“Lantos, lantos! mi baj talált,
Miért hallgat éneked?
Jer énhozzám, majd én adok
Sok szép aranyt neked.”
Kevélyen így szól a király,
De a lantos csak szótlan áll.
“Vagy tán magasb fény ösztönöz?
Vedd hősi kardomat.
Te lészsz első vitézim közt,
Bird legszebb váromat.”
De a lantos csak szótlan áll,
S haragban így zúg a király:
“Hah! szolgavér, csekély kegyem?
Börtönbe hát veled;
Hol éj s ínség ölelkezik,
Ott légyen lakhelyed!
Ha ennyi díj reád nem hat,
Rettegd, érezd hatalmamat.”
S Zenő esd, a királyi szűz:
“Ne fűzd vad lánczra őt.
Hideg díj nem hevítheti
A forró éneklőt?
Adj érzetet, s gyúl kebele,
Így zeng, így él a fülmile.”
De nem hall a sötét király,
S dölyfös boszút dörög,
A szép Zenő eped, könnyez,
S a zár midőn zörög
Sohajt Zenő, szűz arcza vér:
“Szegény lantos, szivem kisér!”
Halálcsend a lantos körűl
S komor dohos falak;
De szép csillag dereng felé
S egy kedves fényalak,
S míg érzetén a dal hevűl,
A bú, a sors elszenderűl.
Zenő, Zenő hangzik mindég,
Éltének színt ez ad;
Szerelmet, könyet énekel,
Míg szíve megszakad:
De lantja él s kiért hevűlt,
A vad király mély ködbe dűlt.