanak a szelek, Nem gondolok velek, Szándékom nem másítom.”
“Hallod fiam, a sziklák ropognak, A zápor hullámi mint locsognak, Elhúnyt az égi fény, a villám nyújt Csak világot sárga tüzével,
Csattogva hull, s hegyekbe, fákba sújt, Földrázó rettentő dölyfével! Oh mért nem mulattál, Vesztedbe indúltál:
Higy nekem, ez nem jó jel.” “S habár eged még inkább morogna, Villámival kürűlem harczolna, Nem hagynám el édesded czélomat;
Ezen sziv nem ismer félelmet. Vigan, atyám! fogadd el karomat, Jer s ne oltsd e tűzszenvedelmet! Nem messze vagyon már
Azon óhajtott vár, Hol adnak s vesznek szerelmet.” “Mi az, fiam, mi ott oly magosan A hegytetőn áll, s oly magányosan
Fenyűk közűl az ég felé mereng? Mély borzanást tenyészt látása, Vég enyészetet hirdetve körülzeng A halálmadár kiáltása!
Fiam, igen félek, Hogy az nem jó lélek, Hanem gonosz lakása!” “Félénk öreg! légy egyszer nyugodtan,
Csak egy puszta kápolna áll ottan, Hol szép hívem reám várni szokott, Midőn őt látogatni jöttem. Nekem drága és jeles hely, mert ott
Sok édes perczeket töltöttem, Midőn elvonulva Szív szívhez hajulva Kedvesem ölelgettem.”
“Az óra éjfélt üt! Fiam állj meg: Nézd csak, minő fejér árnyék lebeg A bérczeken! szememmel látszik - El-eltünik s megint közelget;
Hol inteni, hol fenyegetni látszik, S égő szövétneket emelget. Az egész kápolna, Mintha tűzben volna,
Reánk halvány sugárt vet.” “Hah, atyám! ő az, a rég szeretett! Im mely híven elémbe sietett, És elhagyá puha nyoszolyáját!
Érettem a szabadban mulat, Itt virrasztja a lelkek óráját, Felkölté a belső szorulat. Atyám! maradj magad,
Engem hozzá ragad Egy hatalmas indulat!” “Fiam! ne menj, hallgasd bús atyádat, Még lesz idő ölelni mátkádat.
Oh ne szaladj bizonyos vesztedbe, Mert ama csalóka kisértet Örök kárt tesz ártatlan szivedbe’, S letöri virágzó létedet.
Maradj, fiam, maradj! Kétségben itt ne hagyj! Szabadítsd meg lelkedet.” De az ifju tüzes indulatját
Követvén, elhagyja kérő atyját, Egyedül csak váró mátkájához Száguldva lépésit sietteti; És mentől közelebb jön czéljához,
Erejét annál jobban készteti. Végre vad mozgással S örömkiáltással Magát karjába veti.
És háborgó szívének hevében Bűnös kivánat égvén mellében, Kénybe elmerülve, tüzesen Üdvezli s öleli mátkáját,
S tele kivánattal, édesen Csókokkal födözi arczáját. A mátka hallgatva Magát odaadva
Még neveli vad lángját. És hogy egyszer meghűlt meleg vére, Minekután kedvesét kényére Ölelte - kifejtőzik karjából;
S felmegy a puszta kápolnába, Mely ékesen sok ezer fáklyától Tündöklik ünnepi pompába’; S énekzaj, dobzódás,
Táncz, lárma s riadás Hallék romladékába’. “Szép mátkám, szólj! minő mulatságra Jövünk oda a magányosságra?”
“Ott vannak a hivatalosok Egy holt s élő menyekzőjére: Ott vigadnak a lakodalmasok E ritka párnak örömére.
Szép ifju! siessünk Hogy oda érhessünk A boldogok helyére.” “Rajta, vendégeim! mulassatok,
Jelen nagymesterünk, vigadjatok! Míg a végzés sírunkat bezárja S visszahajt a kakas szólása, Addig kiki holti tánczát járja,
S az égnek rezgő harsogása, A földet rengesse, S az eget keresse: Ugy a lelkek szokása,”
“Mély gödörben eltemetve Por fedi csontjainkat, Míg az éjfél új életre Feloldja lánczainkat;
S míg az élő álomba dől, Kizúdulva üreginkből A föld szinén tévelygünk; S homályos dalt zengve,
Sírok körül lengve A sötétben enyelgünk. Temetőkben forgó szélként Tartjuk víg tánczainkat;
Fél az utas, midőn hallja Recsegő tagjainkat, S beterítve lepedőkkel Völgyeken le s hegyeken fel
Szirtről szirtre lépdezünk; S a tenger habjain, Felhők hullámain Zajogva örvendezünk.
Nevetve a föld fiait Kik ébren tépelődnek. S hiú gőggel, ezer bajjal A világgal vesződnek:
Az eszmélőt[3] kis mécsétől, A fösvényt rejtett kincsétől Elrezzenti játékunk; Az öröm szépére,
Szerelem ölére Halálszint von árnyékunk. Igy zeng a menyekzősök rémdalja, Az ifju azt borzadozva hallja;
De a mátka őket karon fogva A vendégek sorjába vezeti, És a csodálkozót mosolyogva Nyájasan a tánczhoz készteti;
És vele sebesen Csak ketten, kedvesen, A rendeket követi. És hogy az ifju már elfáradott.
S rég bedőlt oltáron nyúgodott, Egyszerre a kápolna körében Halotti csendesség támadott. Csak a mátka, egy pohár kezében,
Az ifjuhoz fordul s így szólott: “Kedves! igyál ebből Az élet kelyhéből, A melyet sorsod adott.”
És ő a kelyhet kezébe veszi, Már irtózva ajakához teszi - Már-már iszik - hogy kivülről atyja Kérő szava: “Fiam, ne igyál!”
Az ifjunak füleit meghatja. Megdermedve s kétségben ott áll, Nem tudván, mit tégyen, Hogy kimentve légyen
A megbántott atyjánál. Hasztalan! a szép hizelkedése Többet nyoma, mint atyja kérése, S az ifju a kelyhet kiüríti
A vendégek egészségére: De a tűzital őt megszédíti, S oda dől az oltár szélére; Mátkáját kiáltja,
És gyürűjét váltja A menyekző jelére. És azonnal az óra egyet üt, És mindjárt sötétség lesz mindenütt;
A táncz zaja s dobzódás megszűnik, Az egész kápolna megrendül, A társaság egyszerre eltűnik, S csörögve egy csonthalomba dűl;
Végtére békesség, Halotti csendesség Uralkodik egyedül. Ott az ifju szörnyü ijedtségben
Maga lévén a nagy sötétségben; Búbánat szorulván keblébe, Lappangva keresi mátkáját, Végre lelke kínos kétségében
Átkozza létének óráját, Élve eltemetve, Keresi reszketve, A kápolna ajtaját.
S a csontpályán egy gödörbe lépe - S előtte áll kedvesének képe: “Te vagy, drága? oh mint kerestelek Itt a gonoszok lakásába’;
Jőj, hogy többé el ne veszesselek, Csak gyorsan férjed hő karjába! Szép mátka! siessünk, Hogy innen mehessünk
Fel atyádnak várába.” De a mátka hosszan sóhajtozva, És előtte csontvázzá változva Az ifjuhoz így szól fel sirjából:
“Ifju! kit keresél, hamuvá vált, Szülői átkával a sírba szállt; Megfosztva a lelkek nyugalmától, Erőszakos halált szenvedett.
Számkivetve a jóknak sorából Eldúlva tovább nem élhetett, S szilaj kétségébe’ Tőrt ütvén mellébe
Önnön gyilkosává lett. S te, ki hűtelenül feláldoztad, S indulatoddal vesztét okoztad, Itt mátkád menyekzős nyoszolyája,
Minden kivánatja szivednek! Itt végződik létednek pályája: Szép ifju! vége életednek! Az ur, a hatalmas
Legyen hát irgalmas Szegény bűnös lelkednek.”
Cookies on Poetry Cove