Messze tőled édes kincsem,
Komor búban fogy életem:
Küldj messzirül vigasztalást,
Hogy te még most sem szeretsz mást.
Ha megvirrad napkeletrül,
Emlékezem szép szemedrül,
Az is, napom míg boldog volt,
Oly szép tűzzel felém lángolt.
Bár itt is a nap melegít,
Mint szemed ugy még sem hevít,
Kivül égek, belül fázom,
Mert te messze vagy galambom!
Mit nem adnék, mit nem tennék?
A villámra is felülnék,
Hogy csak egyszer láthatnálak,
És szivemhez zárhatnálak.
De mit tegyek? nincsen mentség.
Tudja isten, látlak-e még!
E gondolat csak könnyet ád,
Szép galambom, isten hozzád!