Fellengző szabad lélekkel Elhagytam én honomat, Égig ható reményekkel, Tünemény álomképekkel
Kezdém vándorlásomat, Az ifjuság kellemekkel, A világ szép örömekkel Énnekem kedveskedett;
Elmém, még szabad voltába’, A csillagok országába Könnyen fölemelkedett. Az igazság oltárához,
A bölcseség thronusához Lépésim siettetém, A szerencse változásit, A világ hiu szokásit,
Mosolyogva megvetém. Gyülölvén a különbséget, Széles e föld tyrannját: Csak magát az egyességet
S a jótevő békességet, Mint éltünk legszebb javát. Szivdobogva óhajtottam; Nagy dolgokról gondolkodtam,
Tündér ábrándozásim Az egek felé ragadtak, És mellemben gyarapodtak Kivánó sóhajtásim.
De soha meg nem érhettek Ájtatos reményeim; Valóságot nem nyerhettek, Gyümölcsöket nem szedhettek
Arany feltételeim. Mert csak hasztalan törődtem, Homályban maradt előttem Az igazság sugára:
Csak a reménység követett, S néha bágyadt napfényt vetett Pályám sötét utjára. Láttam laurust zöldelleni
A köz félénk homlokán; Dicsőséget tündökleni, Érdemcsillagot fényleni Méltatlannak oldalán.
Láttam az embert voltában: A hazafit országában Egy Hetaera ölében Elfajulni, elpártulni,
Végre más idegent dulni Ősei törvényében. Láttam a nagyobb világot, Titkait kikémleltem,
És azon nagy igazságot Hogy a tündér boldogságot, Melyet egykor képzeltem. Az ifjuság maga kéri,
S senki soha nem isméri, Neki bármely sorsa lőn, S hogy az élet békessége, Ember legszebb nyeresége
Egyedül a szivből jön. A mit a sziv buzgón imád Fenlángoló hevében; A mit tüzképzelet ád,
A mit a szem magasnak lát Az ifjuság évében. Ah be hamar meghóditja S keskeny körébe szoritja
A valóság bilincse, Hogy az embernek semmi más, Csak maga a tapasztalás Marad legdrágább kincse.
Igy a lélek visszatérvén Csendesen önmagába; De uj élelmet keresvén, Ártatlanul bedőltem én
A szerelem karjába. A szivnek várt nyugodalmát, Az erkölcs égi jutalmát Ott véltem, hogy meglelem;
Oh de nyájas eredete Uj sebeknek lőn kezdete, S üres maradt kebelem. Végre tehát búcsut vettem
A nagy világ zajától; Boldog én, hogy menekedtem, Még ép szivvel kijöhettem Izetlen pompájától.
Amott látom hajlékomat, Csörgedező patakomat A napnál tündökleni; Szép honom erdős hegyeit,
Felhőkig meredt bérczeit Előttem kékelleni. Itt hol sok szép reményekkel Pályámat elkezdettem,
És kiterjesztett kezekkel Számtalan örömkönnyekkel E tájtól búcsut vettem. Itt állok most aggott ember,
S szivem megint örömmel ver, Hogy ujra megláthatom, S hogy magányos csendességben Munkálkodó békességben
Éltem itt folytathatom. S mig létemnek végadóját Az örökség kivánja: A jövendő akármit ád,
Itt éltemnek kis hajóját A fergeteg nem hányja. A természet anyamellén, A barátság hű kebelén
Megnyugszik a jobb lélek: Itt tiszta szép szabadságban Csendes házi boldogságban Megelégedve élek.
Cookies on Poetry Cove