A Bakonyban hűs patak foly, Kis halom virít partján; S a kis halmon andalg egy szűz Oly szelid, oly halovány.
Egy vadász jön a patakhoz, Képe vídám és tüzes, S még szivén is új tűz lobban, A midőn enyhet keres.
Édes vágygyal csügg a szüzön S bizton andalog vele; Nyugszik a vad, nyugszik a nyíl, A patak lesz kéjhelye.
S bár a földin túllebegni Látszik a mély titku lény, Keble kiszti, el nem válhat Annyi csendes báj körén.
Így remény közt s lelki frigyben Sok kedves nap, este múl, Múl tavasz, nyár, hervad a szűz, Mint halmán a rózsa hull.
S őszi völgyben menyekzőre Fűz magának koszorút: “Isten hozzád, jó vadászom! Int az ég!” így vesz bucsút.
Nem sokára bús harang szól, Száz szövétnek tűn elé; S le a várból gyászkiséret Indul a patak felé.
Őtet hozzák, a kegyes jót, Minden arczon néma bú; A koporsón rengedez még A menyekzős koszorú.
“Édes álmat a hív mellett, A ki oly vitéz vala, S vad pogánynyal, küzdve, győzve, Érted, értünk itt hala.
“Édes álmat! áldott lélek! Már ez élet nem rendít!” Így sóhajt a nép, s hamvára Földet és könnyet gördít.
Két kis halmot egy kereszttel Lát a vándor és remeg, Rémet képez, mely felette A viharban szendereg:
A vadász az, ott mereng ő Elhúnyt élte csillagán: Zúg az erdő, keble zajlik, Képe zordon s halovány.
Cookies on Poetry Cove