Ott a kertben, a mint látom, Egy szoba vagyon még: Oda szállni, jó barátom, Már óhajtottam rég.
Nem, nem! azt nem tehetem Kedves vendégem! Mert lelkiösmeretem Megtiltja nékem.
S mi okból kivánnám Veszedelmedet? Sőt felette bánnám Ifju éltedet:
Mert abban a szobában, M’óta épült már, Az éjféli órában Egy kisértet jár.
És hogy támadhatott Az a gondolat. Hogy éjfelenként ott Egy lélek mulat?
Midőn a szoba épült, A gerenda összedült, S egy szegény munkásra esett, Ki benn dolgozott vala,
Ugy, hogy mindjárt meghala. De tudja! mit cselekedett, Hogy az isten őt bünteti, És elkövetett vétkéért,
Valami nagy titkos bűnért Sírjából ki-kikergeti! Hányszor láttam őtet már, Ha a kakas kiált,
Szép estvéken kivált, Hogy a szoba körül jár! Engedj hát oda szállnom Házadnak a hasznára,
És ma éjjel ott hálnom Tán a lélek javára; Mert vagy őtet megmenthetem. Vagy a titkot fölfedhetem.
Mentsen isten! jó ifjú! Hogy utóbb is késő bú Téged ne találjon, S hogy szörnyü kivánságod
És bűnös bátorságod Károdra ne váljon; Mert ily halottakkal, Kivált kárhoztakkal
Nem tanácsos tréfálni: Sőt, hidd el, félelmes, Nagyon veszedelmes Ővelök szembe szállni.
Ennen magamról tudom én, Mely kelepczébe estem, Hogy lelkemre nem ügyelvén Őtet egyszer meglestem,
S véle szólni kerestem. Kérlek tehát, beszéld el, Mint voltál a lélekkel? A gonosz szegény lelkemet
Mind addig kerülgette, Míglen csalárdul a szivemet Arra is reá vette, Hogy a lelket lessem meg;
Huh most is még rettegek Ha csak eszembe jut. Gondold nem rég hogy járok. Egy szép estve, holdvilágnál
Éjfélig fen maradok, És a kertben egy agg fánál Magamat elröjtöttem. Senkivel sem közlöttem
Vétkes föltételemet: S ámbár a titkos félelem Meg-megrázta szívemet, Még is az a hiedelem,
Hogy a lelket megláthatom, Vagy talán meg is válthatom, Bátorita engemet. Az óra éjfélt üt,
S a lélek csendesen A kertben megjelent, És csak egyenesen A szoba felé ment.
Én lassan mindenütt A lélek nyomában; Minden már elhallgatott; Még ben a szobában
Sem hallék semmi neszt: Csak a bagoly huhogott A templom tornyában. De egyszerre elkezd
A kisértet odaben A szoba sötétiben Titkosan susogni S magában morogni;
Némelykor nevetett, Hol megint elhallgatott, S mintha nem maga lett Volna a magányban ott.
Nékem többször úgy látszott, Majd oly mélyen sóhajtott Az a szegény kárhozott! Én félre elvonúlva
Egy szögletbe szorúlva Mozdulatlan állottam, S csak félve vizsgálódtam! De ő még észre vett,
S komor helyzetben, Holti öltözetben Az ajtóból kilépett: Már-már utánam nyúla,
Hogy szivem meglágyúla; Mert valóban láttam Halovány képét, De ki nem állhattam
Kínos tekintetét. Összeborzadtam, Kereszteket hányva Visszaszaladtam.
Már ha annyira jöhettél, Vissza ugyan miért siettél? Én is úgy vélekedtem; De betekintvén szemébe;
Haragos sárga képébe, Bátortalan lettem! Hiszen károdra vál, Hogy abban a szép szobában
Soha senki nem hál. Ámbár házad tájékában Legszebb helyen áll. Az még mind türhető kár;
De az nagy inségem, Hogy szegény feleségem Az időtől fogva már, M’óta a lélek visszatér,
Oly nyughatatlan, S maradhatatlan, Hogy a házban hálni sem mér. Ő szinte megérzi
A lélek jövetelét, És úgy szivéhez vészi, Hogy mihelyt csak közelit, Egyedül hágy magamat,
A szomszédba szalad, S bárhogy ejtem szavamat, Mellettem nem marad. Megjön ugyan hajnaltájba’,
De egyenest be az ágyba; Mert többnyire oly fáradt, És annyira elbágyadt, Hogy míg magát kinyugoszsza,
Messze föld a naptúl; S néha ugy is fordúl, Hogy a délt is elaluszsza. A jó asszonyt sajnálom!
Mert igen igen fél, Ámbár tudja, hogy nálom A lélek - nem jár s kél. Már ez nehéz dolog.
Siralomra méltó ok. De szólj! hogy lehetsz nyugodtan, Míg feleséged máshol van, S ha a kísértet csatáz?
Én azalatt imádkozom És velem az egész ház, Az ég urának áldozom, Hogy rajzunk könyörüljön,
És amaz ijesztő váz Bennünket elkerüljön. Míg az óra egyet üt, S elhallgatnak mindenütt;
A kisértet eltünik, Félelmem is megszünik. A lélekkel megjáratnád, Ha a szobát lerontanád!
Gazda, mit gondolsz? Ifjú, a mit szólsz, Azt már rég meggondoltam, Sőt meg is parancsoltam,
Hogy a szobát rontsák el. De igaz szívességgel, Deákunk egy tudós ember, Fejemből kibeszélte,
S hogy az által semmit sem nyer Házam, ő azt itélte: Csak hogy épen vendéget Oda ne szállítsak,
S minden nemű ijedtséget Mástól elháritsak: Az volt neki bölcs szólása, S barátságos javaslása.
Míg imígy vetélkedtek A kerti szálláson, De nem egyesülhettek A kivánt háláson;
A háziasszony belép, Egy mosolygó vidám kép. Nyájas kellemei, És fekete szemének
Szikrázó tüzei Szerelmet igérének, Nyílt s bátor tekintete, Szeszélyes viselete
A szerelem kedvelőjét És tapasztalt mesternéjét Nyilván elárulta. A tűzre pattant vendég
Könnyen kitanulta, Hogy dönthetetlen hűség E fürge menyecskében Alig talált lakhelyet,
S hogy öreg ura mellett A szerelem kertében Még más is ültethet, S gyümölcsöket szedhet.
Azért, mihelyt kiforditá A gazda lépésit, Az ifjú tüstént ujítá Előbbi kérésit.
A menyecske tűz-szemekkel Az ifjut jól megméri, S sokat igérő jelekkel Várakozásra kéri:
S azzal tőle elfordulván, Egy rejteket felzára, S kezében egy ruhát tartván Közelget nem sokára.
Piros arczczal egy lepedőt Vet az ifju nyakára, És melyéhez szorítván őt Egy csókot nyom ajkára:
“Légy te ma a kisértet: Hiszem, ifju, elérted.”
Cookies on Poetry Cove