Múzsa! te kit többször fellengző lelkem imádva Sejte: jer isteni! ó hagyd el fény-lepte tetődet, S hirdesd egy bajnok tettét, mint szálla ki harczra, Mint nyere ő diadalt, mint lelte vitézi halálát.
Lengj ihletve körűl, s buzdúlt elmémet erősítsd! “Rajta magyar! nyergeld paripádat! előre vitézek! A törökök jőnek, Szolimán rabigába akarja Vetni nyakunkat! Fel, fel védeni drága hazánkat!”
Ily szózat harsog mindenhol Hunnia földén. És a véres kard fegyverre kiáltja lakóit. És tódulva nemes seregek mindjárt gyülekeznek Ifju királyhoz, hogy az őket, szittya szokásként,
Elenségök elé a vér piaczára vezesse. Dobozi is fegyvert ragad, Árpád hív unokája, És szeretett hölgyét dagadó keblére szorítván Kész elválni: “Magyar vagyok én is, szent kötelesség
Harczra kiált ismét, és elragad édes öledből. Hallod a tárogatót? legutolsó Dobozi nem lesz, A ki szabadságért kész mindig ontani vérét, És ha hazája kiált, nem hibáz a bajnoki sorból.”
Így szólott, s éles kardját, rezgő buzogányát A falról leszedé, s próbálva sulyát, felövedzi; Aztán domboru pánczélját mellére csatolván, Ércz sisakot lobogó tollakkal nyomva fejére,
S mint hadi isten előjő s hitvese színe előtt áll, A ki nyugott s bátor lélekkel nézi hivének Készületét, elszánt érzéssel kész vala tűrni, Hogy férjének erős szive ne gyengüljön idétlen
Fájdalom által, s némán őt a vár kapujához Kíséré, hol már szép rendbe’ lovagjai álltak És vídám kedvvel várták az urok jelenését. Menj, úgy mond, bajnok férjem, menj merre dicsőség
Lángösvénye vezet; híven lelsz minden időben. Czélod nagyságát lelkem méltánylani tudja.” Dobozi arra nemes hölgyét még egyszer ölébe Zárja: “Te jó lélek, légy boldog, kedvesem! úgy mond,
És ha ezen harczban létemnek vége szakadna, S e szív, mely híven szeretett, vérfagyba hever, légy Ó légy akkor erős, enyhítsen ama nemes érzés, Drága bizonyság, hogy férjed mint bajnok esett el
Ősi szabadságért, Érted, s a drága hazáért.” Dobozi ezt mondván, erdélyi lovára felugrik, Mely hortyogva kapar földet, hogy kénytetik állni; S zászlót kapva erős jobbjába, kiszöktet az útra,
Elszáguld, s egyenest a nagy táborba iramlik. Lina csodálva soká ott áll a vár kapujánál, Fellengző szemmel néz bajnok férje után, míg Elrejté őt a távollét szürke homálya.
Annakután’ felment csendes várába s magányos Helyre vonúlva szorúlt kebelét enyhíti könyével.
Cookies on Poetry Cove