“Röpülj vigan, kis csolnakom,
A part nem messze már!
Amott fejérlik hűs lakom,
Hol édes béke vár;
S ott egy hajlék, ott él a hív,
Kiért lángol tisztán e szív.
Kincset hozok, gyöngyöt hozok,
Küzdésim dijait,
Mind ezzel néki áldozok.
Emelni bájait.”
Így a hajós: evez s örül;
Vidám képek lengik körül.
Örűl, evez, s a parthoz ér:
Hő keble mint dagad!
Erében forr, szökell a vér,
Szemébe’ köny fakad.
Kiszáll és néz mindenfelé.
Honnan repűl a hív elé.
De nem röpűl a hív elé,
S a jámbor érkező
Andalgva tér a ház felé
Vélvén, ott rejtez ő!
Ott rejtez ő hűs árnyain -
De más boldognak karjain.
Néz a hajós, mélyen sóhajt,
Keblét bú tépdeli;
Kiért megvívott annyi bajt,
Elpártoltnak leli,
Elszörnyed, bús haragra kél.
S kezén villog halál-aczél.
Boszút lövell tekintete,
A míg egy gondolat,
Nagy és erős, mint érzete,
Elszánt keblére hat:
Vészpályán nyert kincsét veszi,
S a szépnek lábához teszi.
“Fogadd ezt vég emlékjelül
Uj mátkádnak melyén;
Frigyünk örök homályba dül -
Légy boldogabb mint én!”
Kezet nyujt és eltávozik,
A kedves bár siránkozik.
Sír a kedves, de hasztalan,
Késő bánatja már;
A parton áll minduntalan,
S a hív jöttére vár,
Ott áll, remény kecsegteti:
De már azt hullámsír fedi.