Te is drága! kifejtőztél
Az élet fogházábul,
És szebb országba költöztél
Ott a néma siron túl!
Hol az angyalok sorában,
Az örökség nyugalmában
Várod hű barátodat:
Ki elhagyva mindenektül
Némán kora sirodon ül,
S zokogja halálodat.
Miglen éltél, számkivetett,
Honom sehol nem vala:
Hű szerelmem átokká lett -
Remény imigy megcsala.
Meghaltál! és a végezet
Vissza sirhalmodhoz vezet!
Hol szivem fájdalmába’
Hozzád rakom örömimet,
Csalogató reményimet
A föld hideg gyomrába.
Itt állok, és borzadással
Szemlélem hűs boltodat,
S kivánkozó sóhajtással
Ölelem szent porodat,
Hogy még egyszer felolvadnál,
Csak egy gyenge reményt adnál
Hátra levő éltemnek.
Hasztalan! nem jő sirodból
Nem jő világos honodból
Vigasztalás szivemnek.
Nyugodj tehát szent békében
Az élet csendes partján,
A boldogok seregében
Annyi fergeteg után!
Mig én is elköltözhetem
És szabadon elvethetem
Az élet porruháját,
Mig a halálnak adózva
És a lélek szinváltozva
Keresi véghazáját.