Szatmárban egy kis csárda van,
Trézsi asszony lakott ottan.
Éjfél haján, bogárszemű,
Kerek tagú, őz termetű;
De jaj, mi szép oly csintalan,
Rózsás ajkin pör úntalan.
Most kezde csak honn kis vitát,
Csöröl, pöröl, ver a mit lát.
Férjén a sor, ki szugban ül,
Midőn ily szó harsog kivül:
“Jön a tatár!”
Réműl, sír, fut, bujkál a nép;
De szép Trézsi hegykén kilép:
Ő férfitól hamar nem fél,
Kivált az ügy ha nyelvre kél.
Még harcztól lángzók arczai,
Lejtnek hókeble halmai,
Midőn jön egy zömök tatár,
Szivén zsákmány, szemén tüzár
A szép Trézsi kényére hat,
Nem kér soká, felé ugrat,
Derékban őt átöleli,
Magához lóra emeli,
Eltér s öröm lobbantában
Rá-rá pislog nyargaltában.
Búsúl a férj szép asszonyán,
Utána néz mint vész után;
S a mint eltűn, köny könyet hajt
Sajnálná őt, és felsóhajt:
“Szegény tatár!”