“Mély gödörben eltemetve Por fedi csontjainkat, Míg az éjfél új életre Feloldja lánczainkat;
S míg az élő álomba dől, Kizúdulva üreginkből A föld szinén tévelygünk; S homályos dalt zengve,
Sírok körül lengve A sötétben enyelgünk. Temetőkben forgó szélként Tartjuk víg tánczainkat;
Fél az utas, midőn hallja Recsegő tagjainkat, S beterítve lepedőkkel Völgyeken le s hegyeken fel
Szirtről szirtre lépdezünk; S a tenger habjain, Felhők hullámain Zajogva örvendezünk.
Nevetve a föld fiait Kik ébren tépelődnek. S hiú gőggel, ezer bajjal A világgal vesződnek:
Az eszmélőt[3] kis mécsétől, A fösvényt rejtett kincsétől Elrezzenti játékunk; Az öröm szépére,
Szerelem ölére Halálszint von árnyékunk. Igy zeng a menyekzősök rémdalja, Az ifju azt borzadozva hallja;
De a mátka őket karon fogva A vendégek sorjába vezeti, És a csodálkozót mosolyogva Nyájasan a tánczhoz készteti;
És vele sebesen Csak ketten, kedvesen, A rendeket követi. És hogy az ifju már elfáradott.
S rég bedőlt oltáron nyúgodott, Egyszerre a kápolna körében Halotti csendesség támadott. Csak a mátka, egy pohár kezében,
Az ifjuhoz fordul s így szólott: “Kedves! igyál ebből Az élet kelyhéből, A melyet sorsod adott.”
És ő a kelyhet kezébe veszi, Már irtózva ajakához teszi - Már-már iszik - hogy kivülről atyja Kérő szava: “Fiam, ne igyál!”
Az ifjunak füleit meghatja. Megdermedve s kétségben ott áll, Nem tudván, mit tégyen, Hogy kimentve légyen
A megbántott atyjánál. Hasztalan! a szép hizelkedése Többet nyoma, mint atyja kérése, S az ifju a kelyhet kiüríti
A vendégek egészségére: De a tűzital őt megszédíti, S oda dől az oltár szélére; Mátkáját kiáltja,
És gyürűjét váltja A menyekző jelére. És azonnal az óra egyet üt, És mindjárt sötétség lesz mindenütt;
A táncz zaja s dobzódás megszűnik, Az egész kápolna megrendül, A társaság egyszerre eltűnik, S csörögve egy csonthalomba dűl;
Végtére békesség, Halotti csendesség Uralkodik egyedül. Ott az ifju szörnyü ijedtségben
Maga lévén a nagy sötétségben; Búbánat szorulván keblébe, Lappangva keresi mátkáját, Végre lelke kínos kétségében
Átkozza létének óráját, Élve eltemetve, Keresi reszketve, A kápolna ajtaját.
S a csontpályán egy gödörbe lépe - S előtte áll kedvesének képe: “Te vagy, drága? oh mint kerestelek Itt a gonoszok lakásába’;
Jőj, hogy többé el ne veszesselek, Csak gyorsan férjed hő karjába! Szép mátka! siessünk, Hogy innen mehessünk
Fel atyádnak várába.” De a mátka hosszan sóhajtozva, És előtte csontvázzá változva Az ifjuhoz így szól fel sirjából:
“Ifju! kit keresél, hamuvá vált, Szülői átkával a sírba szállt; Megfosztva a lelkek nyugalmától, Erőszakos halált szenvedett.
Számkivetve a jóknak sorából Eldúlva tovább nem élhetett, S szilaj kétségébe’ Tőrt ütvén mellébe
Önnön gyilkosává lett. S te, ki hűtelenül feláldoztad, S indulatoddal vesztét okoztad, Itt mátkád menyekzős nyoszolyája,
Minden kivánatja szivednek! Itt végződik létednek pályája: Szép ifju! vége életednek! Az ur, a hatalmas
Legyen hát irgalmas Szegény bűnös lelkednek.”
Cookies on Poetry Cove