A szerelem

Minden földi öröm bajjal párosodik, Kívánatink tárgya csalóka tünemény, Víg kedvünk fájdalom tengerén hányódik, Mely ritkán érik meg a legigazb remény!

A tudomány elűz annyi szép kényeket, Édes öröm többször méregbe rejtőzik, Hatalom elöli az érzeményeket, Erkölcs meleg vérrel kínosan küszködik.

Míg a habzó szív ver az ember mélyébe’, A hideg való azt soha be nem tölti. Új kívánat jő az elégség helyébe, S a lelket legédesb álmából felkölti.

Minden a mi itten a szívet gerjeszti, Megnyerve elárúl s végmúlásnak ered, Új gondolat becsét, malasztját elveszti: Csak az boldog, a ki szerettetik s szeret.

Kinek a szerencse hatalmas karjával Csillagkoszorút tesz imádott fejére: Hányszor kűszködik az mosolygó sorsával! S dicsősége válik élete terhére.

Mit a halandók jót és édest vevének, Belőle fakada e bőség szarvából; Magok a jobb lelkek szerelmet értének A nagy teremtőnek legelső szavából.

Ki e földön éleng, malasztját isméri, S örökön lángoló oltárához járúl, Örömit, kényeit e tündértől kéri, És hymnusokat zeng égi jutalmárúl.

A lélek hatalmat s minden tehetséget Egyedűl az igaz szerelemtől vészen, S mágusi erővel minden lehetséget Csak könnyen meghódít és valóvá tészen.

A tiszta szerelem bájoló körében A mennyei láng a mellben fentebb lobog, Megtisztúl a lélek, s békítő ölében A megbántott szív a megbántóén dobog.

Az anyatermészet frigyes barátnéja Meleg karjával a földet átöleli, A mérget balsorsunk kebléből kiszíja, S a világot szelíd kebelén neveli.

Szent egységben tartja mind a földieket, Boldogító nyomát békesség követi; Rózsalánczczal összeköti a szíveket, És déltől éjszakig egymáshoz vezeti.

Oh ki nem érzette egyszer életében Jótevő malasztját a hív szerelemnek? Kinek nem fakada forró kebelében Egy forrása e szent gerjedelemnek?

Ki nem melegedett mennyei lángjánál, S el nem ragadtatott felhevűlt szívétől? Ki nem fellengezett tündér határánál, S váltig nem lelkesűlt gyönyörű kényétől?

Légy bár vitéz s laurus zöldelljen fejeden, Bírj bár hatalommal, Dárius kincsével, Fényes érdemcsillag ragyogjon melleden, Meghalsz s felejtetél más nap felköltével:

De a hív szerelem el nem feledkezik! Búzgón oltárt emel hívének sírjából, Ájtatos könyekkel visszaemlékezik, S égi vigasztalás tenyészik hamvából.

Ne hirdesd oly szegény ember boldogságát, Ki nem sejtvén a szerelem bájos kényét, Komor gyászban vonja szomorú világát, Mert soha nem érzé élte javát, szépét.