Gyöngén ringatva jó anyánk ölében Vígan kezdjük létünk szép hajnalát: A játszi gyermekség bájos körében Csókoljuk a jelenlét angyalát;
A kétes távolnak sötét ürében Hiú fényt ködbe vont szemünk nem lát; S könnyű habok között lebegve létünk, Minden bájképnek oltárt diszesítünk.
Minden kelő nap üdvezlő sugára Akkor vidám örömre integet, S ártatlan lépteink minden nyomára Édes megnyugvás rózsát hinteget;
A játékhely fő vágyaink határa, Csalárdul egy remény se’ hiteget: Mély sirok halmain mosolygva állunk, S legkisebb tárgyban nyílt eget találunk.
A bimbó fejledez, s reményvirága Egy uj élet meleg karjába dül, A zsenge kornak tiszta boldogsága Szép álmok özönébe szenderül,
Szorult melyünknek ébredő világa Fennlángol, s uj világokat kerül; A hős hajdankor telt szivünk felé leng, S a nagy - s dicsőre lelkesülten éleng.
Szűk már az ősi ház, tovább repülni Vágytan vágy a fellengző ifju tűz, Kiesb virány látszik felénk derülni, Hol majd egy szép tündér jobbjára fűz,
Kivel dühös vihar közé merülni Feszül keblünk, a gerjedő, a szűz; Mienk a föld, mienk egész teremtmény, S tettekre szólít egy hizelkedő fény.
Künn a zavarban küzdő szenvedélyek Gyujtják szivünk magas czélokra már. Bizonytalan tárgyért hevül a lélek, A forró képzelet csapongva jár,
S míg szúnyadoznak a nemesb tökélyek, S a lángerő tisztább formára vár, A föld határin túl szállong az elme, S ábrándvilágba kél öröm- s gyötrelme.
S bíbor felhőkön mint a szép Auróra, Jön egy istenné, s kéjmalasztjait Lehelve a szorult ábrándozóra, Intézi a vad tűznek árjait,
Nem földi kényeket nyujt minden óra, S egy bájalakra fűzi álmait; És Pharusként a vándor éjjelében Szelíden fénylik hullámzó melyében.
Ott áll az ifju! s tiszta hódolatja Szerelmet vall s érzése olvadoz, A viszonláng őt istenné avatja, Midőn a hív karjába’ ringadoz,
Egy pontra gyűlt az élet foglalatja, Az ösztönzaj csak élve lobbadoz: Míg összefort lényök Hymen szavára Egész édengyönyört egy perczbe zára.
Kedves lánczokra fűzve a síriglan Korunk repül s a szív magába tér, Az ifjuság szeszélyes álma illan, S a gondpályán lassúdan hül a vér;
Férfjult erőnk valót ölel busítlan, S a hulladó virág gyümölcsöt ér; Szent tartozások tenni kényszerítnek, S a férjnek szűk, de szebb határt kerítnek.
Midőn hazáját rabbilincs fenyíti, Bőszült érzéssel harczmezőre száll: A szép szabadság hőslánggal hevíti, Körüldörögje bár ezer halál.
Nem csügged s honvéd tisztét teljesíti Míg győz, vagy testhalmok közt sírt talál; A jobb utókortól reménylve bérét, A nyert borostyánon kiontja vérét.
Mint a szirt, megvíván a vész dühével Elzúzza oczeán dagályait, A férfi érczpajzsként erős melyével Enyelgi a sors csapdozásait.
Épít, munkál, gyűjt, koczkáz életével, S a közjóért áldozza napjait: Szép hölgyén, magzatin, s baráti szíven Függ boldogsága s léti czélja híven.
Most a lángész teremtő ihletése Ösvényt lobbant sötét homályokon; Min eddig jós lelkünk csak sejtve kése, Fénynyé villant a büszke homlokon;
Mindenható elménk istenkedése Ég- s földbe hat, mint az, kivel rokon, S búvárnyilai e lét titkába vágnak, Vezér szövétnekül az ész- s világnak.
E pályán lep meg éltünk alkonyatja, Halántékunk télszinbe öltözik, A gyors idő tüzünket oltogatja, Világunk bús homályba költözik;
Kiélt keblünk a mult hamvát mutatja, Komoly szemünk csak sírba ütközik, S mit egykor a szív oly imádva kére, Most dísztelen hull a való jegére.
Kivál az elme bolygó képzetéből, S a fáradtnak magány nyujt gyámkezet, Mely a világnak zajló tengeréből A béke csendes partjához vezet;
S szelíd malaszttal a távol ködéből Sugárzik át a szép emlékezet: S mint hold csillámai a folyón remegnek, Lelkén ugy reszket a borult öregnek.
Csendes hajléka árnyékos körében Elandalog, mint élte reggelén; Szebb lét reménye hitté vál szivében, Győz a mulandóság vad éjjelén,
És megnyugodva sorsa végzetében Elalszik békén a szerelm ölén, Kidől; s más vándor lép üres nyomára, S az esti szellő játszva leng porára.
Cookies on Poetry Cove