A két hajós.

Kék lepelbe nyugszik a föld. Csendre szállt a léti zaj; És az estnek langy öléből, Mint az álmak szép világa,

A hold rezgő fénye tűn fel A felhők ezüstje közt. Válva most szelid alakká, Köd borul a szirtoromra:

Mint a csillapítlan érzet, Mely lebelgő fátyolában A sírok közt éjjelez. Sziklaparton áll az ifju

S a sötét tengerbe néz, Mely végetlen, mint a lélek, Elterűl hullámival. “Víg habok! ti merre szálltok

Lágy fuvalmak szárnyain? Mily országon visz keresztül A szabad kéj szelleme? Véletek mi szép röpülni

Egy szelídebb hon felé! S ott élhetni képzetének, Mint az elmult szép időnek Fentebb lelkű emberi!

Szebb életnek kell virulni: Sejti keblem, bár valója Még homályban rejtezik.” Igy az ifju, s kis madárként,

Mely kinézve messze térre, S meg-megrázva szárnyait Fészkéből kiszállni vágy; A nem-ismertet kívánva

Ő is szebb körért eped. S míglen igy áll elmerülten Álma édes titkain, Bájos ének hat feléje;

S mindég édesb ömledéssel, És mind jobban teljesülve A viszonzó pártra zeng. Hall az ifju, keble tágul

A varázsló zengzeten: Ily hangokban olvadozni Vágyna minden érzete! S ím, lebegve mint a hattyu

Jő keletről egy hajó, S könnyüded habcsókdozás közt Víg futtában ringadoz. A hajónak ormozatján

Áll egy férfi, lant kezében; És a hangok hullámárja Most szerelmi suttogással Mint a csermely violák közt,

Majd az indulat hevével Mint az orkán vad zúgása; És a nagy kor hősalakja, S a jelennek nyájas arcza,

Fellengő képekbe öntve, Tőle harsog, tőle zeng. “Állj meg, állj meg, boldog útas, Bizton vár e nyílt öböl;

Jer pihenni, jer lakomba! Hol barátság karja ápol, S földi jókat osztva véled, Kéri díjul éneked!”

Mond a férfi: “Életemnek Távolabb hat czélja még: Szebb tökélyre vágyva, lelkem Nem szenved leköttetést.

Forrását nékem ád a szikla: Lánczot a magas fedél; És a lant és a szabadság, Egy dicső mag két virága,

Együtt kelhet nagyra csak.” Mond az ifju: “Merre, útas, A czél, mely után epedsz? Mily hatalmas ösztön izgat,

Mely édes remény vezet?” Mind a férfi: “Hosszas útam, S azt elszánva folytatom. Még éltemnek hajnalában,

Mint az ég vídám sugára A szegény vak éjjelére, Tünt elém egy fényalak: Bájszínnel körűlövezve,

Fenség ülte homlokát, S messze minden földiségtől, Szép, kecses, menynyel rokon. És gyöngéded ihletére

Álmaim holt képei Látható valók gyanánt, Életet színt nyertenek. Még nem érzett lángozattal

Üdvezlém az égi lényt, És az első hálaszó Énekké vált ajkimon. “Pályatársul s hű vezérül

Engem küldtek istenid, De szerelmem koszorúja Csak tövis között virul, Szállj hő szivvel s bízva bennem

E világ zajtengerére: S egy virágos partfokon, Szebb dicsőség birtokában Föllelsz majd nyugot felé!””

Igy az égi s rám hajolva, Érzem szellemajkait Égni homlokom felett. Telt szívvel dőlék elébe,

De a tünemény helyett Nyílt karom felhőt ölelt. Ám miként a szerelemnek Első édes villanása,

Leng körűlem képe még. Igy evezve, küzdök, élek. Birtokom remény s a lant.” Mond az ifju: “Boldog sors!

Keblem titka nyitva áll: Hattyuélted bájszövése Volt a m’ért epedt szivem. Túlemelve szolgaléten,

Önszabott nemes határ közt Bátran elfellengeni, Minden felmuló gyönyör! Hadd kövessem nyomdokod!”

Mond a férfi: “Élj körödnek, Szedve a jelen gyümölcsét, Mely önként kebledbe hull. Fellegszárnya képzetidnek

Mennyi szirtbe ütközik! S törve, már a föld sem kegyli Tőle pártolt gyermeket.” De az ifju ingerében

Szép reményektől ölelve, Indul a hajós után. A kelő nap lángsugári Szétlebbentik a homályt,

S hölgye, melynek kelt öléből, Tűzre lobbanó szemekkel Néz fel a dicső után. A hajósok már haladnak;

S míg az ifju büszke szemmel A nagy téren andalog, S minden fénytől elkapatva, A nagy hullámtorlatokkal

Versenyt habzik kebele: Egy irányon csügg a férfi, És egy pontra gyűlt erővel Biztosan továbbra hat.

Mond az ifju: “Nézd hajós, A szép partot dél felől! Melyre a tavasz mosolygva Vonta rózsaszőnyegét.

Mely vidám szinekbe játszik, Egy tündér világ gyanánt, Hol csak kéj és öröm mulat!” Mond a férfi: “Csak muló fény,

A mi téged arra vonz. Ott kopár szirtről viz omlik, S napsugár annak porára Vet szivárványszíneket.

Bármi játszi lengetegre, Délibáb tündérzetekként Lebben szét a habvirág; S minden bájos hímzetével

Hiú gőzzé változik.” Most az ifju arra fordul, És csodálva látja tűnni A vidám part kellemi;

S égő arczczal és borúltan Visszatér a férfihoz. De hevült érzéki játszva, Győztek lelki erején:

S így tündöklő czélt nyomozva, Lepkeszárnyakon csapongva, A pillanat rabja lőn. És éjszak felé tekintve,

Szól megint a férfihoz: “Nézd, minő magas fok áll ott Felségében egyszerűn, Mintha megvetné a földnek

Minden külső csillogásit, Oly komoly, mégis dicső. Arra fordulj; ott az élet Nemesebben rajzik el,

És közelb a tiszta éghez Szebb valókkal párosúl.” Mond a férfi: Állj meg ifju! Köd csak az, mely tornyosúlva

Örvények felett mereng. És csalárd dagálylyal rejti A kerengő éjutat. Onnan ösvény nincs a fényre,

Ott örök homály borong” De az ifju őt nem hallja, És a part felé evez; Mindég kisebb lesz hajója -

Végre köd borítja el. “Eltünél, forró kebel! S vágyaidnak édes honja Egy betegnek álma volt,

Létre nem virúlható. Fényre törtél, s tenn erőd Lőn legelső pártosod.” Igy a férfi, s egyedül csak

Küzdel ő a mesze pályán. Mint az ember sorsa, váltva Kelnek tűnnek a napok, És a kornak rémalakja,

Majd hódolva, majd fenyítve Őt leszáll kisérteni. Vész üvölt, s zúgtán hajóját Környezik hullámhegyek,

Villám csattog, és vad szelek Árboczát recsegtetik; Mérges fúlánkot lövelve Száz torok tátong megette:

De miként hős a veszélyben, Rendületlen és merészen, Szent tüz égve kebelében, A hideg kor ellenére,

A nagy czél felé halad. S ím a távolnak ködéből Vál ki egy part, esti fényben: Csendes, mint a békehon.

És az égi Tünemény, Mely ifjonti életével Már jegyesként frígyesült: Csillag-koszorúzta fővel

A virágos halmon áll. A hajós néz sziv-dobogva, És ifjúlva nyúl a lanthoz, A magast üdvezleni.

A mit szép- s dicsőnek tarta, Létesülve itt lelé! “Jer, te hív küzdő! keblemre, Pályabéred itt virúl:

Széphez adván a nagyot, Fényben élni fog neved.” Igy az Égi, s napsugárként Lángoló karjába inti.

Hű lantját mellére zárva A hajós borúl elébe: Egyszer még tekint reája, S elhuny szeme, szíve áll.

“Földbe száll, mi tőle sarjadt, De az érdem szép jutalma Innen szebb malaszttal ébred; S a jelen megőszül bár

Itt megifjul a világ.” Igy zeng fellegek között; És az égi Tünemény, Ragyogó csillaggá válva,

A hajós sirjára száll, És örök sugárral onnan Leng a késő kor felé.