Sötét az éj, sötét a vár, Szép álmok közt a lét enyhül; Aranyszékén gonddal tele Csak a király álmatlan űl.
Előtte a nyert korona, Melyért eladta álmait, S véres tetőn felesküvé Az éj undok hatalmait.
Komor mint a sír szelleme, Gyorsítaná a rest időt; Erőn bízik, veszélyt gúnyol, S víg leblek is rettentik őt.
S tünődve míg a zord király Belső vésztől így hányatik. Szelíd hangon s mindég közelb Föl a kertből szó hallatik.
Irígy sorsként néz a király! Jelenni ott ki merhete? Vigyáz, sötét gyanún eped, S haragra gyúl vad érzete.
S mint éjjel hűs csermelyt keres Az őz, a nappal üldözött, Oly bizton egy szerelmes párt Andalgni lát virág között.
“Hah! minden kény csak a poré, S az én párnám gyémánttövis? A legszebb álmot élik ott, Ha engem fut, szűnjék az is.”
Mond, ívet és nyilat ragad. A nyíl suhan, szűz melybe hat. Végsőt nyög az s a gyepre dől, Halványon mint a hófuvat.
De a kedves fölötte áll. Merőn, némán a gyász cserén: Emléke nincs, csak kínja ég, S enyészet dúl lázadt erén.
S karjára fűzve szép hivét Eltér, nyomán vért hagyva csak, S a vár fölött a csend közé Baglyok varjúk sivítanak.
Éjfélt üt, és tört hangokon Dal reszket így jajjal vegyest: “Alugy, alugy jó kedvesem, Ne könnyezz vért, pirosra fest!
Óh szép kebel, fejér kebel! Hol bájoló hullámaid? Karom ringat s te most pihensz, S nekem hagyád fájdalmaid!”
Vérszomjusan kel a király, Midőn hozzá egy őr rohan: “Uram segits! vad rém kisért, Átok, halál szemlángiban.”
S alig mondá, halkan belép, Holttestet hozva karjain, Egy ifjú, szép, de őrülés Borong szétdúlt vonásain.
“Szelíd lantom szívet nyere: Nézd csak mi szép, minő hideg! Rejtsd a nyilat titkon hamar: Sír a Halál, nem sérti meg.”
Az ifjú így, de a király Reng, fölriad; fagy, láng teli; Ön lyánya a kedves halott, S lelkét ezer kín tépdeli.
A két hű szív rég hamvad már, De él a zord király búja: Ínsége uj, bár fürte ősz: S ez a nagy ég boszúja.
Cookies on Poetry Cove