Ólomlábon jár az ellen, Bús a bajnok élete, Harczmoraj kell a magyarnak, Hogy vidúljon érzete,
Igy szól Mátyás, és Budára Összegyűjti híveit, Játszi hadban feltünetni A csatának képeit.
S a borostyán édes álma Győzni a király előtt, Sok vitéznek lángszivében Olthatatlan vágyra nőtt:
S versenytűzre lobbadozva Gyűlnek a várpiaczon, Melyre a nap gazdag fénye Számtalan nézőket von.
Ekkor Mátyás udvarába Béköszönt cseh Holubár, Nagy hatalmú a vivásban, Hir-emelte bajnok már.
Mint egy árbocz úgy magaslik, Izmos, vállas és kemény, Néki láncsa, kard, parittya Legvidámabb élemény.
Gőgje - oly nagy mint alakja - Dísznyerésnek itt örül S fityma dölyffel hánykolódva Jár a bajnokok körül.
“Itt aczélom, küzdni szomjas, Szembe most a ki vitéz; Esküszöm! ma porba fürdik, És az égre háttal néz.”
És Kinizsi, a nagy lejtő Rátekint és fölrobog, Vállán párducz és kezében Mázsás buzogány forog.
Mint védtornya ősi hírnek, Szótlan áll ki a vezér, Bár feszülten ég erében A hadrontó szittya vér.
Már a négyszeg pályatéren A cseh nagy dárdát ragad. A vezér is pörget egyet Melyet el nem birna hat.
Mintha két vasbércz inogna És hegyettök ülne sas, Szárny-legyintve dördültökre - Rémalakjok oly magas.
S im a fekete seregből Egy szép dalia kivál, S szél-nevelte karcsu ménen A sorompón átalszáll;
Ez nem szálas termetére, De hajlékony és sugár, S még felette ifjukor leng, Vassal fedve arcza bár.
Bízd reám e bajt, vezérem! Ne csevegje a kevély, Hogy több férfit, küzdni bátort, Nem talált Kinizsinél.
Hadd erődet szunnyadozva, Marni míg kel új agyar, Rábélyegzem én is erre, Mint ví s érez a magyar.
Igy a bajnok, és Kinizsi Őt szemlélve kéjre gyúl, S megzörrentve szörnyü pajzsát Bizton enged s elvonúl.
Délczeg hőske! - méri a cseh - Gyönge vagy, hozz társakat! Tett után szólj! - a magyar mond - Könnyű a nyíl s még is hat.
Harsog a jel, s Gúthi nádor Mint biró helyére ül; Minden ajkon elhal a szó, Minden élet szembe gyűl.
És körösleg a fövényen Nyargal most a két vitéz; Hosszu dárda markaikban, Mindenik lökésre kész.
Trombiták rivalnak ismét, Összezúg a versenypár; Pajzsa széthull a magyarnak, Ugy rácsattant Holubár.
Nem rendül az, s új erővel A kevély ellen robog, S érczbuzgánynyal büszke mellén Szinte fölcseng, ugy koczog.
Három ízben egybetörnek, Habzik a cseh vaslován, Míg körüle csak szökesve A magyar néz rés után;
S egyet lelve, mint a villám A habzó ellen feszűl, S úgy döf rája: hogy lovastúl Az hanyatt a porba dűl.
Diadalmat ünnepelni Jönnek most a magyarok, Őt emelni pajzsaikra Nyíladoznak száz karok.
Jő Országh is, s kegygyel inti Szellőztetni sisakát, Hadd ismerje és becsülje A király s hon bajnokát.
“Mint elsője szép hazámnak Első védje is vagyok, S kétszer élek nagy hirében, Ha nevem tettel ragyog.”
Ekként szól önérzetében S fordul a gyűlt nép felé, És a föltűzött sisakból Mátyás képe tűn elé.
Meghökkenve érti a cseh S szégyen-telve lábra kel; S mily rátartva jött Budára, Oly leverten illan el.
De örömzaj harsog itten, S buzgón így az égbe száll: Éljen Hunyad vére Mátyás, A vitéz, a nagy király!
Cookies on Poetry Cove