Búsan zeng egy ifju dalnok,
És fölnéz a sziklavárra,
Mely szép Eldát fogva rejti
Hű szerelmök gátlatára.
Hasztalan zeng, őt nem látja;
Angyalképe nem mosolyg le,
Búsan tér el a ligetbe,
Hol párján nyög a fülmile.
Majd leszáll az est homálya,
Hárs alá dől a ligetben,
Ez tanúja szebb időnek,
És elandalg képzeletben.
És sötét lesz és sötétebb,
Csak a vári csarnok fénylik.
Nyugszik minden, csak a várban
Bús harang, bús ének zajlik.
“Mi fejérlik a nyiláson,
Mint a holdnak bájsugára?
Mily homályos ének reszket?
Olvad a szív hallatára.
Elda, Elda! - hol rózsáid,
Hol villáma szép szemednek?
Fázol kedves? oly hideg vagy,
Csókja még is öl hevednek.”
“Édes dalnok! a kakas szól,
Hívja nőjét a fülmile,
Zengzetére esküm ébred,
Sírból szállok én hozzád le.
Nincs atyámnak már hatalma,
Villi lettem, vágyam telve,
Lejtsd el vélem a menyekzőt,
S húnyj el itt forrón ölelve.”
És a dalnok keble rendűl,
Jéggé vál az éj fölötte -
Míg egy hő csók létre gyújtja,
Fölnéz, s Elda áll mögötte.
“Édes zengő, mint kereslek!
Álmodám hát s nem vagy lélek?”
“Megkérlelve már atyámat
Élek, és mint hölgyed élek.”
S mint a nászok serge gyérűl,
S kit jó bor, kit fáradság nyom,
Hölgye keblén esd a dalnok:
“Hagyj, ég! holtig így álmodom.”